A magánjog rendszere

A jogtudománynak az a feladata, hogy a jogágak tételeit rendszerbe foglalja, és tartalmukat kifejtse. A rendszerbe foglalás logikai művelet, amelynek az a célja, hogy a jogszabályokat egyfelől közös elemeik, másfelől különbözőségük szerint csoportosítsa.

A magánjogot két fő részre szokták felosztani: vagyonjogra illetve személyi és családjogra. Ez elé egy általános részt szoktak illeszteni, és az egész anyagot pedig az öröklés joga zárja le. Ezt az egyébként nem kizárólagos megoldásként elfogadott felosztást a német pandekta-jogtudomány dolgozta ki, és onnan vette át a magyar jogtudomány is. Nem tökéletes rendszer – sem a logika, sem a teljesség szempontjából – de ilyet nem is lehet várni, tekintve a magánjog sokszínűségét. A pandektajogi felosztás nem egységes elveken alapszik, az újabban kifejlődött személyiségi jogot, valamint a szellemi alkotások jogát rendszerileg elhanyagolta. Mindemellett könnyen áttekinthetővé tette a magánjogot.

A pandektajog, illetve pandekta-jogtudomány kialakulása a római jog recepciójával kezdődött. (A Pandekták, a Corpus Juris Civilis alkotórésze, Jusztiniánusz Digesztáinak görög neve. 39 jogász irataiból kivont töredékek rendszeres összefoglalása. Mint külön törvénykönyvet Jusztiniánusz császár 523-ban léptette életbe.) A római jog esetgyűjtemények tömegéből állt. A római jog alkotóira ugyanis az egyes esetből való kiindulás volt a jellemző. A jog művelésének középpontjában a jogeset egyedisége, és nem a jogszabály állandósága állt. Idegenkedtek az általánosító megfogalmazásoktól. Szladits Károly szerint: “A római jogtudomány a jogalkalmazás művészetében, a fogalmi jognak – részleteiben végbemenő gazdag – esetjogi kiképzésében érte el virágzásának tetőpontját.”

A középkor filozofikus felfogása, amely minden kérdést egy egységes egész részeként fogott fel, elsőként a glosszátorok révén fokozatos absztrakcióval általános jogtételekké kezdte átalakítani a római jog eseti szabályait. Az újkori gondolkodás pedig abból a feltételezésből indult ki, hogy az emberi ész a történelem legnagyobb hatalma, és amint Kepler és Newton felfedezték a világ berendezésének törvényeit, éppen úgy az emberi észből levezethetőnek kell lennie az emberi társas együttélés rendjének is. A jogtudomány feladata tehát általános rendszeralkotó fogalmak képzése, egye magasabb rendű összefogás útján a jogból áttekinthető rendszer alkotása. Ennek során Gottfried Wilhelm Leibnitz (1646–1716) Nova methodus discendae docendaeque jurisprudentiae (1667) című művében kísérelte meg először a jogtudományt axiomatikus rendszerré lebontani, s magát a jogot ennek megfelelő matematikai formában, definícióból, axiómából és teorémák sorából felépíteni. Ennek a munkának az oroszlánrészét előbb a természetjogi iskola, majd a 19. századi nagy német jogtudósok (Friedrich Carl von Savigny (1779–1861), Georg Friedrich Puchta (1798–1846), Bernhard Windscheid (1817–1892) stb., a pandektajog tudományának reprezentánsai végezték el, akik a német jogtudományt a világ élvonalába emelték. Puchta írta az első ún. pandektakönyvet (1838). Egy évvel később Savigny úgy határozta meg a pandektajog fogalmát híres művében, mint a ma érvényben lévő római jogot (heutiges römisches Recht).

Gondolkodásmódjuknak két mozgatórugója is volt: Egyrészről Németországban a filozófiai műveltség, a filozófiának példa nélkül álló fellendülése minden szellemi tevékenységre, így a jogtudományra is rányomta bélyegét. Másrészről a közjogilag széttagolt német területeken az egységes jogtudomány által kidolgozott magánjog kialakítására törekedtek. Általános egységes jogot akartak, általános alapelvekkel. Ezért is az általánost keresték minden egyes kazuisztikus döntésben. Így alakították ki a jog alá-fölérendelt fogalmát az egymástól logikai úton dedukálható jogtételek rendszerét. (A jog önmagából való kiegészítése). Logikai úton kidolgozták a jog legfontosabb intézményeinek fogalmát és törvényszerűségeit, melyek ezután újabb esetek eldöntésére is alkalmassá váltak. Meghatározták például a szerződés fogalmát, és ebből levezették a harmadik javára szolgáló szerződés lehetetlenségét (contractus tertiis non prosut).

Létrehoztak egy felülről lefelé haladó deduktív jogrendszert, szemben az esetről-esetre haladó római és angol jog módszerével. Így született meg az alanyi jog (facultas agendi), a jogügylet (Rechtsgeschäft, negotium iuridicum) fogalma, a jog és az igény (Anspruch), az anyagi és az eljárásjog elhatárolása.

A pandektajog tudománya a jog rendszerezésének addig soha el nem ért fokát eredményezte, mely a jog értelmi összefüggéseit is megvilágította. Ennek előzményeként ún. “usus modernus Pandectarum” a 16. századtól Poroszországban 1794-ig, – a Porosz Landrechtig – Ausztriában 1811-ig az Osztrák Polgári Törvénykönyvig, majd Németoszág nagy részén pedig 1900-ig, – a Német Polgári Törvénykönyv hatálybalépéséig – mint “közönséges jog” (ius commune) kisegítő (szubszidiárius) jogforrásként szerepelt minden partikuláris jog mögött.

A jogtudománynak ezt a feladatát megvalósító tevékenységét nevezte Rudolf von Jhering (1818 – 1892) magasabb jogtudománynak, míg ellenfeleiét “Begriffsjurisprudenz”-nek, azaz “fogalmi” jogtudománynak.

A pandektajog tudománya elsősorban Gustav Hugo (1764–1844) és Savigny által dolgozta ki a magánjog ötös felosztását. (Lásd: Hugo, Gustav: Lehrbuch eines Zivilistischen Cursus. 1789.)

Addig egy ún. hármas rendszert alkalmaztak. Ez a római jog után a magánjogot három részre osztotta fel:

1. személyi jog (jus personarum)

2. vagyonjog (jus rerum)

3. perjog (jus actionum)

Az első rész a családjogot, öröklési jogot és a tulajdonképpeni személyi jogot tartalmazta, ez utóbbi a jogképességet és a cselekvőképességet szabályozta. A második részhez sorolták a dologi jogot és a kötelmi jogot. A harmadikba pedig a polgári perrendtartás került.

A pandekta-jogtudomány a jogintézmények belső rokonságát keresve öt részre osztotta fel a magánjogot:

1. Általános részre, amely az egész magánjogra vonatkozó általános szabályokat tartalmazza.

2. Személyi jogra, amelyben megtalálhatók a természetes és a jogi személyekre vonatkozó szabályok.

3. Dologi jogra, a tulajdonnak és a hozzá hasonló kizárólagos rendelkezési jogok szabályaival.

4. Kötelmi jogra, a vagyontárgyak forgalmára, követelések szerzésére és tartozások vállalására vonatkozó szabályokkal, valamint a törvénysértések magánjogi következményeivel.

5. Öröklési jogra, a vagyonnak a halál utáni sorsát szabályozó jogszabályok gyűjteményére.

 Ez a felosztás sem egységes alapon történt. A dologi és a kötelmi jogviszonyt szerkezete, a családi és öröklési jogot tartalma szerint különítették el. Az öröklési jogot azért tárgyalták külön, mert mint a kötelmi, mint a dologi jogok háramlási rendjét szabályozza.

A pandektajog által kialakított ötös felosztást a jelentősebb európai kódexek közül először a szász polgári törvénykönyv (1863) követte, majd a Német Polgári Törvénykönyv (1900). (Emellett az 1907. évi Svájci Polgári Törvénykönyv, az 1911. évi Kötelmi Jogi Törvénykönyvvel együtt, az 1926. évi Török Polgári Törvénykönyv, a Kínai Köztársaság 1929-31. évi Polgári Törvénykönyve, valamint az Orosz Polgári Törvénykönyv tervezete is.) Ezzel szemben az Osztrák polgári törvénykönyv három fő részből áll: személyi jog (személyi- és családjog), vagyonjog (dologbani jog, öröklési jog, dologközi jog) és a személyi és dologi jogok közös meghatározásaiból. A Code civil első része személyi és családjogot, a második a tulajdon tárgyait és módjait, a harmadik a tulajdonszerzés módjai cím alatt az öröklési, kötelmi, házassági vagyonjogot és az elévülés intézményét szabályozza.

Magyarországon korábban Kelemen Imre (1744–1819) (Institutiones juris privati Hungarici I-III. kötet, Pest, 1814. – Czövek István fordításában magyarul Pesten 1822-ben) és Frank Ignác (1788–1850) (A közigazság törvénye Magyarhonban I-II. kötet, Buda, 1845-46.) még a régi római hármas felosztást használták. Frank Ignác az anyagi magánjogot az “alapismeretek” bemutatása után a “javak nyerésérül, vesztésérül” közös cím alatt két fő részben tárgyalta. Az első rész “A személyes szabadságrul” címmel,  a személyek jogát és a családjogot tartalmazza. A második rész a “Vagyonrul” címmel dologi jogi, öröklési jogi és kötelmi jogi fejezeteket tárgyalja.

Az ötös felosztás 1863-tól, Wenzel Gusztáv (1812–1891) tankönyvének megjelenésétől terjedt el. És ezt fogadták el ezután a szerzők: Suhayda János (1818–1881), Zlinszky Imre (1834–1880), stb. és került be az egyetemi tananyagba. Az ún. résztervezetek is eszerint készültek el.

Az első polgári törvénykönyv tervezetének munkálatai során Szászy-Schwarz Gusztáv (1858–1920) javaslatára eltértek az ötös felosztástól, az általános részbe tartozó rendelkezéseket elsősorban a kötelmi jogi részbe illesztették, hogy ezzel is az egyébként sokban hűségesen követett Német Polgári Törvénykönyvtől való függetlenségüket hangsúlyozták. Az 1928-as magyar törvényjavaslat pedig négy fő részből állt:

1. személyi és családjog

2. dologi jog

3. kötelmi jog

4. öröklési jog

A jogtudomány és a jogi oktatás mindvégig megmaradt az áttekinthetőséget nagyban elősegítő ötös felosztás mellett.