Magánjogi kodifikáció

Magyarországon az első törvénytervezetet nem a szűkebb értelemben vett magánjog, hanem a kereskedelmi jog területén alkották. Az 1939-40. évi országgyűlés Deák Ferenc és Wildner Ignác vezetésével megalkotta a váltótörvényt (15. tc.), a kereskedőkről (16. tc.), a gyárakról (17. tc.), a közkeresetre összeállt társaságok jogviszonyairól (18. tc.), a kereskedői testületekről és alkuszokról (19. tc.), a fuvarosokról (20. tc.) szóló törvényeket és a csődtörvényt (22. tc.). Ez volt a kodifikáció “hőskora”.

A magánjogi kodifikáció lehetősége Deák Ferenc igazságügyminiszterré való kinevezésével merült fel újra.

A természetjogi elvekhez közel álló Deák Ferenc és Szalay László egyértelműen a kodifikáció pártján állottak. Szalay László 1848-ban még a forradalom kitörése előtt szerződést kötött egy kiadóval négy, egyenként 40 nyomdai íves kötetre terjedő “Magyar polgári törvény a jog philosophiai és az összehasonlító jogtan szempontjából” című műre. A magánjogi törvénykönyv elkészítésére utasította őket az 1848:15. tc. 1. §-a (akárcsak az 1791. évi szeptember 3-i francia alkotmány 3. cikke.): “A minisztérium az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján a polgári törvénykönyvet ki fogja dolgozni, és ezen törvénykönyv javaslatát a legközelebbi országgyűlés elébe terjeszteti.”. Ennek megfelelően Deák minisztériuma megszervezésekor a törvényelőkészítő osztálya élére a kiváló képességéről, rendkívüli jogászi műveltségéről és szinte korlátlan munkabírásáról ismert Szalay Lászlót nevezte ki. Az 1848:3. tc. 19.§-a emellett elrendelte azt is, hogy egy “állandó tanácsot” állítsanak fel, amely ugyanúgy mint már I. Napóleon császár alkotmánya (1804. május 18.) előírta, a francia államtanácshoz hasonlóan véleményezte volna a törvényjavaslatokat.

1848. május 5-én már körlevélben az alábbiakat közölte a törvényhatóságokkal: “Az igazságügy-miniszter készíti a büntető s polgári ítélőszékeknek a törvényszéki eljárásnak, s az ügyvédi karnak rendezését illető törvényjavaslatokat és a büntető, polgári és bányatörvények javaslatát”. Mindemellett azt is kijelentette, hogy szívesen fogadja a honpolgárok közreműködését, és teljes készséggel fogadná a jól kidolgozott javaslatokat is. Szalay pedig egyértelműen arra utalt a Pesti Hírlap 1848. évi július 18-i számában közölt írásában, hogy a készülő polgári törvénykönyv kidolgozásának a Code Civilt tekintik mintának. Sajnos a kódex munkálatait a szabadságharc rendkívüli követelményei miatt el sem tudták kezdeni. Mielőtt még az Igazságügy minisztérium törvényelőkészítő osztálya összehangolta volna tevékenységét, tagjai jó részének más fontos feladatot kellett ellátnia: Szalay Lászlót a kormány Franciaországba küldte, titkára, Irányi Dániel kormánybiztos lett, a fogalmazó Székely József pedig bevonult katonának. Hozzátehetjük, hogy a túlzott sietség egy magánjogi törvénykönyv elkészítésénél nem is lett volna szerencsés. Franciaországban is a forradalom kezdete után 14 évvel lett csak kész a Code Civil, akkor is csak Napóleon kifejezett sürgetésére.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a magánjogot önálló jogágként határozták meg, amelynek önálló, az egész jogágat lefedő kódexre van szüksége, ahogy a napóleoni kodifikáció során is történt. A “polgár” szavunk is a törvényünkkel (és az 1848:22. tc.-vel) nyerte el a mai jelentését. Azelőtt csak az idegenekkel szembeni különböztetésre használták. A polgári jelzőt is a Code Civiltől vettük át, amely törvénykönyv mindenkit polgárrá tett, és a minden polgárt megillető általános magánjogot kívánta kifejezni. Széchenyi István Hitel című művének megjelenésétől kezdve (1830) tehát szembeállították a “polgári” társadalmat a “naturális” azaz természeti és barbár, vagy “feudális” társadalommal.

A szabadságharc leverése után a bécsi kormányzat az ősiségi és az úrbéri pátensekkel együtt az Osztrák polgári törvénykönyvet is életbe léptette Magyarországon az 1852. november 29-én kelt nyit paranccsal, 1852. május 1-től kezdődő hatállyal. Egyúttal életbeléptették azokat a nyílt parancsokat és rendeleteket is, amelyeket az örökös tartományba időközben kiegészítették és módosították azt. Ezeket a törvénykönyv függelékében sorolták fel.

Magyarország a Kiegyezéssel nyerte vissza önálló jogalkotó hatalmát. Így újra napirendre kerülhetett a kodifikáció kérdése. 1869-től az Igazságügyminisztérium Horváth Boldizsár (1822–1898) vezetésével, több alkalommal is kísérletet tett egy polgári törvénykönyv elkészítésére. Már 1871-ben elkészült Hoffmann Pál (1830–1907) római jogász professzornak a magánjog általános részét szabályozó tervezete. (Általános magánjogi törvénykönyvnek tervezte Magyarország számára I. Általános rész. Pest, 1871.) (Életképtelen kompiláció volt, amely olyan részeket is tartalmazott, amelyek nem ide tartozik: például állampolgárság megszerzése, elvesztése, testületek létrejötte, megszűnte, szervezete.) Széles körben megvitatták. 1873-ben kiadták véleményezésre a felsőbíróságok elnökeinek. Végül is úgy döntöttek, hogy nem vizsgálják tovább, hanem újabb tervezeteket készítenek.

1880 és 1882 között készültek el az egész magánjogot a családi jog kivételével szabályozó résztervezetek: Győry Elek: Az általános magánjogi törvénykönyv tervezete. Általános rész. Bp., 1880.; Halmosy Endre (1829–1895): Az általános magánjogi törvénykönyv tervezete. Dologi jog. Bp., 1882.; Apáthy István (1829–1889): Az általános magánjogi törvénykönyv tervezete. Kötelmi jog. Bp., 1882. (A drezdai javaslat alapján készült: Entwurf eines allgemeinen deutschen Gesetzes über Schuldverhältnisse. Dresden, 1866); Teleszky István (1836–1899): Az általános magánjogi törvénykönyv tervezete. Öröklési jog. Bp., 1882. Az általános részt és az öröklési jogot 1882 és 1885 között több alkalommal is megvitatták. A tanácskozások jegyzőkönyvét pedig nyomtatásban közzétették (1883, 1885). Az öröklési jog egy szűkebb körű szövegezési bizottság átdolgozása után jelent meg 1886-ban. Fabinyi Teofil (1822–1908) igazságügyminiszter ezt a javaslatot a képviselőház elé terjesztette. Az igazságügyi bizottság átdolgozta, miközben a szakirodalomban nagymérvű támadások érték, különösen az ági öröklési rend elvetése miatt. Ezek közül is kiemelkedett Grosschmid Béni munkája a törvényes öröklésről, ami az új tervezet alapja lett. 1892-ben készült Grosschmid Béni (1852–1928), Králik Lajos (1849–1913), Sipőcz László (1848–1916), Györy Elek közreműködése révén a családjogi tervezet, amely a házassági köteléki jog – az egyházpolitikai törvényekkel együtt – az országgyűlés is elfogadott. (Házassági jogról szóló fejezeteit, mely az eljegyzésről, a házassági akadályokról, a házasság megkötéséről, a házasság érvénytelenségéről és megszűnéséről, a vallásról rendelkezett Györy Elek budapesti ügyvéd dolgozta ki. A házastársak egymáshoz való személyes viszonyáról és a házassági vagyonjogról szóló fejezeteit Grosschmid Béni egyetemi tanár, a szülőkről és gyermekekről intézkedő részt Králik Lajos budapesti ügyvéd, a gyámságról tárgyaló részt Sipőcz László a budapesti Árvaszék elnöke írta. Ezek a tervezetek nyomtatásban is megjelentek.)

A részleges kodifikációs kísérletek sikertelenségét látva – a német munkálatok példáján okulva – Erdélyi Sándor (1839–1921) igazságügyminiszter Vavrik Béla, majd Lányi Bertalan vezetésével állandó bizottságot szervezett az egységes kódex-javaslat kidolgozására. Feladatuk a magánjog körébe vágó, és hazánkban érvényben levő törvényeknek, szokásjognak, a már meglévő törvénytervezeteknek, a judikatúra és irodalom termékeinek, valamint a nyugati államok fejlődésének figyelembevételével és felhasználásával a javaslatuk elkészítése. Első sorban a magánjog körébe vágó, és hazánkban érvényben levő törvényeknek, törvényes szokásoknak a figyelembe vételével. A bizottság, melynek elnöke az igazságügy miniszter volt, szerkesztő és tanácskozó tagokból állt, akik megbízatásukat az igazságügyminisztertől nyerték.

A bizottság működését az 1896. évi január 26-án megállapított ügy- és munkarend szabályozta. Ennek értelmében a tulajdonképpen szerkesztés teendőit, nevezetesen a tervezet reájuk bízott egyes részeinek és ezek indokolásának kidolgozását a szerkesztő tagok végzik. A munka nyilvántartásával, ellenőrzésével és általános vezetésével az egyik szerkesztő volt megbízva (vezető tag).

A szerkesztő tagok üléseket tartanak a munka egységes jellegének és összhangjának megóvása szempontjából lényeges kérdések megbeszélésére, és az azok tekintetében  felmerülő nézeteltérések  végett. A munka folyamán felmerülő általánosabb jelentőségű elvi kérdéseket a bizottság szerkesztő és tanácskozó tagjának teljes ülése vitatja meg.

A bizottságnak vannak segédtagjai is, akik a vezető tag oldalán a vezetőségi iroda teendőit látják el, a bizottsági ülések jegyzőkönyveit vezetik, és emellett a szerkesztőknek is segítségére vannak a szerkesztés elkészítésében.

A bizottság a következő tagokból alakult:

Vezető tag: Lányi Bertalan, miniszteri tanácsos, az igazságügy minisztérium törvényelőkészítő osztályának vezetője. (1897. év áprilisáig Vavrik Béla Királyi Kuriai tanácselnök)

Szerkesztő tagok: Imling Konrád, a pozsonyi ítélőtábla tanácselnöke, Szászy Schwarz Gusztáv, egyetemi tanár, Sipőcz László, Budapest árvaszékének elnöke, Grosschmid Béni egyetemi tanár (1897. áprilisáig szerkesztő tag volt, Jellinek Artúr ügyvéd is.)

Tanácskozó tagok voltak a megalakuláskor: Ádám András, Királyi Kúriai bíró, Györy Elek, a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke, Kováts Gyula, egyetemi tanár, Köves György, ügyvéd, Nagy Ferenc, egyetemi tanár, Neumann Ármin egyetemi tanár, Oberschall Adolf Királyi Kúriai tanácselnök, Sághy Gyula egyetemi tanár, Vavrik Béla Királyi Kúriai tanácselnök.

Segédtagok: Bartha Richárd, miniszteri fogalmazó, Illés József miniszteri fogalmazó, Kolosváry Bálint Királyi törvényszéki aljegyző, majd jogakadémiai tanár, Szászy Béla miniszteri titkár, Szladits Károly Királyi albíró, Wolf Károly, törvényszéki jegyző.

A bizottság 1897. április 21-én kezdte meg tényleges működését, amely azután mind Erdélyi Sándor, mind pedig Plósz Sándor igazságügyminisztersége alatt 1898. szeptember 22-ig megszakítás nélkül működött.

A bizottság tagjai 1900-ban tették közzé a tervezetüket: A magyar általános polgári törvénykönyv tervezete. Első szöveg. Készítették az igazságügy minisztérium kebelében szervezett állandó bizottság, szerkesztő tagjai. Budapest, 1900. Öt kötetes indokolást készítettek hozzá: Indoklás a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetéhez. I. kötet: Bevezetés, Személyijog, családjog. Budapest, 1901. II. kötet: Dologi jog, Budapest, 1901.  III. kötet: Kötelmi jog (I-VI. cím) Budapest,, 1901, IV. kötet: Kötelmi jog (VII-XVI. cím) Budapest, 1902. V. kötet: Öröklési jog. Budapest, 1902. A bizottság jegyzőkönyveit a Jogtudományi Közlöny szerkesztésében hat füzetben (1897–1900) a szöveg bírálatát kilenc kötetben (1904–1905), a fő kérdésekre vonatkozó tárgyalásokat pedig négy kötetben (1910) adták ki.

Az 1900-as polgári törvénykönyv javaslata nem lett egységes mű sem szerkezetében, sem tartalmában, mivel a szerkesztők egy bizottságban, de külön-külön készítették el szövegrészeiket. Együttesen csak a nagy elveket tárgyalták meg, ezért több helyen is ellentmondás, ismétlődés került a javaslatba. Egyes részei a jogfejlődés irányába mutattak, (házassági vagyonjog, családjog egyes fejezetei, öröklési jog egyes intézményei) mások a Német polgári törvénykönyvet tekintették mintának. Ezért bizonyos mértékig jogos volt Szászy Schwarz Gusztáv kritikája: “Az első tervezetet úgy fogom fel, hogy szerkesztői megbirkóztak benne a német törvénykönyv imponáló anyagával, de még keresztül nem tudtak rajta jutni.”

A legsikerültebb fejezet Thirring Lajos (1850–1919) “a nagy hallgató” kötelmi joga, amely nemcsak a német, hanem a francia, svájci és angol jogtudomány legjobb elképzeléseit is hasznosította, részben pedig a magyar bírói gyakorlatból merített. Nem véletlen, hogy Thirring alapelveit az összes többi tervezet is hasznosította és rendkívül serkentőleg hatott a magyar tudományos életre. A vitairatok több tízezer oldalt tettek ki. Ekkor kezdett kibontakozni az önálló magyar magánjogi tudomány. A bírálatok jó része jogos volt. Ezeket a későbbi tervezetek hasznosítani tudták. Voltak azért dicsérő szavak is. Például: Peter Klein königsbergi jogtudós professzor ezt a munkálatot ajánlotta létrehozandó egységes kötelmi jogi törvény alapjául. A bíróságok pedig az Osztrák polgári törvénykönyv elveit félretéve egyre inkább a tervezet rendelkezéseit tekintették irányadónak ítéleteik meghozatalakor.

A kritikák jogosságát belátva, az igazságügy miniszter vezetésével tovább dolgoztak a tervezeten. Mind a miniszter személye, mind a bizottsági tagok változatok az évek folyamán. Emiatt nem lehetett állandó munka és egységes koncepció. Az előkészítő bizottság egységesítette a joganyagot. Ekkor készült el a kilenc kötetes Főelőadomány (1902–1906), majd megjelentek a bizottság tárgyalásai is (1909-1910). Az így nyert anyagot dolgozták fel aztán a második szöveg elkészítésével. A második szövet 1913-ra készült el: A magyar polgári törvénykönyv tervezete. Második szöveg. Közzéteszi az igazságügy minisztériumban szervezett állandó bizottság. Budapest, 1913. A második szöveget Sipőcz István, Imling Konrád, Thirring Lajos, Szászy Béla, Barna Ignác és Szladits Károly készítette. Felhasználták a korábbi kritikákat. Egységesítették a szövegrészeket. Terjedelmét lecsökkentették. A túlságos tömörítés és a túlzott kazuisztika közötti arany középutat keresték. Ugyanígy megpróbálták sem az agrárius, sem pedig a merkantilista irányt pártolni. A jóhiszemű forgalom érdekében biztosítékokat építettek be a tervezetbe. A bírót pedig méltányosságra intették. Balogh Jenő (1861–1953) igazságügyminiszter a szöveget átdolgoztatta, majd 1913. novemberében a képviselőház elé terjesztette: A polgári törvénykönyv törvényjavaslata. Az országgyűlés elé terjesztett szöveg. Közzéteszi a m. kir. Igazságügyminisztérium. Budapest, 1914. címmel. Ehhez a tervezethez is készült indoklás: Indoklás a polgári törvénykönyv törvényjavaslatához. Közzéteszi a m. kir. igazságügyminisztérium  I. kötet Bevezetés. Személyi és családi jog. Budapest, 1914. II. kötet. Dologi jog III. kötet Kötelmi jog, Budapest, 1914. IV kötet. Öröklési jog Budapest, 1914.

A Képviselőház egy ötventagú különbizottságot állított fel, amely alaposan átvizsgálta és végig tárgyalta, majd 1915-ben egy jelentés keretében Nagy Ferenc (1852–1928), a bizottság főelőadója mutatta be a Képviselőház teljes ülésének. Ez lett a negyedik, ún. “bizottsági szöveg”: A polgári törvénykönyv törvényjavaslatának tárgyalása a képviselőház külön bizottságában. Közzéteszi a  m. kir. Igazságügyminisztérium. I. kötet. Általános tárgyalás. Budapest, 1913. II. kötet. Bizottsági jelentés, Budapest, 1916. III. kötet. A törvényjavaslat bizottsági szövege. Budapest, 1916. Elsősorban stilisztikai változtatások történtek. Például a “törvénytelen gyermek” helyett a “természetes gyermek” terminológiát ajánlották… stb.

A háborús helyzetre tekintettel tovább dolgoztak a javaslaton. Az igazságügyminiszter ezzel a feladattal Szászy Schwarz Gusztávot és Szladits Károlyt bízta meg. A munka végül is Szászy Schwarz Gusztáv betegsége és halála illetve a forradalmak miatt megszakadt.

1922-ben Szászy Béla (1865–1933) államtitkár vezetésével újabb bizottság alakult, Grosschmid Béni, Thirring Lajos és Szladits Károly… stb. közreműködésével. Leginkább azonban Szászy Béla hatása érvényesült. 1928 március 1-én terjesztették az Országgyűlés elé a törvénytervezetet, annak indoklásával együtt: Magyarország magánjogi törvénykönyve. A m. kir. igazságügyminiszter által 1928 március 1-én az országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat. Közzéteszi a m. kir. Igazságügyminisztérium Budapest, 1928. Indoklás: Magyarország Magánjogi Törvénykezésének a m. kir. igazságüminiszter által 1928. március 1-én az országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslatához. I. kötet. Történeti áttekintés. A törvényjavaslat általános jellemzése. Bevezető szabályok. Első rész: Személyi és családi jog. Második rész: Dologi jog. Közzéteszi a m. kir. Igazságügyminisztérium. Budapest, 1929.

A személyi és családjogot tehát egy részbe foglalta. A korábbi szövegtől eltérően a tervezet első 7 §-a ún. “bevezető szabályokat” tartalmazott, amelyek néhány alapfogalmat és a jogalkalmazás néhány alapvető tételét sorolta fel. A személyi jog (és az egész javaslat is) nagyobb terjedelmű lett: A kötelmi jogból ide tették át a szerződés képességre vonatkozó szabályozást, illetve az egyesületi és alapítási jogot.

Az 1931. évi 22. tc. a  javaslat tárgyalására országos bizottság kiküldését rendelte el, de az akkor Magyarországot egyre katasztrofálisabb helyzetbe hozó gazdasági válság a további munkálatokat megakadályozta. A Magyar Magánjogi Törvényjavaslat a legkitűnőbb törvénytervezetek közé tartozott. Az idegenszerű, nehézkes korábbi megfogalmazások helyett magyaros, gördülékeny, egyéni jellegű szövegeket készítettek. Nem törekedtek a mindenáron való újításra. Sok helyen a fennálló szokásjogot rögzítették, illetve egészítették ki a legkiválóbb jogtechnikai eszközök révén. Például ilyen a köteles rész kielégítéséért való felelősség szabályai. Az európai példákat is figyelembe vette, de a Német Polgári Törvénykönyv helyett inkább a svájcit részesítette előnyben.

Sajnos ebből a nemzetközi mércével nézve is kiváló műből sem lett törvény. Az 1843-as Deák Ferenc vezetésével készült büntetőjogi törvényjavaslattal és Jedlik Ányos dinamójával együtt a “nem érvényesült nagy alkotások múzeumába” került.

Az óriási, több emberöltőn keresztül folytatott munka azonban nem volt hiába való. A bírói gyakorlat – Polgári Törvénykönyv hiányában – egyre inkább a tervezeteket kezdte alkalmazni. Különösen igaz volt ez az 1928-an Magyar Magánjogi Törvényjavaslat vonatkozásában. (Reitzer Béla mondta akkoriban: “kodifikálatlan kódexünk van”.) Még kifejezetten, az 1928-as Magyar Magánjogi Törvényjavaslat megfelelő paragrafusára való hivatkozás sem volt ritka a bírósági határozatok indokolásában. Néhány jogszabálycsoportot pedig külön törvények vezettek be (például a jelzálogjogot az 1927. évi 35. tc.; kizsákmányoló szerződés szankciói 1932. évi 6. tc.… stb.) Még az 1959. évi 4. tv. elkészítésekor is hasznosítani tudták. Németre lefordították és Görögországban, Olaszországban, sőt Kínában is érdeklődtek utána.

A jogtörténetírás mindmáig nem tudott megnyugtató választ adni arra a kérdésre, hogy az európai kontinensen miért csak Magyarországon nem született meg a polgári törvénykönyv. Az Osztrák Polgári Törvénykönyv 1861 után is irányadó szempontokat adott, megóvta a bírói gyakorlatot a végzetes ingadozásoktól, emiatt nem volt olyan égetően szükség egy általános kódexre. Az önálló jogalkotásra egyébként is csak 1867 után kerülhetett sor, de a sok nagyon fontos feladat miatt csak a század vége felé, a Német Polgári Törvénykönyv munkálataival párhuzamosan készültek el az első átfogó tervezetek. Ekkorra már az új jogász és politikus generációk természetes állapotnak tekintették a meglévő helyezett. Nem volt olyan politikai tényező, amely a törvénykönyv elfogadását keresztül vitte volna.  Bár a jogtudomány öt teljes tervezetet is készített, a fentiek szerint. A bírói gyakorlat is egységessé vált, és különösebb zökkenők nélkül működött. A magyar jogpolitika egyébként is konzervatív, pontosabban “fontolva haladó” volt. A magánjogi szemlélet szükségképpen történetivé vált, hiszen a magánjog alapja a szokásjog maradt.