Az ún. “jakobinus összeesküvés” véres megtorlása, a francia forradalom eseményei, végül a napóleoni háborúk miatt a reformok kérdése hosszú időre lekerült a napirendről. A háborús konjunktúra után azonban devalváció és gazdasági válság következett. A nemesi ellenállás leszerelése érdekében a bécsi kormányzat is kénytelen volt engedményeket tenni. Ezért 1825-ben – hosszú törvényalkotási szünet után – újra összehívták az országgyűlést. Az 1825-27-es diétán még csak a hagyományos rendi-sérelmi politika volt napirenden. A történelem lapjaira csak Széchenyi Istvánnak a Magyar Tudományos Akadémiára tett híres felajánlása (1827:11. tc. A hazai nyelv művelésére fölállítandó tudós társaságról vagy magyar akadémiáról), és az újabb országgyűlési bizottságok kiküldéséről szóló törvény kerülhetett fel. Az 1827:8. tc. a nádor vezetésével felállított Magyar Országos Bizottság (Excelsa Regnicolaris Deputatio) feladata az operátumok átdolgozása volt. A bizottság 81 tagja a pesti Károlyi palotában 1828-30 között dolgozott. A jogi bizottság meghatározó vezetőjeként, Palugyai Imre (1780–1858) egri kanonok tevékenykedett. Munkásságukat elvileg a nyilvánosságtól teljes mértékben elzárva kellett volna végezniük, de mind a bécsi kormányzat, mind pedig a magyar közvélemény élénk figyelemmel kísérte az eseményeket, hiszen semmi sem maradhatott titokban. A Kaszinókban és egyéb politikai fórumokon tárgyalták meg a Széchenyi István által “kilenc deák könyvnek” nevezett munkálatokat. Wesselényi Miklós javaslatára az ellenzék kérte a nádortól a kinyomtatásukat, ami meg is jelent: Opinio excelsae regnicolaris deputationis motivis suffulta, pro pertractandis in consuequentiam articuli 67: 1790-1 elaboratis systematicis operatis articulo VIII: 1825-7 exmissae, circa objecta ad deputationem publico-politicam relata stb. címmel.
A operátum jogi albizottsága által készített munkálat több olyan kérdést is felvetett, amely lehetőséget nyújtott a rendi jog megreformálására: Az I. részben a törvényszékek rendezéséről szóló fejezetben került elő az úriszék korlátozásának ügye, a perrendtartásról szóló II. és a büntető törvénykönyvet tartalmazó III. rész a törvény előtti egyenlőséget (büntetőjogi és magánjogi tekintetben) vetette fel a polgári törvénykönyvet tartalmazó IV. rész a nemesi magánjog reformja keretében az ősiség és a hitbizomány problémáira kereste a megoldást. Javasolták, hogy hitbizományt a jövőben csak 500 telken felüli birtokon lehessen létesíteni, az örökösödési jog pedig 32 éven felül elévül. Kimondták azt is, hogy nem jobbágy jogállású nem nemesi személy is lehessen perben nemessel szemben. Az összbizottság az örökvallás törvényi szinten szabályozását javasolta, ami a szabad rendelkezés felé tett volna jelentős lépést, hiszen ezután nem lehetne megtámadni az olyan örökvallást, amely az eladónak hasznára volt. A kereskedelmi és a váltójogról szóló V. rész pedig a kereskedelmi hitel és a nemesi birtokjog kapcsán felmerülő kérdéseket tárgyalta. Az úriszék-bizottság munkálata csak egyetlen kérdésben ment túl a Mária Terézia úrbéri rendelete óta kialakult gyakorlaton: javasolta, hogy a jobbágyok szabadon adhassák-vehessék úrbéres telkük haszonvételét.
1830 tavaszán a megyékben kialakult ellenzéki csoportok azt kérték a nádortól, hogy az operátumokat megyei vitára bocsássa. Ennek a kezdeményezésnek Széchenyi István Hitel c. munkája adott erőt, hiszen innen nyerhettek bizonyosságot arra nézve, hogyan lehet a válságból a kiutat megtalálni. Az országosan egyre erősödő követeléseknek a kormány nem tudott ellenállni. A kilenc kötetet a nádor megküldte a megyéknek, amelyek külön bizottságot választottak az országos bizottság által elkészített törvényjavaslatok megvitatására. Számos megye határozatot hozott arról, hogy az operátumokkal kapcsolatban bárkinek az írásos javaslatát elfogadja és megvitatja, így dolgozva ki végleges álláspontját a törvénytervezetekről. A megyék abban is megállapodtak, hogy végleges véleményüket egymásnak is eljuttatják. Pest megye elsőként készítette el azt a javaslatát, amelybe az örökváltságra vonatkozó szabályozást is belefoglalta.
Több megye is (Pest, Bars, Nógrád, Temes, Baranya, Tolna, Somogy, Zala, Bihar, Csanád, Békés, Csongrád, Zólyom, Ung, Trencsén, Szabolcs, Szatmár, Vas, Zemplén) Széchenyi szellemében fogalmazta meg véleményét. Például Nógrád megye az alábbiakat írta: “A dicső magyar nemzetnek még fellyebbre való emelkedése semmivel sem eszközölhetik hathatósabban, mintha a kötelességekhez képest a jussok is arányosittatván, czélirányos nevelés által a nép is nemzetté tükéletesittetik, s annak legkisebb tagja is .... a Partis Primae Titulus 9-us (Hármaskönyv. I. Rész 9. cikkely) oltalma alá fogadtatik, mellyhez különben is mint a természet megszeghetetlen törvényéhez minden embernek véleszületett jussa vagyon.” Egymás után készültek azok a megyei javaslatok, amelyek a polgári átalakulás igényét fogalmazták meg: az úriszék eltörlését, törvénykezés nyilvánosságát, jobbágyok birtokbírhatását, az ősiség eltörlését, a tized a majorátusok megszüntetését, végrendelkezési szabadságot, vallások egyenjogúságát… stb.
Az országos bizottság javaslatát, hogy biztosítsák a jobbágytelekkel kapcsolatos haszonvételek szabad adásvételét, a vármegyék többsége támogatta. A reformhajlandóságú megyék, miközben a földesurak érdemeit figyelembe véve csak kisebb anyagi (materiális) engedményeket szorgalmaztak, ugyanakkor jogot akartak biztosítani a földesúri függésből való kibontakozásra is. Több megye is lehetővé kívánta tenni, hogy a jobbágyok teljes körű tulajdont szerezhessenek, és külön törvényeket javasoltak a jobbágyok személyi és vagyonbiztonságának védelmére. Egy-egy megyében az önkéntes örökváltságra is javaslatot tettek, ezáltal lehetővé téve, hogy a jobbágy megegyezhessen a földesurával a terhei és jobbágytelke megváltásáról. A megyék nagy többségében azonban a fölbirtokosok úgy látták, hogy továbbra is szükségük lesz a robotra, ennek megszüntetését nem tartották lehetségesnek, leküzdhetetlen akadályként tekintettek a pénzhiányra és az ősiségre. Ez utóbbi eltörlését csak egy-két megye vette fontolóra. Felmerült az úriszék eltörlése is, de a többség csak annyit változtatott volna, hogy ezután ezek a bíróságok a földesúr és a jobbágyok közötti pereket ne tárgyalhassák.
1833-ban a bécsi kormányzat kénytelen volt abba is beleegyezni, hogy a munkálatokat országos vitára bocsássák. Eredetileg arra gondoltak, hogy a francia ordonnance-ok példáját követve a hatalmas munkálatokat országgyűlési tárgyalás után törvénybe iktatják. 1835-re azonban általánossá vált az a vélemény, hogy ez lehetetlen. Az idő már túlhaladott ezeken az anyagokon. A tervezetek tehát megint csak nem kerültek országgyűlési tárgyalásra, de a közvéleményt megmozgatták és a későbbi évek reformjainak alapjává vált. Ezt a helyzetet ismerte fel Kossuth Lajos, amikor minderről az alábbiakat írta: “... bölcsen megértvén az időnek kívánatait, a systhematicum operátumok felvételének előkészítésével azoknak közvitatás szőnyegére bocsátásával az elmesurlódásnak tág mezőt, nagy lökést adott. Így kezdett a nemzet gondolkozni közérdekű tárgyakról, s igen természetes, hogy ilyen mű vitatásaiban két nagy részre oszlott: egyik az, amely javítva haladni kíván, másik amely mindenben a régi mellett maradva tespedni akar.”
A reformkor Széchenyi István (1791–1860) Hitel (Pest, 1830) című művének megjelenésével kezdődött. A legnagyobb magyar a rendi nacionalizmus, a merkantil ellenzékiség és az eredménytelen, meddő oppositio helyett a magyar gazdaságot modernizáló programot, a magyarországi piacgazdaság kiépítését elősegítő magánjogi reformokat ajánlott. Egy olyan nagyszabású tervet vázolt fel műveiben, – a Stádium (Lipcse, 1833) című művében már a konkrét törvényjavaslatokat is – amelyek révén Magyarország felzárkózhat a fejlettebb nyugat-európai országokhoz. A korabeli jogfelfogással szemben kijelentette, hogy az ősök által hozott törvények nem köthetik meg a jelen országgyűlés kezét, abban hogy a társadalom életét a törvényhozás útján a kor szükségleteinek megfelelően alakítsa át. Javasolta a nemesi földbirtok kötöttségeinek megszüntetését, az úrbériség örökváltsággal való felszámolását, a polgári tulajdon megteremtését. Stabil jogintézményekre (Kereskedelmi törvény, váltótörvény, csődtörvény, bankokra vonatkozó jogszabályok) épülő hitelrendszert, a földbirtoknak jelzáloghitelt, a kereskedőknek, iparosoknak váltóhitelt, modern bankrendszert, gyors törvénykezést és zökkenőmentes, ellentmondás nélküli végrehajtást kívánt. Széchényinek teljes mértékbe szembe kellett fordulnia a hivatalos jogtudomány álláspontjával. A Hitel megjelenése előtt három évvel megjelent jogi tankönyv még úgy határozta meg a kölcsönszerződés fogalmát: “Mi a kölcsön magyar törvény szerint? Oly uzsorás szerződés, melynek erejével a veleélés által elfogyasztható vagyon nem ingyen, hanem bizonyos bérért adatik által, p.o. 100 forint, esztendei használatra 6 forintért.”. Széchenyi reformprogramja azért volt rendkívül hatásos és látványos, mert alapításaival, sikeres vállalkozásaival, alkotásaival a gyakorlati életben is igazolta programjának megvalósíthatóságát és kiválóságát. A reformkor ellenzéki politikusai Széchenyi műveinek elolvasása révén készültek fel közéleti pályájukra és annak alapján vázolták fel saját, önálló elképzeléseiket.
Széchenyi István barátja, Wesselényi Miklós (1796–1850) a “nemesi demokráciából” a polgári demokráciába való átmenet kezdeti lépéseit vázolta fel a Hitellel egy időben írt, de csak három évvel később megjelentetett Balítéletek (Bukarest, 1833) című művében. Wesselényi szerint “polgári alkotmányunk okozza hazánkban az industria (ipar) kereskedés, pénz, s hitel hijányát.” A politikai rendszer a rendi alkotmány hibáiért elsősorban a bécsi önkormányzatot okolta. Végső összegzése alapján megállapította: “Vannak jussok, mellyekre ember mindig meg van érve, azért mert más önkényétől ne függjön – hogy törvény előtt mindenki egyenlő legyen, hogy iparkodása után boldogulhasson, hogy vagyont bírhasson s annak birtokával bátorságban bizonyosságban éljen.”
Az ún. első reformországgyűlés (1832-36) időszakában fogalmazta meg a köznemesség egyik vezéralakja, Kölcsey Ferenc (1790–1838) az érdekegyeztetést és legfontosabb elvi célkitűzéseket. Szerinte a nemességnek el kell magát szánnia arra, hogy a parasztságot felszabadítsa, és szabad tulajdonát biztosítsa, mert “a birtok tartja fenn a polgárt és sok olyan polgár, aki birtokkal bír, tartja fenn a hazát.” Ugyancsak ő fogalmazta meg az angol eredetű liberális jelszót, a “szabadság és tulajdon” követelését, amely az egész reformnemzedék legtömörebben kifejezett célkitűzése volt.
Nem sokkal azelőtt, hogy Kölcsey Ferenc – az ismert okok miatt – lemondott országgyűlési követi tisztségéről, jelent meg az alsótáblán Deák Ferenc (1800–1876) aki hamarosan az egész nemesi reformellenzék legtekintélyesebb vezéralakja lett. Első országgyűlési győzelmeként engedményeket ért el az elfogadott törvények végleges megfogalmazása terén. Addig ugyanis az országgyűlés által megszavazott törvények végső szövegezését a kancellária végezte, és ez sok visszaélésre adott lehetőséget.
Deák Ferenc reformjavaslatát a természetjogra alapozta. A közvélemény megnyugtatása érdekében, illetve a jogfolytonosság, a történeti alkotmány sértetlenségét bizonyítva, mindig az ősi magyar alkotmányból vezette le őket. Páratlan emlékezőtehetsége révén szó szerint tudta idézni a Corpus Juris bármelyik részét, de jól ismerte az európai jogokat és a nyugat-európai jog- és államtudományi szakirodalmat is. A legkiválóbb jogtudósokkal állott összeköttetésben (Karl Josef Anton Mittermaier (1787–1867), Karl Theodor Welcker (1790–1869), Kar Salomo Z. V. Lingethal Zachariae (1769–1843) a délnémet liberalizmus úttörői, emellett a francia doktrinairek: Pierre Royer-Collard, Guizot Francois (1787–1874) stb.) Szállóigévé vált Wildner Ignác, bécsi ügyvéd Deákra vonatkozó nyilatkozata, aki az 1839–1840-es országgyűlés által alkotott kereskedelmi törvények szövegezésénél segédkezett, hogy hite szerint tanítani jött le Bécsből, de itt azt kell látnia, hogy ő tanul.
Az ország közvéleménye teljes megelégedéssel fogadta 1848-ban igazságügyminiszteri kinevezését, a szabadságharc leverése után pedig a “haza bölcsét” az egész magyar nemzet leghivatottabb képviselőjének tartották.
Az 1840-es években a nemesi ellenzék legaktívabb vezetője Kossuth Lajos (1802–1894) lett. A Pesti Hírlapban irt vezércikkei, beszédei sokféle témával foglalkoztak, mégis egy összefüggő program részét alkották. Kossuth előre meg akarta vitatni a közvéleménnyel a törvényhozási kérdéseket, hogy a reformokat így az országgyűlés a lakosság minél nagyobb részének támogatása mellett fogadja el. Örökváltságot, bank segítségével hitelt, biztos forgalmi viszonyokat, a nemzeti ipar pártolását követelte. Friedrich List (1789–1846) német közgazdász hatására nagy hangsúlyt helyezett az ország gazdasági önállóságára. Bátran javasolta a nemesi adómentesség megszüntetését is. Az érdekegyeztetés érdekében a magyarság erősítésének elengedhetetlen feltételét abban látta, hogy az alkotmány sáncait minél előbb meg kell nyitni a nem nemesek előtt is. A magyar rendi alkotmányt véleménye szerint nem megszüntetni kell, hanem “monarcho-aristocraticus” jellegét kell demokratikusabbá tenni. Nem az a cél, hogy a nemesség megszűnjék, hanem, hogy az ország más lakosai is a polgári jogok birtokába jussanak. Megszüntetné az ősiséget és a hitbizományt. Az úrbériség kötelező megszüntetését a birtokosok kárpótlásával javasolta. Így akart az általános tőkeszegénységet is enyhíteni. Ezzel mind a nemesek, mind pedig a jobbágyok szabad birtokhoz jutnának.
Kossuth elsősorban nem is programja, hanem annak megvalósítási módszereiben volt radikálisabb a fent említett politikustársánál. A nagybirtokosokat például így figyelmeztette “veletek és általatok, ha akarjátok, nélkületek, sőt ellenetek, ha kell.”
Az ún. 1843-as büntetőjogi törvényjavaslat készítésekor a szabadelvű nemesi reformellenzéken belül egy újabb irányzat alakult ki, akik a hagyományos vármegyei ellenzékiséggel (municipializmus) szemben központi kormányzatról, népképviseleti országgyűlésről… stb. értekeztek. Ezért is nevezték őket centralistáknak. A legnevezetesebbek közülük: Szalay László (1813–1864) a kiváló jogász, és történész, a kodifikáció élharcosa, Eötvös József (1810–1871). A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra (Bécs, 1851) című nemzetközileg is elismert jogbölcseleti mű szerzője, regényíró, (például A falu jegyzője, 1845) az 1848-as és 1867-es kormány kultuszminisztere, Trefort Ágoston (1817–1888) jogász, kultuszminiszter, Csengery Antal (1822–1880) jogász, történetíró, Lukács Móric (1812–1881) jogász, politikus, (lásd: Néhány eszme az egyesületi jog körül, 1847.) Kemény Zsigmond (1814–1875) jogász, politikus, író és Madách Imre (1823–1864) jogász, író tartoztak a soraik közé.
Ők adták ki Magyarországon a francia Cammille Jourdau példáján fellelkesedve az első jogtudományi szakfolyóiratot Themis (1837) címmel. Ennek megszűnte után a Budapesti Szemlében és Kossuth főszerkesztőségről való lemondása utána a Pesti Hírlapban publikáltak. Tanulmányaik, külföldi útjaik tapasztalatait összegezve a jövő államberendezkedés elméleti előkészítését végezték el. Programjuk az 1848-as forradalomig annyira csak a képzelet, a fantázia szüleményének tűnt a magyarországi viszonyok között, hogy a kortársak doktrinaireknek hívták őket. (Lásd: Beksics Gusztáv: A magyar doktrinairek. Budapest, 1882.)
A reformkor jogász-politikusai még a rendi országgyűléseken is jelentős eredményeket tudtak elérni. Az 1832-36-os országgyűlésen a jobbágyok költözéséről, telki állományáról, hasznairól tartozásairól… stb. alkottak törvényeket (1836:4., 8. tc.-k) Felállították a vásári bíróságokat, ahol gyors szóbeli pereket lehetett lebonyolítani és törvénybe iktatták, hogy egy állandó hidat Buda és Pest között részvénytársasági formában kell felépíteni (1836:18. és 26. tc.-k).
Az 1839-40. évi országgyűlésen sor került a kereskedelmi jog teljes körű kodifikációjára: 1840:15. tc. a váltótörvény, 16. tc. a kereskedőkről, 17. tc. a gyárakról, 18. tc. a közkeresetre összeálló társaságokról, 19. tc. a kereskedői testületekről és alkuszokról, 20. tc. a fuvarosokról, 21. tc. az adóssági követelések elsőbbségi régebbi betáblázásáról, 22. tc. a csődületről. Az 1840:7. tc. 9. §-a pedig lehetővé tette, hogy “a földesúr és a jobbágy között szabad egyezség által meghozandó bizonyos általános somma fizetésével akár egyes jobbágyok akár egész községek földesúri tartozásokat, szolgáltatásaikat és adózásaikat (az úri hatóság azonban sértetlen hagyatván) tökéletesen és örök időkre úgy megválthatják, hogy oly szabad egyezkedésből készült szerződések, mint úrbéri örökös kötések.” az 1836:8. tc. 3. §-ában előszámlált eseteken kívül “bármely tekintetből föl nem bonthassanak, s a megváltás fejében lefizetett somma törvény előtt teljesen azon természetű legyen, milyen a megváltott úrbéri telek vala.” Az 1840:8. tc. szabad végrendelkezési jogot adott a jobbágyoknak az ingó és ingatlan szerzeményi vagyonról.
Az 1843-44. évi országgyűlésen pedig a nem nemesek is birtokhatási jogot kaptak. (1844:4. tc.)
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy minden olyan reformot megvalósítottak, ami csak a rendi jogok keretei között lehetséges volt. A reformkor jogász-politikusai ezen túl elméleti megalapozását adták az 1848-as reformoknak.
Kossuth Lajos
Széchenyi István
Eötvös József
Szalay László