Neoabszolút kormányzat magánjogi reformjai

Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc leverése után a bécsi kormányzat megkísérelte Magyarországot végleg beolvasztani az egységes és központilag önkényesen kormányzott “összmonarchiába” (Gesamtmonarchie). Indoklásként a már I. Lipót által is hangoztatott jogcímre, a “Verwirkungstheorie”-nek nevezett jogeljátszási elméletre hivatkoztak. Eszerint “Magyarország alkotmányos intézményeit nyílt lázadás és forradalom által elvesztette.” Ezután mint meghódított tartományt kezdték el irányítani. Újra különválasztották Erdélyt, Horvátországot (Szlavóniával és Fiumével együtt). Továbbra is fenntartották a határőrvidék különállását. A Délvidéken egy szerb vajdaságot alakítottak ki. A maradék Magyarországot öt kerületre osztották fel, Buda, Pozsony, Sopron, Kassa és Nagyvárad székhelyekkel. A különböző területeket minden autonómiától megfosztva közvetlenül Bécsből, pátensekkel, császári rendeletekkel kormányozták. Magyarország tehát elvesztette önállóságát, alkotmányát, állampolgárai pedig politikai szabadságjogait, de az 1848-ban kivívott magánjogi reformok továbbra is érvényben maradtak, sőt, az új kormányzat a továbbfejlesztésük érdekében tett intézkedéseket. Az 1848-as törvények ugyani csak a feudális intézményeket törölték el, az új berendezkedés kiépítésére már nem jutott idő.  Az ősiségre, úrbériségre, a magántulajdonra, a magánjogi jogegyenlőségre, a forgalom biztonságára vonatkozó vívmányokat császári pátensekkel hajtották végre: 1850 október 1-én – az osztrák tőkés körök régi kívánságának megfelelően – felszámolták a magyar és a többi tartományt elválasztó vámvonalakat. Az úrbériség megszüntetésének teljes felszámolását az 1853. március 2-án (Erdélyre az 1854. június 24-én) kelt úrbéri nyílt parancsa rendelkezett. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás érvényességét elismerték, de végrehajtását olyan módon szabályozták újra, amely a parasztság rovására az örökös tartományokban alkalmazott megoldáshoz kezdett közeledni.

Az 1848-as törvények nem említették, hogy az adományrendszert is megszüntették volna, az azonban a korabeli jogászok értelmezése szerint nem is volt szükséges, mivel az ősiség eltörlése véleményük szerint az adományrendszerre is kiterjedt (Lásd: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 3. §-át). Formailag az adományrendszert az 1852. november 29. (Erdélyre az 1853. május 29-i) császári nyílt parancs, az ún. ősiségi nyílt parancs szüntette meg, amely egyúttal értelemszerűen az ősiség megszüntetésével kapcsolatos jogvitákat is rendezte. Továbbra is meghagyták azonban a hitbizományt. Ezzel egy időben az 1811. évi Osztrák polgári törvénykönyv hatását kiterjesztették 1853. május 1-től Magyarországra, 1853 szeptember 1-től Erdélyre. Ugyancsak életbeléptették az Osztrák Polgári Törvénykönyvet az örökös tartományokban kiegészítő és módosító nyílt parancsokat és rendeleteket (86 ilyen volt) is. Az Osztrák Polgári Törvénykönyvet Magyarországon nemcsak németül, hanem magyarul is kiadták, de a német változat volt az autentikus szöveg. Az Osztrák Polgári Törvénykönyv nem volt teljesen ismeretlen Magyarországon. A katonai határőrvidéken már 1812-ben, a Károlyvárosi és bácsi vidékeken 1814-ben, Fiumében pedig 1815-ben vezették be. Fiume ugyanis csak 1822-ben került vissza a magyar Szent Korona joghatósága alá, mint külön test (corpus separatum). Az 1855. december 15-i, ún. telekkönyvi rendtartás az ingatlanforgalom biztonsága érdekében született. Az 1854. május 23-i császári nyílt paranccsal hatályba léptették az osztrák bányatörvényt, amely a legfontosabb ásványi kincsekre nézve nem adta meg a földfelszín tulajdonosának a kiaknázás jogát. A magyar földbirtokosokkal szemben tehát az állam szerezte meg ezt a jogosultságot.

A magyar lakosságra nézve szintén kedvezőtlen változást eredményezett az 1850. január 25. nyíltparanccsal 1850. május 1-én életbeléptetett német általános váltótörvény. Az sokkal szigorúbb rendelkezéseket tartalmazott, mint az 1840:15. tc. Többek között bevezette az adóssági fogságot is. Hasonló eredményre vezetett az 1840:22. tc. hatályon kívül helyezésével egyidőben hatályba lépett 1853. július 18-i csődeljárás is.

Nem egészen három év alatt tehát a jogszabályoknak egész tömege jelent meg. Még a jogászok is alig tudták követni a gyors változásokat, ami bizonyos fokú jogbizonytalansághoz vezetett.

A pátensek szövegezéséből kitűnik, hogy a régi magyar jogot tökéletesen ismerték, de nem a magyar érdekeknek megfelelően készítették el a jogszabályokat. A Bach-kormány mindettől függetlenül propaganda gépezetével azt hirdette, hogy a jobbágyfelszabadítás teljes mértékben az ő érdemük. Széchenyi István Blick-jében figyelmeztette Bachot, hogy a jobbágyok felszabadítása és az úrbériség megszüntetése már megtörtént, “... mert a magyar parasztokat nem exellentiád, hanem 1848-ban a magyar törvényhozás szabadította fel, mit Magyarországon a legkisebb iskolás gyerek is tud, és ezen  szerencsében - melynek érdemét exellentiád érdemtelenül magának tulajdonítja – az örökös tartományok jobbágyai is csak azért részesültek valószínűleg, mivel exellentiád Magyarországban a megtörténtet meg nem történtté nem tehette, vagy legalább nem egykönnyen tehette volna és ennélfogva kényszerítve volt az örökös tartományok részét ugyanazon magasságba emelni, nehogy ezen oldalról a legnagyobb  részektől kelljen tartania.”

A gazdasági élet fejlesztése egyébként is kormányzati jogvédelem és a magyar politikai vezető réteg véleményének a figyelmen kívül hagyásával történt, kiszolgáltatva az ország erőforrásait az osztrák tőkés csoportoknak. Például az 1850-es években a feketeszén bányászat 100%-a, a barnaszén bányászat 75%-a osztrák kézbe került.

Trefort Ágoston megfogalmazásában: “...az 1848-iki közgazdasági jellegű üdvös törvényeket az a balsors érte, hogy nem azok, kik e törvényeket hozták, hajtották azokat végre és nem azon szellemben, melyben hozattak, s hogy nem élvezhettük a békét, mely e törvények valódi  áldását elválaszthatta volna.”

A bécsi kormányzat a gazdaság fejlesztésével, a rend, nyugalom és a magántulajdon biztonságának ígéretével próbálta a lakosság szimpátiáját megszerezni. Valójában csak az addig is eladósodott magyar földbirtokosok helyzete vált még kedvezőtlenebbé. A polgári rendszernek ez a retrográd változata azonban hosszú ideig nem volt tartható, mert a gazdasági szabadság nem lehet meg a politikai szabadság nélkül. A politikai jogok korlátozása az élet minden területén érezteti hatását. Amikor például gróf Dessewffy Emil, az ókonzervatív arisztokrata az Első Magyar Általános Biztosító Társaság alapszabályainak megerősítését kérte Bécsben, elutasították. Kempen rendőrminiszter jelentésében ugyanis azt írta, hogy az alapítók “oly nyughatatlan elméjű urak, akik csak a magyar nemzetiség erősítésén fáradoznak, bárminő ürüggyel szövetkezzenek is.” Egy kalapos cég alapítója Kas Vilmos kénytelen volt 1853-ban nevét Kasch-ra változtatni, amikor iparjogot kért. Ezért a magyar lakosság zöme a passzív ellenállást választotta: “Megvetni az önkényuralmat, nem tudni szolgáiról semmit, mintha itt sem élnének. Ne érezze magát az osztrák otthon, sehol..., legyen s maradjon idegen e földön... A társaságok ne fogadják be... Legyenek olyanok, mint a pestises, akit mindenki kerül, mindenki fél.” Ez volt a közjelszó.