Szokásjog

„Amikor a magyar társadalom a keresztény államiság korába lépett, megörökölte ezt a helyzetet. A közösségek mindennapi életét a szokások, illetve a szokásjog szabályozták. A szokásjogban leginkább a konkrét problémákra adott egyedi válaszok domináltak, s ezekből a megoldásokból forrt össze az országos jog. A köz érdekének kifejeződése a szabályozásra igényt tartó törvényi formában történt meg, amelyik azonban – mint azt alább, a jogforrásoknál látni fogjuk – hosszú évszázadokig képtelen volt sikerrel megbírkózni a consuetudóval. A törvény (s persze a törvényhozó) bizonytalankodásait fejezte ki a dekrétum tartós formakeresése is. A középkor vége felé jutott el az egyedi ítéleti köntöstől, a privilégium-jellegtől a sajátos érvényességi kellékekkel és formai jegyekkel rendelkező articuláris megfogalmazásig. Törvények sora próbált legitimációt keresni a szokásban. Nem bízva önmaga erejében, modták ki, mint az 1298:67.tc.: "Továbbá, ha egy nemes birtokai vétkeiért vagy bírság címén a bíró és az ellenfél kezére jutottak, akkor ő vagy mások, akiket illet, azok kezéből az ország régtől megtartott szokása szerint megválthatják..." A szokásjognak még a 16. századi jogtudós is "törvényrontó" erőt tulajdonított "törvénypótló" és a "törvénymagyarázó" tulajdonságai mellett.

A szokásjognak ez a jelentős szerepe alapvetően befolyásolta a jog egészét, s ezen kívül meghatározta az európai jog magyarországi hatásának terjedelmét és intenzitását is.

A szokásjog egyetemes, valamennyi jogágra kiterjedő jogforrás, a jogalkotás spontán megnyilvánulási módja. "Nem egy aktussal születik meg, hanem csak utólag, miután a hasonló esetekben ismétlődő aktusokban már megnyilatkozott, állapítható meg véglegesen." (Tomcsányi Móric) Az 1791:10. tc. kimondta, hogy Magyarországot és társországait törvényei és szokásai szerint kell kormányozni és igazgatni. A szokások jelentőségére utal a bírói függetlenségről szóló 1869:4. tc. is, amely a bírót a törvények és törvényerejű szokások szerinti ítélethozatalra kötelezte.

A szokásjogi szabályok kialakulása és továbbfejlődése szempontjából különbséget kell tenni az ún. népies eredetű szokásjog és a bírósági gyakorlat által kialakított szokásjog között. Népies eredetű szokásjogról akkor beszélünk, amikor egyes normák egy adott közösségen belül jöttek létre, és ott általános meggyőződéssé váltak, majd utóbb ezeket a bírói gyakorlat is elismerte, kötelezővé tette, és megsértőit szankciókkal sújtotta. A bírósági gyakorlat által kialakított szokásjog a felmerülő hasonló esetekben hozott azonos ítéletek révén alakult ki. (HK. II. 6. 11.) Ez a bírónak a jogrendszer hézagos vagy hiányos volta folytán szükségessé váló jogalkotó, illetve a meglévő jogszabályokat megreformáló, továbbfejlesztő tevékenysége.

A középkori gondolkodás szerint a jog érvényességéhez elegendő volt, hogy az régi és jó legyen. Werbőczi a Hármaskönyvben taglalta a szokásjog érvényességi kellékeit: a) a szokás okszerű (rationalis) legyen, azaz a közjó elérését szolgálja, a köztudat szerint helyes és a jogérzetnek megfelelő legyen, b) kellő időn (legalább10 év) át tartós legyen, c) ismétlődő vagyis gyakran előforduló legyen. A Hármaskönyvben foglaltak alapján "A szokásnak háromféle ereje van; tudniillik magyarázó ereje, mivel ez a törvényeknek legjobb magyarázója; a mikor tehát a törvény kétes értelmű, a helyi szokáshoz kell folyamodnunk; és ha ez kellő fölvilágosítást nyújt, nem szabad eltérni attól az értelemtől, melyet a szokás neki tulajdonított. Másodszor, törvényrontó ereje van, mivel lerontja a törvényt, midőn azzal ellenkezésben áll. Harmadszor, törvénypótló ereje van, mivel pótolja a hiányzó törvényt."

A kortársak szemében a szokásjog valódi értéke az volt, hogy mindenkire nézve kötelezőként jelent meg. Elsődlegességére és kötelező voltára következtethetünk abból az esetből, amikor 1361-ben egy királyi vitéz kedvéért Lajos úgy rendelkezett, hogy a dalmát-horvát bán ne a horvát, hanem a magyar szokásjogot alkalmazza Bunyavecz birtokperében, miközben a horvát bírótársak már jó előre egyetértettek abban, hogy a birtokszerzésnek nem jogszerű módja az erőszak.

A szokásjog rendkívüli jelentősége lemérhető azon is, hogy különböző formákban még a polgári kor jogrendszerében is fölbukkant. A Hármaskönyv egyes passzusai megérték a II. világháborút is. Persze a szokásjog a középkorban ismert fajtája nem érvényesülhetett a garanciákat mindenekelőtt érvényesítő és szem előtt tartó polgári jogrendszerben. A bíróságok közigazgatási hatalommal egybefonódó jogteremtő ereje a polgári átalakulással megszűnt, a bírói gyakorlat jogalkotó képességét megkérdőjelezték, jogforrási erejét, ha nem is szüntették meg, de visszaszorították.” (Bódiné Beliznai Kinga-Horváth Attila - Mezey Barna -Révész T. Mihály - Zlinszky János: Jog, jogrendszer, jogágak a magyar jogfejlődésben In: Magyar jogtörténet, (szerk.: Mezey Barna) Bp., 2002. 19-27. o.)

Kezdetleges társadalmakban az emberi cselekvés egyetlen korlátja a szokásjog, – ezért ez a jog első formája – amely egyrészt a mások cselekvéseihez való önkéntelen alkalmazkodás folytán, másrészt az erősebbtől vagy valamilyen képzelt hatalomtól való félelem következtében alakult ki. Ahhoz, hogy egy szervezett közösség a legfontosabb szükségleteit felismerje, és azokat határozott parancsban vagy tilalmakban kifejezze, már nagyobb fejlettség és az irányító-vezető szerveknek az elkülönülése szükséges. Amíg ez nem következik be, addig a törzs, a nemzetség tagjai létfeltételeit csak esetenként, egyenként ismeri fel, éspedig oly módon, hogy ha valamely területen veszélyeztetik, igyekszik azt elhárítani. Amennyiben a felismerés sikeresnek bizonyult, és a többiek is jónak látják, akkor igyekeznek azt követni. A szokás követéséhez nem szükséges a tudatosság, sem az, hogy az egyforma cselekvés több nemzedéken át ismétlődjön. Bizonyos idő azonban feltétlenül szükséges hozzá, mert a cselekvésnek annyiszor kell megismétlődnie, míg az a vélemény ki nem alakul, hogy az a magatartás helyes, tehát máskor is követendő. Az így kialakult megszokások az emberek lelki életére gyakorolt hatása miatt is követése találnak, hiszen lassan, szinte észrevétlenül fejlődő, tradicionális társadalmakban általános az idegenkedés a tényleges gyakorlattól való szembehelyezkedéstől.

Elméletileg minden szokásból valamilyen szabály vonható le, hiszen bizonyos szabályszerűség logikusan következik belől. A szokásnak szabályként való elismerése azonban csak akkor következik be, ha annak tudatos alkalmazását elvárják, és a vele szembe helyezkedőket pedig megbüntetik. Így már az államalapítás előtt is a magyarság nemzetségi társadalmában kialakultak az emberi életnek szinte minden területére vonatkozó olyan magatartási szabályok, amelyek megtartását a közösség elvárta, és ha azokat valaki megszegte, vele szemben súlyos szankciókat alkalmaztak.

Az államalapítás után a törvényhozás technikájának kialakulása után sem vesztette el a jelentőségét a szokásjog. Továbbra is univerzális jogforrás maradt. A könyvnyomtatás feltalálásáig a királyi dekrétumoknak is maradandó érvényt csak az országos szokás adott. A középkorban a magyar jog tételeinek összességét országos szokásnak (consuetudo regni, jus consuetudionarius) nevezték.

A szokásjog kialakulásának a legfontosabb területévé azonban most már a bíróság vált. A bíróság előtt két féle módon jöhetett létre a szokásjog: Deklaratív módon: A szokásjogban a szokást respektálják, amely ismétlődő, önkéntes magatartás. Először a kötelező erő tudta nélkül, pusztán a meglévő példákhoz való önkéntes alkalmazkodásból alakul ki. Ekkor még azért követik, mert az emberek többsége idegenkedik a tényleges gyakorlattal való szembehelyezkedéstől, illetve az a vélemény alakul ki a köztudatban, hogy valamilyen cselekvési mód tekintetében ez a helyes magatartás. Minden szokásból valamilyen szabály vonható le, bizonyos szabályszerűség logikailag következik. Ez a szabály pedig akkor válik szokásjoggá, ha az államhatalom a polgáraitól a tudatos alkalmazását várja el és kényszerítő eszközzel (szankció) kötelezővé teszi. Amikor a bíróság egy adott közösségen belül kialakult szokást ismer el azzal, hogy a vele szembe fordulókat szankcionálja. A bírói ítélet egymagában még nem hozott létre szokásjogot. Ehhez szükséges az is, hogy ez az elv állandósuljon a bírói gyakorlatban. Az államhatalom ilyen módon elismeri a szokásjogot.Konstitutív módon jött létre a szokásjog, ha a bíróság konkrét esetben jogszabály hiányában is köteles dönteni. Ilyenkor a hazai jog szellemében, analóg jogtételekkel, törvénytervezeteket, külföldi törvényeket és a jogtudományt segítségül hívva hozza meg az ítéletét (Magyar Magánjogi Törvényjavaslat 6. §). A konstitutív szokásjogi szabály két féle irányban hozhat változást. Szükségképpeni, vagy rendes jogalkotás, amikor azért kell a bírónak új jogszabályt alkotni, mert az eléje kerülő jogeset új. Addig ilyen kérdés nem került a bíróság elé. (A bíró így addig nem védett érdekekre is kiterjesztheti a jogvédelmet (például a személyiségi jogok védelme). Az esetleges vagy rendkívüli szokásjogi jogalkotás, amikor az új szokásjog azért jött létre, mert a bíróság a megváltozott körülmények miatt másként kezdi magyarázni a törvényt, vagy a korábbi szokásjogot. Például a házasságon kívül született ún. “törvénytelen gyermek” esetében.)

Bírói jogalkotás fokozatai lehettek a kiegészítő jogalkotás, amikor egy keretszabály rendelkezését alkalmazza más eseteke is (például: szerződések szabályai, ági öröklés, köteles rész). Helyesbítő bírói jogalkalmazásra akkor kerül sor, ha a bíró nem talál megfelelő helyes jogszabályt. Leggyakoribb eszköze az analógia alkalmazása (például a törvénytelen gyermek öröklési jogának elismerése. A Kúria 79. számú Teljes Ülési Határozata).

A szokásjog keletkezési módjai között tehát különös jelentősége van a bírói gyakorlatnak. A jog tényleges érvényesülése egyébként is a jogalkalmazók ítélteiből áll. Tulajdonképpen már az is jogalkotásnak számit, ha a bíró egy absztrakt jogszabályt egy konkrét jogesetre alkalmaz. A jog konkretizálása a jognak továbbképzését jelenti. Az ítélet célja ugyan a per eldöntése, de a hatása tovább terjed. Az ügyfél elismert joga egy elvont jogszabály, egy jogtétel megfogalmazása követte, mely a jogrendszer részévé válik. A bírói jogalkotás ennél természetesen konkrétabb formában történik.

A 19. században szokásjog több jogág területében is vesztett a pozícióiból (a büntetőjogban ekkoriban vált általánossá a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elve), de a magánjogban továbbra is uralkodó szerepet töltött be. Hiszen ennek a jogágnak a szabályait alakítja ki leginkább a mindennapi élet gyakorlata. Szladits Károly véleménye szerint az ideális magánjog egytized része a törvényekbe foglalt jog, a többi kilenctized a hozzátapadó esetjog, melyet a bírónak kell felszínre hoznia az élet tengerének mélyéről.

Szladits a korallszigetek képződéseihez hasonlította a szokásjog fejlődését. Szerinte egészen lassan szinte észrevétlenül tapadnak az egyes részek az anyatestben. Nem véletlen, hogy a szokásjogra vonatkozó jogelvek Werbőczy kora óta nem változtak.

Werbőczy jórészt kánonjogi ismeretei alapján a szokásjog érvényességéhez három kelléket tartott feltétlenül szükségesnek. Eszerint a szokásjognak idősültnek, okszerűnek, racionálisnak és ismétlődőnek kell lennie.

Werbőczy szerint a szokásjog a hazai jogban a törvényhez képest lehet: törvényrontó, törvénypótló, törvénymagyarázó (Hk. Prologus 11., 3, 4, 5. §-ok, 13. 2. §, 10. 1.§., Titulus 13. 20. §). A “lex posteior derogat priori” elv tehát itt is érvényes.

Mivel a szokásjog ugyanolyan jogforrás, mint a törvény, ezért a perben bizonyítani nem kell. Azt a jogot alkalmazó bírónak ismernie kell, még akkor is, ha a felek nem hivatkoznak rá. Ez természetesen csak az országos, és nem a partikuláris szokásjogra vonatkozik. A helyi különböző szokásjogi variánsokat a bírónak nem kell ismernie. A szokásjog állami elismerésének, illetve a törvényhez (rendelethez) való viszonya mindig az adott politikai rendszertől függött. Az azonban általános törvényszerűségként mindig érvényesült, hogy a szokásjog keletkezését semmilyen törvényes tilalom nem tudta megakadályozni. A szokásjog még a törvényrontó erejét tagadó törvényt is lerontja. (Ezt az elméleti tételt Werbőczy óta ismerte a magyar jogtudomány is. Ilyenkor ugyanis a szokásjog illegitim úton jön létre. Az állam bármilyen paragrafust készíthet, de arra nincsen hatalma, hogy bármilyen jogot érvényesítsen. Minden ilyenfajta kísérlet csak pillanatnyi eredményeket hozhat, hosszú távúakat nem. Ezért a szokásjogról rendelkező jogszabályok sokat elárulnak a jogalkotónak a társadalom önszerveződéséről kialakított véleményéről is. A szokásjog megítélése korszakonként és jogrendszerenként eltérő. Támogatói és kritikusai egyaránt akadtak.

Magyarországon a történeti jogi iskolának egyre több követője lett és hamarosan uralkodó elméletté vált. Wenczel Gusztáv (1812–1891) Savigny tanítványa, Puchta, Wolfgang Heinrich (1769–1845) alapján fejtette ki nézeteit a szokásjogról, és Werbőczy alapján elemezte a törvényhez való viszonyát. Zlinszky Imre (1834–1880) szerint a szokásjog “valamely szervezet közület tagjainak közmeggyőződésben gyökerező s a megegyező gyakorlatban kifejezésre jutó jogszabály”. Hasonló felfogást követett Kolosváry Bálint (1875–1954) is.

A milleneum idején megjelent négy kötetes Fodor Ármin (1862–?) szerkesztette Magyar magánjog is hangsúlyozta: “A szokásjog is  tehát – épp úgy, mint a törvényjog – jogszabályt tartalmazó nemzeti akarat, a különbség a kettő között utóbbinak  létesülési módjában feküdvén.” “A szokásjog ugyanis nem a   nemzet szervének, hanem tagjainak tevékenyülése által nyer hitet, és a nemzeti gondolatot nem (írott) szavak, hanem cselekmények útján fejezi ki.”. Grosschmid Béni (1852–1938) pedig egy kitűnő monográfiát szentelt ennek a kérdésnek: Jogszabálytan (Budapest, 1905). Szladits Károly (1871–1956) szerkesztette Magyar magánjog pedig  összegezve tárgyalta korszakoknak a szokásjogról vallott felfogását: “Mai magánjogunk nagyobb részben szokásjog, vagyis a gyakorlói útján kialakult jogszabályok tömege.” “A szokásjog a magánjogunknak a törvénnyel egyenlő erejű elsődleges jogforrása.”.

A szokásjognak a fentiekben vázolt elmélete fokozatosan teret hódított magának a magyar magánjogban. Az 1869:4. tc. 19. §-a kifejezetten elismerte a szokásjog jogforrási erejét. A Kereskedelmi törvény (1875:37. tc. 1. §) ugyan némi törvényhozói nagyzolással azt nyilatkozta ki, hogy a törvénnyel ellenkező szokásjog nem érvényesülhet. A valóság azonban erre alaposan rácáfolt. Polgári Törvénykönyv hiányában a magyar magánjog jelentős része az Ideiglenes Törvénykezési Szabályoktól (1861) kezdődően szokásjogi szabályokból állt. Ezt a helyzetet a különböző polgári törvénykönyv-tervezetek is elismerték. Az 1928-as Magyar Magánjog Törvényjavaslatok 6. §-a a Svájci Polgári Törvénykönyv alapján kifejezetten kijelentette: “oly kérdésben, melyet törvény nem rendez, a bíróság a hazai jog szellemének a jog általános elveinek és a tudomány megállapításainak figyelembevételével határoz”.

Szokásjog a kereskedelmi jogban

Mihelyt a kereskedelem kialakított egy új jogintézményt, a bíróságok kénytelenek voltak döntéseikben ezeket a változásokat is figyelembe venni, amely révén kialakult a szokásjog, s így kötelező erejűvé vált. A szokásjog igazi hatóereje abban állt, hogy amíg a törvény csak hosszadalmas procedúrával változtatható és nem is mindig a legmegfelelőbb rendelkezéseket tartalmazta a kereskedők szempontjából, addig a szokásjog gyorsan alkalmazkodott a kereskedés igényeihez.