1. A magánjog fogalma

A magánjog (polgári jog) a régi római civilizációban a magántulajdonnal, a természet adta közösségek felbomlásával együtt alakult ki. A magántulajdonra épülő piacgazdaság kibontakozásával vált a magánjog a polgári társadalmak legjellemzőbb és legfontosabb jogágává. Elválasztották egymástól a közjogot és a magánjogot az állam kivonult a magánszférából, így az relatíve önállósodhatott vele szemben.

A magánjog a jogrendszernek az az ága, amely a legközvetlenebb összefüggésben áll a gazdasági viszonyokkal, és a magántulajdon lehető legteljesebb elismerésére épül. Jogilag egyenlő autonóm személyek vesznek részt benne. Szabályainak megsértőit csak vagyoni jellegű szankciók érhetik és a joghátrányok erényesítését egyedül az érdekelt (jogosított) felek kényszeríthetik ki.

2. A magánjog rendszere

A magánjogot a rendszerezés és a könnyebb megtanulhatóság érdekében a német pandektajogászok 5 részre osztották fel:

1., Általános részre, amely az egész magánjogra vonatkozó általános szabályokat tartalmazza.

2., Személyi jogra, amelyben megtalálhatók a természetes és a jogi személyekre vonatkozó szabályok.

3., Dologi jogra, amely a tulajdonnak, a birtoknak és a hozzá hasonló kizárólagos abszolút jellegű jogok szabályainak tere.

4., Kötelmi jogra, a vagyontárgyak fogalmára, követelések szerzésére vonatkozik

5., Öröklési jogra, a vagyonnak a halál utáni sorsát szabályozó jogszabályok

3. Az általános rész

Az általános rész feladata: az olyan általános elvek, fogalmak és tényezők összefoglalása, amelyek az egész jogágra vonatkoznak. Meghatározza a magánjog fogalmát, tárgyát, rendszerét és a magánjog forrásait. Itt szoktak foglalkozni a jogügyletekkel, a magánjog alapelveivel, és szakjogaival.

4. A magyar magánjog fejlődésének főbb szakaszai

A felvilágosodás hatására kezdődött el Magyarországon is a magánjog reformja. 1790 után több száz politikai röpiratot tettek közzé, amelyek ugyan elsősorban közjogi kérdésekkel foglalkoztak, de egyúttal magánjogi javaslatokat is tartalmaztak. Az 1790-91. évi országgyűlés a természetjogi elveknek megfelelően az 1791:67. tc-vel rendszeres bizottságokat állított fel azért, hogy a következő országgyűlésre törvényjavaslatokat készítsenek. A reformkorban Széchenyi István a Hitel, Világ és a Stádium című műveiben vetette fel a magyar magánjog reformjának a programját, amit a a jogász végzettségű nemzedék /Deák Ferenc, Kossuth Lajos/ fejlesztett tovább. Első sorban a magántulajdont korlátozó intézmények megszüntetésére törekedtek. Az 1848-as törvények eltörölték az ingatlan feudális jellegű kötöttségeit: az adományrendszert, a fiscalitast, az ősiséget és az úrbéri viszonyokat, azonban az új viszonyoknak megfelelő polgári törvénykönyv elkészítésére már nem jutott idő. A beolvasztás és polgárosítás politikáját követő neoabszolút kormányzat elismerte az ősiségre, az úrbériségre a magántulajdonra, a magánjogi jogegyenlőségre és a forgalom biztonságára vonatkozó visszásságokat. Egyúttal az Osztrák Polgári Törvénykönyv hatályát kiterjesztette Magyarországra is. Az uralkodó által összehívott Országgyűlési Értekezlet alkotta meg az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat A bizottság tagjait az a szándék vezette, hogy a neoabszolútizmus idején született rendeleteket összhangba hozzák a magyar viszonyokkal és visszaállítsák azokat a  magyar jogszabályokat, amelyek megfeleltek a kor követelményeinek. Magyarország minél gyorsabb és eredményesebb gazdasági felzárkózása érdekében a magyar igazságügyi kormányzat a magyar magánjog modernizálására törekedett. A dualizmus kori jogfejlődés a magántulajdon biztosításán túl a kor követelményeinek megfelelően a forgalmi élet érdekét szem előtt tartó jogot alkottak. Ennek következtében a magyar gazdaság rendkívül dinamikus fejlődést tudott produkálni. Az állami beavatkozás általánossá válásának korszakában (1920-1939). A gazdasági válságok, a világháború, a forradalmak, a területveszteségek hatására az állam mind inkább beavatkozott a magánjogi viszonyokba is. A magántulajdon szentségét, a forgalom biztonságának a szükségszerűségét továbbra is elismerték, de egyre több területen korlátozták, mert azt remélték, hogy így hamarabb megoldást találhatnak az égető problémákra.

5. A magyar magánjog forrásai

A magyar magánjog forrásai részben országosak voltak, amelyek az egész ország területére kiterjedtek, részben partikulárisak, melyek csak az országon belüli kisebb területre érvényes jogot tartalmaztak. Akadtak olyan jogforrások, amelyek generális szabályként az országon belül mindenkire kiterjedő hatállyal rendelkeztek, vagy különös jogforrások (jus singulare), amelyek csak egyes rendekre, illetve a jus speciale, amelyek csak egyes foglalkozást űzőkre terjednek ki (például a kereskedőkre).

Magyarországon kifejezetten a jogforrásokat szabályozó törvény 1987 előtt nem született. A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:4. tc. 19. §-a mondta ki azt az alapelvet, hogy a bíró a törvények, a törvény alapján keletkezett és kihirdetett rendeletek, és szokás szerint tartozik eljárni és ítélkezni.

5.1. A törvény

A törvény a magyar magánjognak – a szokásjog mellett – a legfontosabb jogforrása.

A törvény előre tételezett (statuált) legáltalánosabb és legerősebb jogszabály, amelyet a legfelsőbb jogalkotó szerv alkot. A 19. század második felére Magyarországon is a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődés eredményeként a magánjog vonatkozásában is alapvetően meghatározó objektivációs jelenségformává vált. A természetjogi iskola tanítása óta minden törvényhozás arra törekedett, hogy a jövőben előforduló összes lehetséges eset eldöntését előre meghatározza. A törvénybe foglalt tételekkel az életnek mind több részét szabályozza. Az 1867 után szinte megszakítás nélkül ülésező országgyűlés egy folyamatosan működő jogalkotási mechanizmust alakított ki, amely révén a magyar magánjog szabályozottsága mind mennyiségében, mind minőségében ugrásszerűen fejlődni kezdett. (I. (Szent) Istvántól 1835-ig 5265 törvény született, míg 1836-tól 1943-ig 3081. A 19. században minden évben átlagosan 30 törvénnyel gyarapodott a Corpus Juris.) A törvények racionális, tervezhető eseteket teremtettek az ország jogéletében. Elősegítették a jogbiztonságot és a kiszámíthatóságot. Magyarországon egyébként is ún. “legalisztikus” jogi kultúra alakult ki, ami azt jelentette, hogy a törvények presztízse különösen nagy volt.

A modern polgári állam kialakulásával a törvényalkotás mind mennyiségében, mind minőségében ugrásszerűen fejlődni kezdett. A törvény elősegíti a jogbiztonságot, kiszámíthatóságot, illetve lehetővé teszi a magánjog gyors és határozott modernizációját. Számos ilyen törvény született: például a vaspályák által okozott halál, vagy testi sértés miatti kártérítésről szóló 1874:18. tc., a nők teljeskorúságáról szóló 1874:23. tc., a végrendeletek alakiságáról szóló 1876:16. tc., a gyámságról és gondnokságról szóló 1894:31. tc., az állami anyakönyvezésről szóló 1894:23. tc., a szerzői jogról az 1884:36. tc., a védjegyről, a szabadalmi jogról szóló 1895:37. tc. és a különböző kamat- és uzsoratörvények. Az 1924:12. tc. a társasháztulajdonól, 1927:35 tc. a jelzálogjogról, 1921:54. tc. a szerzői jogról.

Elsősorban a bírói gyakorlaton keresztül hatottak a kötelmi jogra a gazdaságot szabályozó törvények. A legfontosabb ezek közül a Kereskedelmi törvény volt (1875:37. tc.), mert a polgári törvénykönyv hiányában a bíróságok a kereskedelmi jogi jogszabályokat a kötelmi jogban is alkalmazták. (Ilyenek voltak a kereskedelmi ügyeket szabályozó általános határozatok: az ügyletértelmezés, egyetemlegesség, gazdaságosság, kártérítés, kötbér, foglaló, bánatpénz, a törvényes kamat.). A kereskedelmi törvényen kívül megemlíthető még a váltótörvény (1876:27. tc.) a csődtörvény (1881:17. tc.), az ipartörvény (1884:7. tc.) a csekktörvény (1908:57. tc.)

5.2. Kódex-tervezetek

A magyar magánjog fejlődésére teljesen egyedi módon, de hatással voltak a sikertelen kodifikációs kísérletek is.

A kodifikáció gondolatát több évszázad alatt dolgozták ki, de a természetjogászok révén vált teljessé és megvalósíthatóvá. Az ő meghatározásuk szerint a törvénykönyv az egy jogágba való új jogszabályok alkotását jelenti, amellyel egyben a régi jogszabályokat határolyon kívül helyezték. Az egységességre és a teljességre törekedtek. Ezek a modern kódexek meghatározott elvek szerint épültek fel. (pl. általános és különös rész) és általában arra törekedtek, hogy a jogszabályok mindenki által hozzáférhetők és megérthetők legyenek

Magyarországon először a reformkorban merült fel a magánjogi kodifikáció gondolata. Ennek alapján az 1848:15.tc. 1. §-a kijelentette: „A minisztérium az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján a polgári törvénykönyvet ki fogja dolgozni és ezen törvénykönyv javaslatát a legközelebbi országgyűlés elé terjeszti.” A törvénykönyv megalkotását a szabadságharc leverése meghiúsította. Az abszolút kormányzat ezután az Osztrák Polgári Törvénykönyvet vezette be Magyarországon. (1852)

Magyarország a Kiegyezéssel nyerte vissza az önálló jogalkotó hatalmát. Ennek révén az igazságügyi kormányzat többször is kísérletet tett a polgári törvénykönyv elkészítésére. Először csak résztervezetek készültek, majd a német kodifikáció hatására elkészültek az egyes törvénykönyv-tervezetek (1900, 1913, 1914, 1915, 1928.) Sajnos egyik javaslatból sem lett törvény, azonban a több emberöltőn keresztül folytatott munka nem volt hiábavaló. A bírói gyakorlat ugyanis a tervezeteket kezdte alkalmazni. Az 1928-as Magyar Magánjogi Törvényjavaslatot a megfelelő paragrafusok alapján idézték.

5.3. Szokásjog

Szokásjog többféleképpen is létrejöhetett. Deklaratív módon, amikor a bíróság egy adott közösségen belül kialakult szokást ismert el azzal, hogy a vele szembe fordulókat szankcionálja. Konstitutív módon, amikor a bíróság úgy hoz ítéletet, hogy arra a kérdésre vonatkozóan sem törvény, sem szokásjog nem áll a rendelkezésére. Ilyenkor a bírónak a hazai jog szellemében, analóg jogtételekkel, külföldi jogszabályok és a jogtudomány álláspontja alapján kell szabály meghoznia az ítéletét.

5.4. Döntvény

Az egységes bírói gyakorlat kialakításához szükség volt a döntvényjog szabályozására. Eszerint a felsőbíróság tejes ülésen hozott elvi megállapításai a bíróságokat az ügyek eldöntésében kötelezik.

5.5. Privilégium

A privilégium olyan, a rendi korszakban, ünnepélyes formában kiállított oklevél, amelybe az általános jogtól eltérő külön jog (jus singulare) valamely személynek, családnak, népcsoportnak, bizonyos területeken lakóknak vagy jogi személynek adományoztak.

A privilégiumok 1848-ban elvben megszűntek, de sok területen, különösen a dualizmus időszakában egyes részei megmaradtak, például jász-kunok egyes jogai, nemesi előnevek és címek.

5.6. Rendelet

A magyar alkotmányjog szelleméből következően nem tulajdonképpeni, hanem csak tűrt jogforrása a magánjog terén. A kormány rendkívüli helyzet esetén (háború, gazdasági válság) kapott felhatalmazást a magánjogot is szabályozó rendeletek alkotására, amelyek alkotmányos ellenőrzésről is gondoskodtak.

5.7. Statutum (szabályrendelet)

A szabályrendeletek az önkormányzattal rendelkező közösségek által maguk számára, illetve saját tagjaik és területükre vonatkozó jogszabályok. A statutum nem ellenkezhet a törvényekkel és az országos szokásjoggal.

5.8. A magánjogtudomány

A magánjogtudomány feladata a jog fogalmának a meghatározása, a jogszabályok dogmatikájának kidolgozása, a jogszabályok normatív előírásainak, értelmezésének megállapítása, a jogi élet tapasztalatainak összegyűjtése és a jogszabályok tömegének könnyen áttekinthető rendszerbe foglalása a megismerhetőség és a jogi oktatás érdekében. A jogtudomány dolgozza ki az egyes jogintézmények fogalmát és kitölti a jogi szabályozás hiányait, kitűzi a jog fejlesztésének irányát (de lege ferenda).