Rendelet

Kormányrendeleteknek nevezték azokat a felsőbb intézkedéseket, amelyek 1849-től 1860-ig a császári kormányzat részéről bocsátottak ki, és amelyeket a Birodalmi és Országos Kormánylapban tettek közzé. Ilyenek voltak például az ősiségi, úrbéri, telekkönyvi rendeletek. (Ezek egy részét az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok szokásjogi úton erősítették meg.) Udvari rendeleteknek hívták azokat a jogszabályokat, amelyeket az 1860. évi októberi diploma után 1865-ig adtak ki a régi jogába visszahelyezett királyi kancellária és főkormányszékek útján. Ezek ideiglenesen kötelező erejüket mindaddig megtartották, míg határozataikat későbbi törvények vagy rendeletek meg nem változtatták. A magánjogra vonatkozó udvari rendeleteket az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok függelékében tették közzé (1863-1865). Miniszteri rendeletek A miniszteri rendeleteket 1865-től a magyar királyi minisztérium, de különösen az Igazságyügyi minisztérium részéről hirdették ki. Hivatalos lapban (sürgöny, Budapesti Közlöny) és gyűjteményben is kiadták (Magyarországi Rendeletek Tára, Igazságügyi Rendeletek Gyűjteménye).

A kiegyezés után a törvények mellett mind nagyobb mértékben és egyre szélesebb körben érvényesültek a kormányrendeletek. Ezekben a jogszabályokban nem az országgyűlés, hanem a végrehajtó hatalom akarta nyilvánult meg, annak ellenére, hogy ennek a hatalmi ágnak a fő hivatása nem a jogalkotás, hanem a jogszabályok végrehajtása. A modern állam azonban nem nélkülözheti a rendeleti jogalkotást. A parlament törvényeivel nem tud előre minden apróbb részletet szabályozni. Ezért a törvényekben csak a legfőbb elveket határozták meg (kerettörvények). A többit a rendeletekre bízták. A törvény egyébként is hosszabb időre szólt, a gyors reagálású rendeletekkel szemben. A rendelet ilyenkor a törvények általános akarati jelentéseit közelebb vitte az élethez, rendelkezésit megmagyarázta, hézagait kitöltötte, hiányait kipótolta és mindezzel megkönnyítette a törvény végrehajtását.

A miniszteri rendeletek több formáját is alkalmazták: Királyi elhatározás alapján kibocsátott miniszteri rendeleteket és a minisztertanácsi határozatok alapján a miniszterelnök által kibocsátott rendeleteket (ún. minisztériumi vagy összminisztériumi rendeletek), valamint az egy vagy több miniszter által kiadott rendeleteket. (Ez a felsorolás egyben a jogforrási hierarchiát is jelentette, hiszen az alacsonyabb rangú rendelet nem ellenkezhetett a magasabb rangú rendelettel.)

A rendelet a magyar alkotmányjog szelleméből következően nem tulajdonképpeni, hanem legfeljebb csak tűrt jogi kútfő a magánjog terén. A neoabszolutizmus pátensei az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok alapján lettek a magyar jog forrásai. (Ideiglenes törvénykezési Szabályok I. rész 2, 20, 31, 145, 156 §-ok)

Az 1869:4. tc. 19. §-a elrendelte, hogy a bírónak vizsgálni kell azt, hogy a rendelet törvény alapján keletkezett-e, és az eljárásban vagy ítélethozatalban figyelembe veheti-e. Ennek alapján a közigazgatási bíróság is megkapta ezt a jogkört. (1896:26. tc. 134. §)

Magyarországon általában nem ismerték el az ún. “szükségrendeletek” jogosságát. Csak az 1912:63. tc. 2. §-a adott a háborús körülményekre tekintettel széleskörű felhatalmazást a kormánynak magánjogi jogviszonyokat is szabályozó rendeletek kibocsátására.

A 16. § szerint “a minisztérium a magánjogi követelések érvényesítése tekintetében – ideértve a váltóköveteléshez érvényesítését is –, továbbá a polgári peres  és nem-peres eljárás és általában a polgári igazságszolgáltatás, végül a jegybank ügyvitele tekintetében rendkívüli intézkedéseket tehet és evégből a fennálló törvényektől eltérő rendelkezéseket is állapíthat meg.”

A háború befejeztével nemcsak a felhatalmazás hatálya szűnt meg, hanem az ezek segítségével alkotott jogszabályok is elvesztették érvényességüket, hacsak a törvényhozás kifejezetten meg nem erősítette őket. (1922:17. tc. 6. §)

Az első világháború után az 19244. tc., az ún. “szanálási törvény” adott megint jogot arra, hogy bizonyos esetekben egyes kérdéseket rendeleti úton szabályozzanak.

Az 1929-33-as nagy gazdasági válság újra a kormány kivételes felhatalmazását eredményezte. Ekkor a kormány anélkül, hogy erre más jogcíme lett volna, mint a salus rei publicae, a bankzárlat alkalmából újra szükségrendeleteket alkotott. A kormány az 1931:26. tc. alapján felhatalmazást kapott arra, hogy az ország hiteleinek és gazdaságának megóvása érdekében egyébként a törvényhozás hatáskörébe tartozó magánjogi viszonyokat is rendeletek révén szabályozták. Ezt a felhatalmazást azután évről- évre meghosszabbították.

A rendeletalkotásra való felhatalmazás azért nem ellenkezett a magyar alkotmány ősi tételével, amely szerint Magyarországot pátensekkel kormányozni nem lehet (1790:12. tc.) mert a felhatalmazások csak rendkívüli, kivételes időszakra, gazdasági válságok és háborús veszedelem idejére szóltak, és akkor is csak meghatározott körre, a gazdasági és hiteléletre, valamint a honvédelmi érdekek védelmére terjedhetett ki. A miniszterek felelőssége pedig ezekben a kérdésekben is fennállt.

Az országgyűlés fenntartotta az ellenőrzési jogát. A rendeleteket megjelenésük előtt, vagy legalább röviddel a közzétételük után be kellett mutatni az ún. “36-os bizottságnak”, amely a felsőház és a képviselőház tagjaiból állt. Magyarországon az ilyen módon kibocsátott rendeletek nem is lépték át az alkotmánynak a határát olyan mértékben, mint például azt Franciaországban tették.

A kormány rendeletei ezután tartalmuk szerint három féle formában jelentkeztek:

Továbbra is megmaradt az ún. végrehajtó rendelet, amely a törvény végrehajtására szolgált. Jogalapjuk a törvény végrehajtási záradékán alapult, amely megbízta a kormányt, vagy az illetékes minisztert ezzel a feladattal. Törvénypótló és törvénykiegészítő rendeletek, melyek a törvények hatáskörébe tartozó kérdéseket, szabályokat tartalmaztak, amelyeket az országgyűlés nem, vagy hiányosan szabályozott. Kivételes, vagy törvényfelfüggesztő rendeletek, melyek külső vagy belső veszély esetén törvényi felhatalmazás alapján alkothat meg a kormány.

A válságból való kilábalás érdekében azonban a kormány rendkívül sok rendeletet bocsátott ki. A jogot megpróbálták eszközként használni a gazdasági folyamatok befolyásolására. Mindazonáltal túl sok jogszabályt léptettek hatályba. Nap-nap után életbeléptetett és kihirdetett jogszabályok tömegével már a szakma sem tudott megfelelő mértékben lépést tartani. A jogszabályoknak még a megismerése is nehézségekbe ütközött, hát még az alkalmazása. (1867-től 1943-ig összesen 25.000 kormányrendeletet adtak ki, melyek közül a kisebbik rész 1914 előtti, melyek közül is alig vonatkozott néhány a magánjogra.) A jogrendszerbe való szerves beilleszkedésükre pedig esélyük  sem volt. Sokszor még azt sem lehetett tudni, hogy melyik jogszabályt helyezték a rendelettel hatályon kívül.

A sokfelé ágazó jogi szabályozás miatt a magánjog elvesztette szerves egységét is.

Az 1931-ben megjelent Belügyi Közlöny tárgymutatója (1907-1930) bevezetőjében a szerkesztőbizottság megindokolta azt, hogy a tárgymutató a jogszabályokban való eligazodás megkönnyítésére szolgál, a “rendelet rengetegről” tett említést.