Döntvény

Magyarázat 1:

A döntvény felső, vagy középfokú bíróság elvi határozata, mely szerint az a bíróság, mely számára a döntvény született, az egyes ügyek elintézésénél a döntvényt követve köteles eljárni. A döntvény egyrészt a bírói gyakorlat egységesítését célozza, másrészt a döntvény a meglévő jogot kívánja magyarázni, így tekinthető a jog nem hiteles magyarázatának, megállapításának. A 19. század utolsó harmadában született törvények nyomán a kúriai döntvények a jogegység megvalósítását szolgáló intézményekké váltak, melyeket a bíróságok számára kötelező érvényűek voltak (jogegységi döntvény).

Magyarázat 2:

A bíróságok elsősorban konfliktusmegoldó funkciót látnak el, de már Werbőczy István is megfogalmazta (Hk. II. 6.), hogy az ország nagybíróinak (Judices Ordinarii Regni) nemcsak jogalkalmazó, hanem jogalkotó hatalma is volt. Az ország nagybírói: a nádor, az országbíró, a tárnokmester, a királyi személynök, akiknek az eljárását a többi bíróság zsinórmértékként követte. (Kovachich József Miklós: Notitiae praeliminares ad syllogem decretorum comitialium (Pest, 1810.) című művében több ilyen döntvényt is közölt II. Ulászló korából.) Ítéleteik ezért sokkal nagyobb jelentőségűek voltak, mint amit egy közönséges bírói ítéletnek tulajdonítanak. Az alsóbb bíróságok több okból is alkalmazkodtak hozzájuk. A fellebbvitel esetén úgyis a felsőbb bíróságok álláspontja érvényesül. A bíróságok precíz jogszabályokra csak ritkán és igen szűk körben támaszkodhattak. A jogkereső közönség is természetesnek tartotta, hogy azok a jogelvek, amelyek a legfelsőbb fórum által eldöntött perekben érvényesültek, továbbra is alkalmazásra kerülnek. Így lettek az ország nagybíráinak ítéletei (decisio) előbb irányadó precedensekké (praejudicium), később pedig, amikor a jogi közmeggyőződés részévé váltak, szokásjoggá.

Werbőczy is a Hármaskönyvben (HK II. 6.11. §) is leírta: “A mi hazai szokásjogunk az ország nagybíráinak ismételt, sőt több ízben egy és ugyanazon renddel, módon és eljárással hozott és alkotott s törvényes végrehajtással is megerősített ítéleteiből és ítélőleveleiből származott.”.

Később Kitonich is megerősítette, hogy “a szakértő bírák által az igazságszolgáltatás rendes és törvényes módján hozott s hasonló esetekben ugyanolyan módon figyelembe vett ítélet (praejudicium) maga is olyan törvénynek tekintendő, amely szerint ítélni hasonló esetekben kötelesség”. (Directio Methodica, 119. o.)

Az 1723:24-26. tc-k által a Királyi Kúria (Hétszemélyes Tábla és Királyi Tábla) alkalmilag összehívott, különféle hatásköri ülésszakokat tartó középkori oktáviális fórumokból rendszeresen ítélkező és állandósult hatáskörű felsőbírósággá vált, melynek székhelye is az ország középpontjában, Pestre került. Illetékessége kiterjedt az egész országra, Horvát-Szlavónországgal együtt. Ettől kezdve a Királyi Kúria elvi megállapításokat tartalmazó ítéleteit “decisionesnek” nevezték, ha pedig mind a két tábla ugyanabban a jogkérdésben többször is egyformán nyilatkozott, akkor azt “decisio praejudiciumnak”, vagyis irányadó elvi kijelentéseknek hívták. A magyar bírói jogalkalmazói szokásjog azonban továbbra is jelentősen eltért az angol common law-tól. A magyar bíró ugyanis nem korábbi precedensekre, nem esetről-esetre utalt vissza, hanem a bírósági gyakorlatban kialakult tendenciákra. (Többek között azért is, mert a korábbi ítéletek Magyarországon nem voltak olyan alaposan nyilvántartva és rendszerezve, mint Angliában.)

A Királyi Kúria működése során gazdag döntvényjogot teremtett. Ezért utasította Mária Terézia 1768. november 14-i leiratával a Kúria három bíráját arra, hogy rövid indokolással együtt gyűjtsék ezeket össze. Ezzel is segítsék kitölteni a törvények hiányosságait és elősegítsék az egységes ítélkezési gyakorlatot. Az így összeállított gyűjtemény Placum Tabulare címen készült el. Az abban foglaltaktól azt várták, hogy a bíróságok számára “zsinórmértékül” szolgáljanak.

Ezt a munkát folytatta 1823-ban Molnár István ügyvéd, Sententiae excelsae Curiae Regiae intra... (1769-1823) (Pest, 1823-1824 I-II. kötet) címmel. Ezután 1848-ig törvényszakaszonként jelentek meg nyomtatásban a legfontosabb döntvények. 1841-től a Váltófeltörvényszék ítéletei is.

Kövy Sándor (1763–1829) már a jogforrások között említette a Királyi Kúria döntvényeit. Kelemen még hozzátette, hogy azok nemcsak a felek számára irányadóak, hanem mint törvénymagyarázó, törvénypótló és szokásjogalkotó általános jelentőséggel is bírnak.

Frank Ignác szerint: “A Kúria végzéseit, annál inkább a megszokott, többször megismételt végzéseket nemcsak a perlekedő felek, de mások is megtudják.

Megfejtve lévén a kérdés, lassan előbbi vitatkozások megszűnnek. Elkövetkezhet idővel a vélemények megegyezése, ügyét intézve minden ember a közvéleményt követi. Ebből szokás támad, melynek ugyanolyan ereje van, mint a törvénynek. Röviden a Curia egyenlő ítéleteiből szokás támadhat.”

Az 1836:16. tc. alapján az ítéletekhez indoklást kellett fűzni.

Az 1861-ben visszaállított Királyi Kúria újra közzétette nyomtatásban ítéleteit, de kellő érdeklődés hiányában már 1862-ben megszüntette. Amikor az 1868:54. tc. 4. §-a alapján a Kúria újraszerveződött, annak semmitőszéki osztálya a vitás kérdéseket teljes ülésen tárgyalta és döntötte el, és  ezekről Döntvénykönyvet vezetett, magára nézve pedig kötelezőnek ismerte el. Az 1868:54. tc. újra alkalmazni rendelte a Kúria elvi határozatait. Ezeket gyűjteménybe foglalták és kiadták. A gyűjteményt, amelyet “Döntvénytár” címen adtak ki, két részből állt: 1., régi  folyam (1869-1881) és 2., új folyam (1881-től). Az alsóbb bíróságok irányadónak tekintették azt.

A döntvények kötelező erejének az összes bíráságokra való kiterjesztésével a Királyi Kúria a jogalkotáshoz fogalmilag igen közelálló jogot kapott. A döntésalkotási jog kialakulásának mintájául a poroszországi legfelsőbb bíróság gyakorlata szolgált. A poroszországi legfelsőbb bíróságot (Geheimes Ober- Tribunal, később Ober-Tribunal) 1832-ben három tanácsra osztották fel, ami miatt a tanácsok egymásnak ellentmondó határozatokat hoztak. Ezért kellett a jogegység megóvása érdekében az 1836. augusztus 1-jén kelt kabinetrendeletben kimondani, hogy ha valamelyik tanács valamely jogkérdésben akár a saját maga, akár a másik tanácsnak eddigi álláspontjától eltérni szándékozik, a vitás jogkérdést a teljes ülés elé kell vinni, amelynek határozata irányadó lett a további ügyek eldöntésénél. Ezt a rendeletet többféleképpen módosították, de az a vezérelv többé nem változott, hogy az igazságszolgáltatás terén a jogegységet kötelező erejű teljes ülési határozatokkal kell megóvni. A döntvényalkotásnak azt az elvét vette át a bajor jog (1837. év november 17-i törvény), majd az észak-német szövetség a legfelsőbb kereskedelmi bíróságra vonatkozóan (1869. évi június 12-i törvény). A német Birodalmi Törvényszék (Reichsgeschicht) szervezésekor az 1877. évi január 27-i törvény szintén felújította a döntvényalkotás jogát. Ausztriában a legtöbb törvényszék és semmitőszék (Oberter Gerichts- und Cassationshof) felállításáról rendelkező 1850. évi augusztus 7-i pátens vezette be döntvényjogot, melyet az 1872. évi augusztus 7-i törvény továbbfejlesztett. A döntvényalkotás német és osztrák gyakorlata ötvöződött a magyar legfelsőbb bírósági gyakorlattal. A magyar jogtudomány szerint a Kúria döntvényeinek nem minősítette önálló jogforrásnak, hanem csak a bírói szokásjog kialakítását szolgáló tényezőknek.

A magyar bíróságoknak 1867 után óriási feladatokkal kellett megküzdeniük. Törvény, törvénykönyv és kezdetben még a jogtudomány útmutatásai nélkül rendkívül gyors rohamot társadalmi átalakulás közepette kellett megküzdeniük a mindennapi élet ezer kérdéseivel. Ehhez hasonlót Európa egyetlen országában sem találhatunk. Egy emberöltő alatt a rendi jogból – minden hiányosságai mellett – egy modern, a forgalmi viszonyokat figyelembe vevő európai színvonalú magánjogot fejlesztettek.

Az egységes bírói gyakorlat megtartásához azonban szükség volt a döntvényjog szabályozására. Porosz mintára alakították ki azt az elvet, hogy a felsőbíróság teljes ülésen hozott elvi megállapodások az illető bíróságot az ügyek eldöntésében mindaddig kötelezik, míg azt egy újabb elvi megállapodás meg nem változtatja.

Az 1881:59. tc. a perrendtartási novella 4. §-a a Kúria elvi jelentőségű ítéletei közül kiemelte a szó szoros értelmében vett döntvényeket: a teljes ülési megállapodásokat: “Az igazságszolgáltatás egyöntetűségének megóvása végett a vitás elvi kérdések a magyar királyi Curia polgári tanácsainak teljes ülésében döntetnek el.

Ha ilyen vitás elvi kérdés valamely ügynek elintézése alkalmával merül fel: úgy a tanács többségének, mint a tanács elnökének jogában áll a vitás elvi kérdést az ügy elintézése előtt a teljes ülés eldöntése elé terjeszteni. Ezen felül a magyar királyi Curia elnöke, ha ellentétes elvi alapokon nyugvó határozatokról nyer tudomást, a vitás elvi kérdés eldöntése végett a teljes ülést késedelem nélkül egybehívja.

A teljes ülés elvi megállapodásai az ügyek eldöntésénél irányadóak.

Az igazságügyminiszter felhatalmaztatik, hogy a teljes tanács alakításának, a teljes ülési tárgyak előadásának, a tanácskozás és szavazás rendjének, a határozat hitelesítésének, a döntvénykönyv vezetésének, és a döntvények közzétételének módozatait a M. Kir. Curia meghallgatása után rendeleti úton állapíthassa meg.”

A döntvény tehát csak az azt megállapító legfelsőbb bíróság ítélő tanácsaira lett kötelező, az alsó fokú bíróságokra formai kötelező erővel nem bírtak. Konkrét jogszabály ugyanis nem mondta ki, hogy a teljes ülés elvi megállapodásait az alsóbíróságok is kötelesek alkalmazni. Ellenkezőleg a megállapodásokat csak a Kúria előtt elintézésre váró ügyekre tartották kötelezőnek. Ezt az értelmezést támogatta a törvény által használt “megállapodás” elnevezés is, mert megállapodni annyit jelent, mint előre elhatározni, hogy saját cselekvésünkben milyen irányt fogunk követni. A bírák hivatalbeli kötelessége volt a döntvények megismerése, de hogy követte-e vagy sem, az attól függött, hogy egyetértett-e vele vagy sem.

A döntvényalkotás részletes szabályozása a törvényi felhatalmazás alapján az igazságügyminiszter által kibocsátott 2214/1881. IM. rendelettel történt meg.

A Királyi Ítélőtáblák és a Királyi Főügyészségek szervezéseiről alkotott 1890:25. tc. decentralizálta a táblákat oly módon, hogy a korábbi kettő helyett 11-re emelte az ítélőtáblák számát. Ez szükségessé tette, hogy az ítélőtáblák döntvényalkotási joga a Kúria fokozott felügyelete alá kerüljön, mert a táblabíróságok számszerű növekedés az eltérő joggyakorlat kialakulásának veszélyével járt. A Kúria jogegységesítő törekvéseinek hegemóniája érdekében a 13. § a következőket rendelte:

“A királyi ítélőtábla azokban az ügyekben, amelyekben a törvény szerint mint utolsófokú bíróság jár el, a felmerült vitás jelentőségű jogkérdéseket teljes ülésben dönti el.

A teljes ülés elvi megállapodását az illető kir. tábla tanácsai mindaddig követni tartoznak, mik azt újabb teljes ülés megállapodás meg nem változtatja.

Mindenik kir. ítélőtábla köteles elvi megállapodását a többi kir. ítélőtáblával közölni, s azt úgy a kir. igazságügyminiszterhez, mint a kir. Curia elnökéhez felterjeszteni.

Ha akár a kir. igazságügyminiszter, akár a kir. Curia elnöke arról győződik meg, hogy az egyes kir. ítélőtáblák ellentétes elvi jelentőségű megállapodásra jutottak, haladék nélkül intézkednek, hogy a jogegység megóvása végett a felmerült vitás kérdés a kir. Curia megfelelő teljes ülése elé terjeszthessék.

A kir. Curia teljes ülési megállapodásait a kir. itélőtáblák mindaddig követni tartoznak, míg a kir. Curia újabb teljes ülési megállapodással meg nem változtatja.

Bármelyik kir. ítélőtábla teljes ülése, a szavazatoknak legalább kétharmad részével hozott határozata alapján a kir. Curia teljes ülési megállapodásának megváltoztatása céljából indokolt felterjesztést tehet, mely esetben a kérdés a kir. Curia megfelelő teljes ülése által újból eldöntendő...”

Az ítélőtáblák döntvényalkotási joga tehát csak azokra az ügyekre terjedt ki, amelyek nem kerülhettek a Kúria elé. A döntvényalkotás joga itt is a teljes ülést illette, azonban a döntvénynek magát a döntvényhozó táblát kötelezte, az elsőfokú bíróságokat nem.

Az 1891:17. tc. 10. §-a arra is kötelezte a királyi Kúria és a királyi ítélőtáblák elnökeit, hogy  a törvények hiányaira, vagy újabb törvényes intézkedések szükségességére nézve felmerült adatokat gyűjtsék össze, és  nemcsak saját tapasztalataikat, hanem azokat is, amelyeket a tanácselnök, a bírák és a bírósági hivatalnokok akár szóbelileg, akár írásban előterjesztettek, az idézett törvényszakasz szerint alakított bizottságok vizsgálják meg (vö.: 4291/1891. sz. IM rendelet).

A Kúriának azonban mind több esetben kellett az ítélőtáblai döntvények közötti ellentmondásokat feloldania. Egyre inkább hangot kapott az a követelés, hogy a döntvényalkotás jogával csak egyetlen fórum, a legfőbb bírói grémium legyen felruházva. A megoldást a Polgári Perrendtartásról szóló 1911:1. tc. életbeléptetéséről szóló 1912:54. tc-vel adta meg, amelynek 4. címe a Királyi Kúria döntvényeiről rendelkezett:

Megszüntette a királyi ítélőtáblák döntvényalkotási jogát. Nem célszerű 11 fórumot ilyen joggal felruházni, állapította meg a miniszteri indoklás Döntvényt csak a kir. Kúria alkothat.

A döntvényt jogegységi illetve teljesülési határozatnak nevezi, aszerint, hogy azt a jogegységi tanács, vagy pedig a korábbi döntvénytől eltérés esetén a teljes ülés hozta.

A Királyi Kúria jogegységi, valamint teljes ülési határozatát a bíróságok mindaddig követni kötelesek, amíg azt a Királyi Kúria ülése meg nem változtatja. Mindezeket egy hivatalos gyűjteménybe, a Polgárjogi Határozatok Tárában teszik közzé.

Jogegységi döntvényt hozott a Kúria valamelyik tanácsa elvi kérdésben el kíván térni a Kúriának ugyanazt az elvi kérdést eldöntő olyan határozatától, amely a hivatalos gyűjteménybe (Polgárjogi Határozatok Tárába) felvettek, vagy olyan további határozattól, amely a gyűjteménybe nincs ugyan felvéve, de a tanács határozatának meghozatala előtt az elvi kérdésnek jogegységi határozattal való eldöntését szükségesnek tartja.

Ha a Kúria ellentétes elvi alapon nyugvó határozatokat hozott, vagy ha az ítélőtáblák, a törvényszékek vagy a járásbíróságok elvi kérdésben ellentétes gyakorlatot folytatnak, avagy enélkül is, ha akár a Kúria, akár valamely más rendes bíróság elvi kérdésben valamely más korábban hozott jogerős rendes bírósági határozattól eltérő jogerős határozatokat hozott – feltéve mindez esetekben, hogy Kúria elnöke vagy az igazságügyminiszter a vitás kérdés egyöntetű eldöntésének biztosítását a jövőre szükségesnek tartja. (70. §)

Teljes ülési döntvényt hozott a Kúria: ha a valamely tanács elvi kérdésben el kíván térni a Kúriának jogegységi határozatától, vagy korábban hozott teljes ülési határozatától, illetve ha a Kúria elnöke vagy az igazságügyminiszter valamely jogegységi vagy teljes ülési határozatnak a megváltoztatását szükségesnek tartja.

A döntvényalkotás szabályozásának következő, fontos állomása a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930:34. tc. volt, amely még tovább tágította döntvényjog alkotásának kereteit. Mert nemcsak ellentétes alsóbírósági gyakorlat, hanem elvi kérdésben hozott ellentétes tartalmú, egyedi határozat esetében is megengedte a jogegységi döntvény hozatalát azzal a feltétellel, ha ezt a Kúria elnöke vagy az igazságügyminiszter a jogegység megóvása érdekében szükségesnek ítélte. A 128. § az eljáró tanács határozatának meghozatala előtt is lehetővé tette a döntvényalkotást, a 129. § felhatalmazta a kúria-tanács elnökét, hogy az ügy elintézését felfüggessze.

A Királyi Kúria döntvényalkotó hatalma révén a magyar magánjog polgári törvénykönyv nélkül is egységes, ellentmondásokat kiküszöbölő és fejlődőképes lett. 1936-ra 600 magánjogi határozat került a Polgárjogi Határozatok Tárába. Mármint egy kis kódex olyan lett ez a gyűjtemény. A magyar jogi szakirodalomban általánosnak mondható volt az a felfogás, hogy a döntvény nem önálló jogforrás, csupán a bírói szokásjog kialakulását szolgáló egyik tényező. A Kúria törvényes felhatalmazás alapján ugyanis csak az eltérő bírói gyakorlat által veszélyeztetett jogegység megóvása érdekében hozhatott döntvényeket. Más esetekre nem. Elvileg pedig csak a bíróságokra nézve bírt kötelező erővel. Ennek ellentmond azonban az, hogy a döntvény bár konkrét jogesetből indult ki, de mint absztrakt jogszabályt fogalmazták meg. Ilyenkor a döntvények általánosítanak, többet mondanak, mint egy konkrét helyzetre vonatkozó ítélet.

A bírói gyakorlat óriási eredményeket ért el 1861-től a II. világháborúig. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok szűkszavú tételei alapján gazdag tartalommal képezte ki az egyes jogintézményeket. Például: törvénytelen gyermek öröklési joga, ági öröklés egyes szabályai, özvegyi jog, kötelesrész egyes kérdései, közszerzeményi jog, kötelmi jog egyes hézagait kitöltő döntvények, az objektív felelősség és a veszélyes üzemnek a kidolgozása, a holtkéz eltörlése, a személyiségi jogok védelme, mennytartás, telekkönyvi jogcímvédelem, gazdasági lehetetlenülés.