Általános rész

Az ún. általános rész volt a pandektajog legsajátosabb és legtipikusabb intézménye, melyet tisztán jogászi, jogdogmatikai eszközökkel dolgoztak ki. (A német jogterületeken kívül nem is ismerték. Sem a Code civil rendszerét követő francia jogtudomány, sem az angol jogtudomány nem foglalkozott a magánjog közös fogalmaival.) Abból a felvetésből indultak ki, hogy a jogtudomány tényleges rendszere az általános és a különös rész megkülönböztetésén alapul, ahol az általános rész a különös fogalmak közös jegyeiből állítható össze. Ezek rendszerint nem közvetlen magatartási szabályok, hanem olyan általános elvek, fogalmak és tényezők, amelyek a különös rész minden szabályára egyaránt vonatkoznak (például a jogügylet fogalma). Általában ezért is teszik e szabályokat a kódexek elejére, mert így nem kell minden résznél megismételni.

Az általános rész intézményét a természetjogászok – különösen Samuel Puffendorf (1632–1694) és Christian Wolff (1679–1754) – alakították ki. A legtökéletesebb formáját Grestor Hugo (1764–1844), Georg Arnold és Heise (1778–1851) után Savigny műveiben (System des heutigen Römischen Rechts. Berlin, 1840-1849 I-VIII. kötet.) nyerte el. Az Osztrák Polgári Törvénykönyv harmadik része “a személyi és dologi jogok közös határozmányai” címmel volt a mai értelemben vett általános rész első megjelenése. Itt került sor a jogok és kötelezettségek megerősítésére, megváltoztatására, megszüntetésére, az elévülés és az elbirtoklás szabályozására. Az osztrák jogban az általános rész elméletét végül is Josef Unger (1828–1913) dolgozta ki.

Unger megfogalmazása szerint “az általános rész foglalja magába a lényeget, az eszmét, az elvet, a különös rész a módot, az alkalmazás alakját, a megvalósítást, az általános rész a különösben jut megvalósulásra és a különös rész nem egyéb, mint sajátszerű alkalmazása az általánosnak. Ez oknál fogva a különös rész kidolgozása derekasan átdolgozott általános részt feltételez, másrészről pedig a jó általános rész a különös rész feletti teljes uralkodás és ennek szakadatlan figyelembe vétele nélkül nem létesíthető.” (Unger, Joseph: Der revidiste Entwurf eines bürgerlichen Gesetzbuch für das Königreich, Sachen. 1861.)

Az Osztrák Polgári Törvénykönyv és az egyik legnagyobb osztrák jogtudós műve együttesen hatott aztán a magyar jogfejlődésre. (Az Osztrák Polgári Törvénykönyvben a III. rész közös rendelkezései: kötelmek, elévülés, elbirtoklás, felelt meg leginkább az általános résznek.)

Németországban a Puchta művét alapul vevő Szász Polgári Törvénykönyv alkalmazta először a maga teljességében, de klasszikus formáját a Német Polgári törvénykönyvben nyerte el.

Magyarországon 1848 után vált elismertté, amikor a magyar jog pandektajogi dogmatika hatása alá került. Horvát Boldizsár (1822–1838) igazságügy-miniszter megbízásából Hoffmann Pál (1830 – 1907) törvényjavaslatot (1871) is készített erre vonatkozóan.

Az 1900-as Polgári Törvénykönyv javaslat azonban Szászy-Schwarz Gusztáv javaslatára eltért a Német Polgári Törvénykönyv rendszerétől és az általános részi szabályokat elsősorban a kötelmi jog elejére helyezte. Ez az öncélú törekvés, hogy ezzel is eltérjenek az egyébként sokban szolgaian másolt német kódextől, ellentmondásos helyzetet teremtett. Az általános jellegű szabályokat ugyanis mindig a kódex elejére kell tenni, mert azok ismerete a későbbi anyag megértéséhez szükséges.

Az általános rész feladata, hogy bevezessen a jogág elméleti alapjaiba, melynek ismerete a magánjogi gondolkodásra meghatározó hatást gyakorol. Megismertet a magánjog fogalmával, tárgyával, rendszerével, és a magánjog jogforrásaival. Itt foglalkoztak a jogszabálytannal, jogügylettel, jogviszonyokkal, jogintézményekkel. A magánjog általános alapelveinek bemutatásával (ésszerűség, igazságosság, jogbiztonság) segítséget nyújt a jogalkalmazónak az egyes konkrét jogszabályok értelmezésénél. A magyar magánjogban a meghatározó szokásjogi szabályozás miatt különös jelentőségre tett szert az esetleges joghézagok feloldásánál a bírói jogalkalmazói jog alakulásánál.