Felvilágosodás és természetjog kora a magánjogban (1711-1830)

A Magyarországot pusztító közel két évszázados háborúk után (1521. Nándorfehérvár eleste - 1718. Pozareváci béke) lassan gyarapodásnak indult az ország. Betelepítették a korábban lakatlanná vált vidékeket, fokozatosan modernizálni kezdték az agrárgazdaságokat. Különösen a 18. század második felében egyre több manufaktúrát alapítottak. A kereskedelmi forgalom is kezdett kibontakozni. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az 1514-es jogállapotokat tükröző Hármaskönyv már nem felel meg teljes mértékben a kialakuló igényeknek. Ezt már a Négyeskönyvet készítő bizottság is vallotta. Az 1712-15. évi országgyűlés (1715:24. tc.) ezért egy reformbizottságot (Systematica Commissio) állított fel, gróf Csáky Imre (1672–1732) kalocsai érsek vezetésével, hogy többek között a magánjogot is megreformálják. A bizottság Szegedi János jezsuita jogtudós szerint a “Commissio Systematica” nevet azért kapta, hogy egy rendszeres törvénykönyvet készítsen el. Üléseiket Pozsonyban tartották (1716–1722), és a Hármaskönyv egyes részeit igyekeztek a gyakorlati élet követelményeihez igazítani. A királyi tábla és az elsőfokú bíróságok ítéleteit figyelembe véve úgy, hogy glosszákat (observatione) fűztek hozzá. Szegedi szerint a “természeti méltányosság” elvei alkották a kiindulási pontot, hasonlóképpen, mint a Négyeskönyvnél. Az anyagi jog számos tételét tehát glosszák formájában próbálták meg módosítani. Ezért sok esetben a Hármaskönyv egy-egy szakaszához kapcsolták megjegyzéseiket, amelyek önálló törvényként való közzétételre nem voltak alkalmasok. A kancellária ezért javasolta, hogy rendezzék az anyagot tárgy szerint (personae, res, actiones) és az újításokat törvénycikkekben fogalmazzák meg. Így készült el az első, valóban eredeti alkotás, a Novum Tripartitum Opus Juris Consuetudionarii Inclyti Regni Hungariae című javaslat.

A munkálatok egy részét rendszertelenségének ellenére, az 1722-23-as és az 1728-29-es országgyűlés néhány részét törvényerőre emelte. Több részét pedig a bírák és a jogtudósok a gyakorlatban alkalmazni kezdték, így szokásjogi úton lépett életbe. Megkönnyítette a Commissio Systematica munkálatának alkalmazását, hogy Szegedi János Tyrocinium (Tyrnaviae, 1734) című művében kiadta. A kor viszonyai között közismertnek számító glosszákat Szegedi az általa szerkesztett Corpus Juris Hungarici-ba is felvette, a jegyzetek közé. A “Novum Tripartitum”-mal az 1722-23. évi országgyűlés nem lehetett teljes mértékben elégedett, mert egy újabb bizottságot küldött ki. 1751-től 1768-ig újabb- és újabb bizottságokat állítottak fel (a legutolsót gróf Dőry Ferenc elnöklete alatt) azonban ezek a törvényjavaslatok már az országgyűlés elé sem kerültek. Végül Mária Terézia (1740–1780) egy háromtagú bizottságot állított fel az 1723-ban újjászervezett Királyi Curia legfontosabb ítéleteinek, döntvényeinek (decisiones) összegyűjtése érdekében. Ennek a munkának lett az eredménye a Planum Tabulare (1769). Werbőczy Hármaskönyve tehát csak 1723-ig volt alapvetően nagy hatású jogforrás, azután kezdett kialakulni egy új jog, a Kúria igazságszolgáltatása alapján. (Zlinszky János megfogalmazása szerint: “A jogélet csendes reformja vette kezdetét.”)

II. József (1780–1790) abszolutisztikus törekvései egyrészt a Hármaskönyv tekintélyének lerombolására, másrészt viszont pozitív hatású rendeletek kiadására irányult. A jobbágyok jogképességét növelte híres rendelete (1785), amely eltörölte a jobbágy elnevezést, biztosította a szabad költözködés jogát, megengedte a földesúr beleegyezése nélkül is házasságkötésüket. Mesterséget, tudományt ezután szabadon tanulhattak. Ingóságaik és szerzett jogaik felett szabadon rendelkezhettek. Jobbágytelküket zavartalanul használhatták. Az 1786-os házassági nyílt parancsa a házassági jog fejlődését eredményezte. A protestánsok vonatkozásában 1790 után is alkalmazták.

Mária Terézia és II. József abszolutisztikus törekvéseivel szemben a magyar rendek először csak privilégiumaik megóvására törekedtek, a hagyományos sérelmi politikát követték. A nemesség feltételei azonban a 18I. század utolsó harmadában bizonyos mértékben módosultak. A nemesi árutermelés növekedésével a birtokosok kezdtek a terményeik, különösen boruk eladásában, exportálásában, sőt, végül részben már a belső piac, tehát az ipar fejlesztésében is érdekeltté válni. A köznemesség jobb módú, felső rétege (mintegy 25-30 ezer család) megerősödött. Politikai önállóságukat ekkor kezdték elnyerni.

(A rendkívül tájékozott Kovachich Márton György (1744–1821) a Merkur von Ungarnban irt cikkében állapította meg, hogy a magyar felvilágosodás a hétéves háborút (1756–1763) követően alakult ki. (A hadjáratban ugyanis sok magyar vett részt, és meghatározó külföldi tapasztalatokat nyert.)

A jórészt jogtudományi műveltséggel rendelkező birtokos nemesség ekkoriban kezdett megismerkedni a felvilágosodás eszmerendszerével, különösen Voltaire, Montesquieu stb. könyveit és a természetjogászok műveit olvasták. II. József türelmetlen, sok esetben át nem gondolt rendeletei (3000 nap alatt 6000 rendelet) az ország lakosságának nemzeti érzését, vallási szokásait, erkölcsi felfogását sértő reformokkal szemben a magyar nemesség a magyar nemzeti állam-eszme gondolatával fordult szembe, de 1790 után már nem ragaszkodhattak csak az in integrum restitutio-hoz. A változás irányába fogékonnyá vált a magyar nemesi elit. Néhány hónap alatt, a kor viszonyaihoz képest szinte hihetetlen mennyiségű politikai röpirat jelent meg, magyar, német és latin nyelven. (A korszak politikai irodalmát feldolgozó Ballagi Géza szerint körülbelül 600 db) Ennyit még 1848-ban és 1861-ben sem írtak. Igaz, hogy akkor nem volt még számottevő a magyar sajtó. A legtöbb szerző vármegyei közvéleményt és az országgyűlési követeket a reformok szükségességéről próbálta meggyőzni. A nemesség az uralkodóházzal mérte össze az erejét, ezért elsősorban a közjog területén fejtették ki a legradikálisabb nézeteket. (Hatalommegosztás, társadalmi szerződés stb.) A társadalmi átalakulás szükségességéről viszont rendkívül óvatosan nyilatkoztak, nehogy elriasszák a megyei nemesség iskolázatlan tömegeit.

Az elsők között jelent meg az egyik legradikálisabb követeléseket felvonultató gróf Batthyány Alajos (1750–1818) Ad amicam aurem (1790) című, három kis kötetből álló munkája. Batthyány javasolta a majorátus eltörlését, a női és a férfi leszármazók egyenlő arányú örökösödését, az úriszék megszüntetését, és a jobbágy szabad birtokszerzési jogának engedélyezését. Ez az utóbbi a nemesi birtokok értékét növelné. Véleménye szerint a földesuraknak magánjogi szerződést kellene kötniük jobbágyaikkal.

Gróf Skerlecz Miklós (1731–1799), aki 1790-től először az országgyűlésen, majd a kereskedelmi bizottság munkálatában meghatározó szerepet töltött be, “Genuina constitutionis Hungaricae post adoptatum pragmaticam sanctionem principia” című művében az akkoriban kezdődő divatnak megfelelően Angliát állította példaképek: “Miért ne lehetne (a magyar alkotmány) némely kedvezését kiterjeszteni a szabad, de nemtelen polgárokra is? Miért ne lehetne a parasztoknak lassanként utat nyitni a szabadsághoz, ezáltal erősödne és biztosabbá válnék a nemesség.”

Gróf Széchenyi Ferenc (1754–1820) családi hagyományainak megfelelően megpróbált közvetíteni a bécsi udvar és a magyar nemesség között.

A Nemzeti Múzeum és Könyvtár alapítója egyenlő jogok és kötelezettségek törvénybe iktatását javasolta. Lásd: “Egy hazafi gondolatai néhány országgyűlésre tartozó dologról” (1790). “Javaslatok a nemes vármegyéktől az országgyűlésre küldendő követeknek szóló utasítások kidolgozására végett kiküldött bizottság számára.” (1790) “A magyar országgyűlésen javasolandó törvények lényege.” (1790) A tulajdonszerzés  lehetőségét mindenki számára biztosítaná. Mindenképpen segíteni kellene a parasztságot. Végül javasolta, hogy válasszanak egy bizottságot az országgyűlés legjobbjai közül, akik kidolgozzák a törvényjavaslatokat.

Amíg Széchenyi Ferenc a politikai realitásokat, addig titkára, Hajnóczy József (1750–1795) a kor legmodernebb jogi reformprogramját fogalmazta meg. A magyar történeti alkotmány ismeretében annak módosításaként vázolta fel “törvényjavaslatait”. Örökváltságot és szabad birtokbírhatási jogot ajánlott a jobbágyoknak úgy, hogy Werbőczy Hármaskönyve I. Rész 9. cikkelyének jogosultságait rájuk is kiterjesztené. Az úrbéri viszonyt szerződéses kapcsolattá alakítaná át. Megszüntetné az ősiséget és az adományrendszert, mert felismerte a kettő összefüggését. A birtokképesség elvének kiterjesztésével együtt javasolta, hogy minden ingatlan tulajdonosa rendelkezhessen róla, mihelyt teljes korát eléri. Ne lehessen az atyafiak sérelme címén az ügyletet bírói úton érvényteleníteni (validatio ex praeiudicio) (Lásd: “Unpartheysche Gedanken über den 1790 abzuhaltenden Landtag.” 1790.) Mindezeknek közvetlen hasznosságaira is felhívta a közvélemény figyelmét. Jogkiterjesztéssel több vevője lehet a nemesi birtoknak, ezért jobb áron lehet majd eladni. A valódi tulajdonos jobban műveli a földet, mint aki nem rendelkezhet szabadon a birtokával.

Az 1790-91. évi országgyűlés helyzetéből adódóan nem tudta, de eléggé nem is akarta megvalósítani a politikai röpiratokban felvázolt reformok zömét. Néhány büntetőjogi reformra és a vallásszabadság kiterjesztése mellett, a közjogi biztosítékokra helyezték a hangsúlyt (lásd.: 1791:10. és 12. tc.) A reformhajlandóságú birtokos nemesek és az értelmiségi nemesi csoportok a változásokat ellenző nemesi és udvari körökkel végül is egy kompromisszumos megoldásban állapodtak meg. 1791:67. tc.-kel (Erdélyben a 64. tc.) felállították az országgyűlés rendszeres bizottságát (Deputatio Regnicolaris) azzal a feladattal, hogy a következő országgyűlésre a jogmodernizáció érdekében törvényjavaslatokat készítsenek. Ezek közül a 6. az országbíró (az alig 35 éves, Horváth Mihály szerint lángeszű Zichy Károly) elnökletével felálló az országgyűlés tagjaiból álló jogi bizottság kapta a legnehezebb feladatot: “A perrendtartás javítása, amennyiben azt akár a perek gyorsabbítása, azonban a perlekedők elegendő biztonságával kapcsolatban, akár pedig a nagyobb költségkímélés követeli. Néhány hasznos polgári törvény tervezete, a melyek talán a birtokosok teljesebb biztonságáról való gondoskodásra vagy azon források betömésére, melyektől az alaptalan perek keletkeznek, vagy végül a létező törvények nagyobb áttekinthetőségének eszközlésére szolgálnak, a hová tehát az úgynevezett curiai döntvények megbírálása is tartozik.”

A törvény tehát egyértelműen utalt az ősiségi perek káros hatásaira, az ún. “megerőtlenítési perek” révén ugyanis századokkal később is meg lehetett támadni a földbirtok eladását, ha az eladó annak idején elmulasztotta az összes osztályos atyafit megkeresni, és beleegyezésüket kikérni. Azonban míg a büntetőjog területén egyértelműen új törvénykönyv elkészítését írták elő, addig a magánjog területén a Projectum legum civilum (1795) címmel megelégedtek néhány törvényjavaslattal. (A jogszabály kategorikusan előírta nekik, hogy a bizottságnak nem kodifikációs, hanem inkorporációs munkát kell végeznie.) A tervezet a magánjogi szabályokat ennek ellenére nem szabályozta egységes rendszerben. Csak a legvitatottabb kérdésekkel foglalkoznak: Az adománybirtokot, a női különjogokat és öröklési jogot, örökbevallást (fassio perennalis) és a zálogot szabályozták. A váltó- és kereskedelmi jog körében azonban valódi törvénykönyvet dolgoztak ki Codex cambio-mercantilis címmel. Tevékenységüket kezdetben széleskörű érdeklődés kísérte, különösen Magyarországon, ahol élve a törvény adta lehetőséggel, a megyék nagy többsége, városok, kereskedőcéhek sora és mintegy negyven magánszemély fogalmazta meg az egyes témákkal kapcsolatban a javaslatait, és számos hozzászólás jelent meg nyomtatásban is.

Az 1791:67. tc. azt is kimondta, hogy a megyék is küldjék meg észrevételeiket. Amikor azok késtek, és a nádor megsürgette őket, arra hivatkoztak, hogy csak az operátumokat ismeretében tudnák mindezt megtenni. Ezt a kérést viszont a nádor határozottan visszautasította.

Ezeket a munkálatokat sem az országgyűlés nem tárgyalta, de a bíróságok sem alkalmazták. Az operátumokat az 1825-27. évi országgyűlés vette elő és az 1827:8. tc. alapján újabb bizottságokat küldtek ki, hogy vizsgálják meg az 1790-es évek munkálatait, vajon megfelelnek-e a kitűzött feladatoknak. A bizottság azt a feladatot kapta, hogy mondjon véleményt és indokolja meg a saját álláspontját és terjessze a következő országgyűlés elé. A bizottság túllépve eredeti megbízásán valódi törvényjavaslatot kívánt készteni, de csak a kinyomtatásig jutottak el (1831). Az 1830:6. tc. az 1831. október 2-ára összehívandó országgyűlés feladatát a rendszeres bizottsági munkálatok megtárgyalásában jelölte meg, de az 1832-36-os országgyűlés ezeket az anyagokat nem tárgyalta.

A röpiratirodalom és a bizottsági munkálatok azonban nagy hatást gyakoroltak a reformkorra. A reformkor politikusai Széchenyi István, Kossuth Lajos, Szalay László és a többiek az 1790-es évek politikai röpiratainak elolvasásával kezdték meg felkészülésüket a politikai pályájukra. A rendszeres bizottságok anyagai pedig a reformkori törvényjavaslatok kiindulópontjává váltak. Kossuth talán túlzó pátosszal, de valódi jelentőségüket bizonyítva írta Felelet (1841) című művében: “Ezen országgyűlés, melyen annyi felvilágosodás annyi türelemmel, annyi lelkesedés annyi méltósággal, annyi szabadságszeretet annyi törvényességgel, annyi körülmény ismeret annyi előrelátó gondossággal, annyi engesztelő szellem a jövendőbe vetett oly mély belátással párosultak, hogy ezen országgyűlés történetét évrajzaink legfényesebb lapjaihoz sorolhatnók, utóbb, ha megolvassuk az 1790:67. tc. által kirendelt országos választmány munkálatait, melyek nagy részben a 19. század gyermekeinek is becsületére válnának.”