Állami beavatkozás a magánjogban

A századfordulótól egyre erőteljesebben jelentkező gazdasági, társadalmi és politikai változások már önmagukban is radikális módosulást idéztek elő az európai kontinens országainak magánjogi rendszereiben. Magyarországon a világháború után súlyosbította a helyzetet a háborús vereség, az ország területi veszteségei, a forradalmak okozta káosz és a gazdasági válság.

Az ország elvesztette területének kétharmadát. Ezzel együtt bánya- és iparvidékeket, piackörzeteket. Egész iparágak szűntek meg az országban. Többszázezer menekült érkezett az elcsatolt területekről, miközben a mezőgazdasági termelés 1920-ban a háború előttinek 50-60%-ra, a gyáripari pedig 35-40%-ra csökkent. A gazdasági válság különösen a kis-és középegzisztenciákat tette tönkre. A menekültek szinte minden ingó- és ingatlan vagyonukat elveszítve érkeztek az anyaországba. Aki készpénzt adott kölcsön, vagy tett félre, annak értékét elvitte az infláció. Ugyanúgy jártak azok is, akik hadikölcsönbe, kötvénybe vagy záloglevélbe fektették vagyonukat. A kisrészvényesek befektetéseit az 1920-24 közötti ún. “részvényfelvizezés” tette tönkre. A bérházak tulajdonosit az inflációs lakbér és a magas adó sújtotta. Aki a földbirtokosoknak adott kölcsönt, azt a gazdavédelem sújtotta… stb.

Az 1929-33-as gazdasági válság is katasztrofális hatást gyakorolt Magyarországon. Az ország érc- és devizakészletei kimerültek. Fizetésképtelenség és államcsőd fenyegetett.

A klasszikus kapitalizmus liberális gazdaságpolitikája ezekkel a súlyos gazdasági és társadalmi megrázkódtatásokkal szemben tehetetlen volt. A piaci szabadverseny csak néhány vezető ország legerősebb tőkés csoportjainak érdekét fejezte ki. A kevésbé fejlett országokban a válságok is óriási károkat okoztak.

Az individuális liberalizmus felfogása szerint a magánjog alapvetően a fennálló vagyoni viszonyokat védi, ami a 20. századi körülmények között az egyenlőtlenségeknek nemcsak az újratermelődését, hanem azok fokozódását is eredményezte. Már nem tartották elegendőnek az állam passzív, “éjjeliőr” szerepét, hanem egyenesen elvárták, hogy ne csak a szerzett jogokat védelmezzék a magánjogi szabályokkal, hanem legyen segítségükre jogaik megszerzésénél is. Ezt tükrözték a régió országai új alkotmányainak célkitűzései is. Németország alkotmánya feladatul tűzte ki. ,,A gazdasági élet rendjének meg kell felelnie az igazságosság elveinek abból a célból, hogy minden egyénnek biztosíttassék az emberhez méltó létfenntartás. Ezen határok között az egyén szabadságát biztosítani kell.”

Az észt alkotmány szerint: “A gazdasági élet szervezetének meg kell felelnie az igazságosság elveinek, amely elvek azt célozzák, hogy a polgároknak alkalmas törvények útján megadassanak az eszközök az emberhez méltó élet folytatására.” Még a jugoszláv alkotmány is ilyen kitételt tartalmaz: “A közösség érdekében is a törvényeknek megfelelően az államnak joga és kötelessége beavatkozni a polgárok gazdasági kapcsolataiban az igazságosság szellemében és a szociális konfliktusok elhárítása céljából.”

Az állami beavatkozás gyakorlata, amellyel egyébként az állami élet fejlődésének magasabb fokán törvényszerűen számolni kell, szinte minden irányból jelentkező igényként jelent meg. Kialakulását mégis a világháború idején bevezetett hadigazdálkodás segítette elő. A hadviselő országok ugyanis kivételes törvények alapján a háború szolgálatába állították az egész nemzetgazdaságot. Ez a kivételes állapot jórészt megmaradt a békekötés után is. A megnövekedett bürokrácia a jogi tevékenységet az állami politika eszközeként, a gazdasági-társadalmi viszonyokat tudatosan alakító eszközként fogta fel. Megpróbálták a különböző folyamatokat előre megtervezni, illetve irányítani.

A jog egyre inkább a célkövető értelmezés és a materiális igazságosság érvényesítését próbálta meg elérni. Magánjogi kereseti jog csak akkor érvényesíthető ezután, ha a közösség érdekeivel nem állt szemben. A kor felfogása szerint még a magánjognak is az egyetemes emberi közösség érdekeit kell szolgálnia: Ezt a gondolatot a katolikus egyház szociális tárgyú enciklikái vetették fel. Elsőként XIII. Leó pápa által 1831-ben kiadott Rerum novarum kezdetű enciklika, amely kifejtette, hogy a gazdagok csak kezelői vagyonuknak. Azok élvezete már csak azért sem illeti meg őket kizárólagosan, mert minden gazdagság egyetlen forrása a dolgozók munkája. A magántulajdon szentségével és sérthetetlenségével szemben a vagyonnal és a gazdagsággal együtt járó társadalmi kötelezettségekre helyezte a hangsúlyt. A “Rerum Novarum” negyvenedik évfordulóján, 1930-ban, XI. Pius pápa adta ki a “Quadragesimo anno” kezdetű enciklikát. Ez hangsúlyozta a magántulajdon kettős, egyéni és társadalmi jellegét. Ezért a szereteten kívül az igazságosság megköveteli a gazdagoktól, hogy feleslegeiket a társadalom szolgálatába állítsák. Erre az állam is kötelezheti őket. Jogos tehát az olyan nagy vállalatok társadalmi tulajdonba vétele, amelyeket csak nyerészkedésre használtak.

Az irányított gazdálkodás jogszabályainak kiépítése a jog atomizálásához vezetett. Az egyes ügyletfajták és ügyletkötő személyek különböző kategóriáira teljesen eltérő jogelveket és jogszabályokat adtak ki (például munkajog). Más jogszabályok vonatkoztak a gazdaság különböző területeire, más a nagyiparra, a kisiparra, a kereskedőkre, kiskereskedőkre, de eltérő szabályozás alakult ki a gyapjúra, a burgonyára, a tejre stb. kötött ügyletekre is.

A gazdasági-társadalmi válságot egyre több jogszabály alkotásával akarták megoldani.

Tették ezt annak ellenére, hogy ezzel túlértékelték a jogi szabályozás lehetőségét. Pedig válságot pusztán jogalkotással nem lehet megoldani. A jog csak magatartási szabályokat tud előírni és nem gazdasági eredményeket. A jog csak arra alkalmas, hogy már kialakult, létező folyamatokat segítsen, jogszabályi háttérrel támogasson.

Az individuális magánjog az egyéni vállalkozó helyzetből indult ki. A 20. században azonban a magánjogi jogviszonyok egyik oldalán a nagyvállalatok, bankok, részvénytársaságok és holdingok, míg a másik oldalon az alkalmazottak, esetleg munkanélküliek stb. álltak.

Ilyen körülmények között az individuális liberalizmus hagyományos szétválasztása, amely szerint a közjog a közérdeket, a magánjog pedig a magánérdeket szolgálná, természetesen tarthatatlanná vált. Immáron a jogalkotók, jogalkalmazók és a jogtudomány abból a feltételezésből indultak ki, hogy a jog már fogalmánál fogva is közérdekű intézmény, és ezért a magánjog csak azokat az egyéni érdekeket mozdíthatja elő, amellyel egyben a közösség érdekeit is szolgálja. Emiatt a magánjog és a közjog közötti határ elmosódott. A gazdasági életirányítását már nemcsak magánjogi, hanem közigazgatási jogi, büntetőjogi szabályokkal is megkísérelték. Míg az individuális liberalizmus korszakában a jog a tevékenységek széles területének csak szélső tilalomfáit tűzte ki, ezután már sok esetben a kötelező útvonalat is kijelölték. Az általában passzív, diszpozitív szabályok mellett egyre több aktív, kógens, parancsoló normát alkalmaztak még a kötelmi jog területén is.

Át kellett alakulnia a magánjognak jogtechnikai szempontból is. Egyrészről a meglévő jogszabályoknak – amelyek formailag változatlanul maradtak – más értelmet kezdtek tulajdonítani. A jogalkotók számára ezt az ún. “generális klauzulák” megjelenése is elősegítette. Az általános keretszabályok (például jó erkölcs, jóhiszeműség, tisztesség stb.) révén a bíróságok a konkrét rendelkezéseket a gyors változásoknak megfelelően magyarázták. Másrészről a két világháború között egyre több jogszabályt alkottak, illetve módosítottak. A jogi szabályozás bonyolultabb, részletezőbb lett, és mind nagyobb területet ölelt fel. Az állam ugyanis – ahogy Hans Kelsen mondta – olyan, mint Midász király, mindent, amit állami feladatnak tekint, amibe beavatkozik, azt egyben joggá is teszi. Mindez törvényszerűen jogszabály túltermelést is eredményezett. Ezekben az években a törvényeknek több mint a fele gazdasági vonatkozású volt (1929-ben meghozott 48-ból 31). A Rendeletek Tárának kötetei és a különböző jogalakító bírósági határozatok olyan vaskos köteteket eredményeztek, hogy már a jogászok is csak nagy nehézségek árán igazodtak el az állandóan változó és bővülő jogszabálytömegben. A jogszabályok “elértéktelenedtek”, mivel minél nagyobb mennyiségű a jogi szabályozás, annál nehezebb a megismerése még a közvetlenül érintettek számára is. A jogszabályok mennyiségével növekszik az ellentmondásos szabályok jelentkezése is.

Magyarország területi veszteségei is változásokat eredményeztek a magánjog terén. A trianoni békediktátum alapján (1921:33. tc.) az elszakított területeken a magyar magánjog elvileg, mint egységes egész hatályban maradt, abban az alakjában, ahogy 1918. októberében fennállott, kivéve azokat a változtatásokat, amelyeket az illető ország törvényhozása utólag létrehozott. Burgenlandban már 1922-ben – az 1894:31. tc-be foglalt házassági törvény kivételével – az osztrák jogot vezették be. Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában a magyar magánjog ugyanazt a szerepet játszotta 1918 után, mint az Osztrák polgári törvénykönyv a régi magyar állam egyes területein.

A bécsi döntések és egyéb politikai fejlemények nyomán a visszacsatolt területeken a magyar törvényhozás újra életbe léptette a magyar magánjogot (1838:35. tc., 1939:6 tc., 1940:36., 1941:20. tc.). A háború befejeztével ezeket a területeket ismét elvesztettük, és így ott a magyar magánjog uralma ismét megszűnt (Lásd: 526/1945. sz. M.E. rendeletet.)