Ideiglenes Törvénykezési Szabályok

A solferinói vereség után, a gazdasági és a politikai válság enyhítése érdekében Ferenc József kiadta az októberi diplomát (1860) Magyarországon újra felállították az 1848 előtti intézményeket: a Kancelláriát, a Helytartótanácsot, a Kúriát és a régi vármegyéket. Visszacsatolták a Temesi Bánságot, és a Vajdaságot. Ezzel Magyarország (Erdély és Horvátország nélkül) igazságszolgáltatási autonómiához jutott, anélkül, hogy az alkotmányjogi önállóságát visszanyerte volna. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy milyen jogszabályok szerint éljenek ezután. A magyar bíróságok az osztrák jogszabályokat nem ismerték, de nem is szívesen alkalmazták volna. A magyar jog szerint szerettek volna eljárni, de ezek a megváltozott körülmények között már nem voltak alkalmazhatók. Ezért hívta össze az uralkodó gróf Apponyi György országbíró elnöklete alatt az ún. Országbírói Értekezletet (1861. január 23-tól március 4-ig ülésezett) Ferenc József a következő kéziratot intézte báró Vay Miklós magyar kancellárhoz: “Kedves báró Vay! Minekutána szándékom, Magyarországon összes köztörvénykezési ügyét ismét ezen ország határai közé visszahelyezni, ennélfogva országbírám Nekem több alkalmas egyéniségeket fog kijelölni a király Curia tagjaival, kik az ő elnöklete alatt, más alkalmas egyéniségek közbejöttével, mindenek előtt a magyar igazságszolgáltatásnak szervezése felett tanácskozandván, ebbéli javaslataikat magyar kir. Kancelláriám útján haladéktalanul Elém terjesztendik, mire nézve önként értetődik, miszerint a birtok biztosságának és a magánjogi viszonyok állandóságának érdekében, a polgári és a büntető jognak minden határozmányai és intézkedései mindaddig teljes hatályban maradnak, míg azok iránt a netaláni változások törvényhozás útján meg fognak állapíttatni. Bécs, október 2. 1860. Ferenc József m .k.”

 

Apponyi György főrendeket, főpapokat, a hétszemélyes tábla tagjait (23), ügyvédeket (19) és a polgárság képviseletében egy táblaügynököt és két kereskedelmi kamarai tisztségviselőt hívott össze. Az elnök a kereskedelmi vonatkozású ügyek tárgyalására további 5 kereskedőt, illetőleg kereskedelmi és iparkamarai alkalmazottat hívott meg. Köztük Deák Ferenc, Horvát Boldizsár (a későbbi igazságügyminiszter), Tóth Lőrinc (több jogtudományi munka szerzője) Ghyczy Kálmán (az 1848-as törvények egyik megfogalmazója), Wenzel Gusztáv (a pesti egyetem jogász professzora). Az értekezletek jegyzője Ráth György országbírói elnöki titkár volt, aki az értekezlet hiteles anyagát “Az országbírói értekezlet a törvénykezés tárgyában” (Pest, 1861) címmel közzé tette.

 

Az Országbírói Értekezlet 1861. január 23-tól március 4-ig 18 ülést tartott, mégis e rövid idő alatt rendkívül jelentős munkát végzett, amikor elkészítette az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat. Ferenc Józseffel szemben az 1848-as törvényekből indultak ki. Fő feladatuknak azt tekintették, hogy a neoabszolutizmus idején kibocsátott rendeleteket kívánták összhangba hozni a magyar gazdasági, politikai és kulturális viszonyokkal, megteremtve ezzel az igazságügyi kiegyezést, ami alkotmányjogi tekintetben csak 1867-ben valósult meg. Olyan légkörben kellett dolgozniuk, amikor az önkényuralom gyűlöletessé tette még az ésszerű és hasznos rendeleteket is. Deák Ferencnek minden tekintélyét latba kellett vetnie, hogy erre ne kerüljön sor. Deák határozottan kijelentette: “...előttem is... alapeszme a  régi magyar törvények visszaállítása, de ahol ... azok visszaállításából a jogviszonyok megzavarását vagy institutiónk demokratikus szellemének fölfogását hiszem bekövetkezendőnek, ott kétkedés nélkül ellene szólok, s nem történhet az, hogy több vagy kevesebb tarttatik-e meg az által az osztrák törvényekből.”. Végül is az értekezlet hosszas vita után azt az álláspontot fogadta el, hogy a magyar jogszabályokat visszaállítják, de a jogfolytonosság és a helyzet szüksége által megkívánt pótlásokkal. Ezek közül a legjelentősebb a telekkönyvi rendtartás és az Osztrák polgári törvénykönyv ide vonatkozó részei, amelyek az ingatlantulajdont, illetve annak forgalom és hitelképességét biztosították.

 

Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 311 §-a közül 27 (ebből 23 ilyen címen, 4 úrbériség címén) rendezte az anyagi magánjogot.  37 § kereskedelmi jogi, (ebből 6 váltójog, 27 csődjog és 4 kereskedőkről, fuvarosokról szóló szabály) 72 § bányajogi témájú. Az eljárásjogot érintő 175 § közül 157 polgári eljárásjogi (de itt szabályozták a telekkönyvi rendtartást is) 9 § büntető eljárásjogi és 9 § rendelkezett az ügyvédekről és a közjegyzőkről.

 

A jogszabályok legjelentősebb része tehát a magánjog területére esett. Itt három csoportba foglalhatók a rendelkezések. Az első csoportban lévők hatályon kiül helyezték a császári pátenseket, és helyettük visszaállították a magyar jogot. Így nyerte vissza érvényét az 1939-40. évi országgyűlés által alkotott váltó- és csődtörvény. A második csoport alaki joghatállyal ruházta fel az abszolút kor rendeleteinek azt a részét, amelyek elősegítették a magyar gazdaság fejlődését. Ilyenek voltak például az ősiségi, az úrbéri, a telekkönyvi… stb. pátensek. A harmadik csoportba a módosítások kerültek – elsősorban az öröklési és a házassági vagyonjogi szabályok. A magyar öröklési jognak ekkor vált speciális intézményévé az ági öröklés. Törvényes öröklés esetén, leszármazók hiányában különbséget kell tenni az ingatlanok vonatkozásában az “szerzeményi vagyon” (amit az örökhagyó szerzett) és az “öröklött vagyon” között. A szerzeményi vagyont ugyanis a hitvestárs örökli, az örökölt, ún. “ági vagyon” azonban az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok értelmében visszaszáll arra az ágra, ahonnan az örökhagyó azt korábban örökölte.

Az Országbírói Értekezlet tagjainak modern gondolkodásmódját bizonyította az, hogy “az ész szüleményeit” (a szellemi alkotásokat) szintén a jog oltalma alá helyezte. Negatívumként említhető, hogy továbbra is fenntartották a hitbizományokat.

Az Országbírói Értekezlet által összeállított Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok szerint "a magyar büntetőtörvények és törvényes gyakorlat az osztrák büntetőtörvénynél szelídebbek lévén, azok szerint lesznek a magyar törvények visszaállítása előtt elkövetett bűntettek és kihágások elítélendők". Ezzel újra hatályba léptek a korábbi magyar jogszabályok. "Szerencsétlen lépés volt ez, mert a régi magyar büntetőjog nemcsak kodifikálatlan volt, még általános elvei sem voltak leszögezve." (Degré Alajos) Két kisebb, humánusnak tűnő intézkedést vezetett csak be: deklarálta az 1848-ban már a törvény előtti egyenlőség keretei között kimondott elvet, miszerint "a nemes és nem nemes között többé különbség nem lehet", továbbá leszögezte, hogy "a testi büntetés alkalmazásának helye bűntetteknél egyáltalán nem leend". Ez azonban édeskevés volt azon bírói praxis számára, melyben az ítéletet hirdető bírák maguk sem ismerték a régebbi magyar jogot, a kodifikáció magyar termékeit (az 1795. és 1843. évi javaslatokat) pedig még kevésbé. Ebben a zavaros helyzetben rendkívül nagy jelentőségű volt egy elméleti munka megjelenése: Pauler Tivadar kétkötetes munkája nélkülözhetetlenné vált e korban majd minden bíró számára.

 

A polgári peres eljárás területén az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok visszaállították a régi magyar írásbeli jogrendet, de az osztrák perrendtartásból meghagyták a háromszori perváltás elvét. Ezzel némileg gátat tudtak szabni a perek időtartamának. Nem vették át azonban az adósok börtönét.

Rendkívül kényes politikai- jogi problémát jelentett az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok jogforrási minősítése. Az Országbírói Értekezlet nem rendelkezett jogalkotó hatalommal, még csak az országgyűlés egyik bizottságának sem lehetett besorolni, hanem csak mint egy önkényesen összehívott 60 tagú testület rendezte a fennálló joganyagot. Mire az 1861-ben összehívott országgyűlés megkezdte az ülésezését, már be is fejezték a munkájukat, így az országgyűlés csak igennel vagy nemmel szavazhatott róla. Ezért kezdetben arra gondoltak, hogy a képviselőház, mint törvényjavaslatot fogja tárgyalni. A képviselők ez ellen tiltakoztak, hiszen nem volt törvényes az országgyűlés (“csonka parlament”) és az államfői tisztség sem volt alkotmányos módon betöltve. Ezért kompromisszumos megoldásként azt javasolták, hogy “Addig is, amíg az alkotmányos törvényhozás a kodifikáció rendszeres művét befejezhetné” az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat “ideiglenes kisegítő gyanánt használhatónak tekinti”. Mindezt Ferenc József is megerősítette, anélkül, hogy formális törvényi szentesítéssel ellátta volna az. A végső megoldást – akárcsak a Hármaskönyv esetén – a bírói jogalkalmazás révén, a szokásjog jelentette. A Kúria 1861. július 23-án tartott teljes ülésén az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat a törvényhozás intézkedéséig ideiglenesen “állandó zsinórmértékül” elfogadta, a bíróságoknak hatályos jogként ajánlotta. A továbbra is fennmaradó joghézagokat, jogalkalmazási problémákat pedig vagy a jogtudománynak vagy a bíróságoknak kellett megoldaniuk.

 

Az ideiglenes megoldásokról szokták mondani, hogy azok hosszú életűek lesznek. Így történt ez ebben az esetben is, hiszen annak legjelentősebb magánjogi része az 1959. évi IV. tv. hatályba lépéséig, tehát közel száz évig érvényben maradtak és a magyar magánjog egyik jogforrását jelentették.

A sajátos közjogi helyzet miatt az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok hatálya nem terjedt ki Erdély és Fiume terültére, mert azok akkoriban külön kormányzat alatt állottak (vö.: 1868:43. tc. 12. §, 1868:30. tc. 66. §). Ezeken a területeken az Osztrák polgári törvénykönyv továbbra is érvényben maradt, Fiuméban az első világháború végéig, de Erdélyben egészen a második bécsi döntésig.