A szokásjog kritikusai

A szokásjog kritikusi közül Magyarországon

Kitonich János (1560–1619) Directio Methodica (1619) című művében megütközik Werbőczynek a szokás nagy erejéről szóló tanításán. Szerinte “Werbőczy annyit enged a szokásnak, hogy majdnem minden törvényt megdönthetőnek állit.” Sokallta a szokásjognak adott törvényrontó erőt.

Szegedi János (1699–1760) Tyrocinium című művében védte Werbőczy tanítását. Kitonichal szemben szükségesnek tartotta megmagyarázni, hogy itt nem az egyidőben keletkező törvény és szokás összeütközéséről van szó, hanem mindig a következő dönti meg az előzőt.

Huszti István Jurisprudentia Practica (Buda, 1745. I-III. kötet) című tankönyve – mely ötven évig volt forgalomban – sorra cáfolta szokásjoggal szembeni állításokat.

A körülmények változásával a törvény indokoltsága elenyészik, tehát a szokásjog módosíthatja.

Kövy Sándor (1763–1829) a gyakorlatias jogi oktatás egyik legelső képviselője. Elementa iurispudentiae Hungaricae (Kassa, 1800.) című művében csak módosításokkal fogadta el Werbőczy derogatórius elveit: Szerinte ugyan a szokás a vele ellenkező törvényt lerontja, de a partikuláris szokás az 1647:78. tc. értelmében az írott törvénnyel szemben nem érvényesülhet. Holott a Hármaskönyv szerint (Prologus Titulus 12) bármelyik partikuláris szokás (tehát a városoké is) azokon a helyeken, ahol érvényben van, a törvényt megszünteti.

Szlemenics Pál (1783–1856) egyetemi tanár szintén elfogadta Werbőczy tételeit, azonban másképp magyarázta a Hármaskönyv ide vonatkozó részeit, mint Szegedi. Szerinte a szokás csak akkor ronthatja le a törvényt, ha már annak “rátio”-ja megszűnt, vagy a szokás ésszerűbb, mint a törvény.

Georch Illés (1772–1835) az első magyar nyelvű jogtudományi munka szerzője a leghatározottabban elutasító álláspontot foglalt el a szokásjoggal szemben (Törvényes tárgyú értekezései. Pest, 1833.), mert az 1791. évi 12. tc. értelmében a törvény alkotásának, eltörlésének és magyarázatának hatalma az országgyűlést és a törvényesen megkoronázott fejedelmet illeti meg.

Frank Ignác (1788–1850) egyetemi tanár, a 19. század első felének legnagyobb magyar magánjogásza tagadta a szokásjog törvényrontó erejét. Példaként a Planum Tabulare 18. számú döntésére hivatkozott. Szerinte csak a törvénypótló szokás lehetséges: “A bíró ne példát, hanem törvényt kövessen. Az ítélet a perlekedőknek szól, nem másnak.”(Inter Partes hatály).