1. Dologi jog
A dologi jog azon abszolút jogokat tartalmazza, amelyek az ember uralmainak alávetett természetes dolgokkal kapcsolatos jogviszonyokra vonatkoznak. A dologi jogok köre zárt. Ide tartozik: a birtokjog, a tulajdonjog és a korlátozott dologi jogok. (A dologi jog fogalmának története) A római-germán jogcsaládhoz tartozó jogok a dolgokat természeti minőségük szerint ingatlanokra és ingókra osztották fel Ingatlan a telek és mindaz, ami a telekkel szoros – ún. alkatrészi – kapcsolatban áll.
A dologi jog és a kötelmi jog elhatárolására azért van szükség, mert a dologi jog a már megszerzett jogok tartós védelmét szabályozza, míg a kötelmi jog a javak forgalmára, mozgására vonatkozik. A dologi jog abszolút jellegű és mindenkit kötelez a dologi jogi jogviszony tiszteletben tartására, a kötelmi jog viszont relatív jellegű jogviszonyokat keletkeztet, amelyben személy szerint meghatározott kötelezettek vannak.
A dologi jogok köre zárt (numerus clausus), ellenben a kötelmi jogok köre nyílt. A gazdaság állandó fejlődése nap mint nap teremthet új fajta kötelmi jogviszonyokat. A dologi jogban a közérdek jobban érvényesül, ezért a rá vonatkozó jogszabályok többnyire kogens jellegűek, míg a kötelmi jogi jogszabályok jórészt diszpozitív jellegűek. A kötelemben szereplő felek privát autonómiája szabadon érvényesülhet.
Magyarországon a dologi jog az Osztrák Polgári Törvénykönyv hatására alakult ki, hiszen az 1848-as áprilisi törvények, különösen az 1848:15. tc. a rendi magánjog dologi jogi részének szinte teljes egészét hatályon kívül helyezte, de az új jogszabályok kidolgozására már nem jutott idő. Ez a helyzet nem sokat változott az Országbírói Értekezlet által elkészített Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 21. és 156. szakaszainak rendelkezései révén. Az Osztrák Polgári Törvénykönyv azon részeire vonatkozóan, amelyre az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok felhatalmazása nem vonatkozott, a joggyakorlat, a szokásjog őrizte meg az osztrák jogszabályokat.
A bíróságok a dologi jogi kérdéseknél - a telekkönyvi gyakorlat kialakításában - az Osztrák Polgári Törvénykönyv szakaszait szó szerint idézték, míg a kötelmieknél csupán a tartalmát vették figyelembe. Bár Grosschmid Béni megrótta a bírákat: “Kúriánkban nagy a hajlam az Osztrák Polgári Törvénykönyvet mintegy madártávlatból alkalmazni.”
Igazi fordulatot csak a Német Polgári Törvénykönyv munkálatainak közzététele eredményezett, amelynek hatására nálunk is elkészültek a különböző kódexjavaslatok - az elsők 1900 előtt. Emellett egyre több olyan törvény született, amely dologi jogi kérdéseket szabályozott (pl. az 1927:35. tc.). A dolog fogalmát a magyar magánjog az Osztrák Polgári Törvénykönyv alapján határozta meg.
A dologi jog, hogy önállóságát megóvja, a dolgok szerzését saját szempontjai szerint szabályozza. Azokat a tényeket, melyekhez a jogok szerzése kötve van, valamint az egyes jogok tartalmát e jogok lényege és célja szerint határozza meg. Nem szabad bármilyen jogot, amely a dologra vonatkozik, dologi jog jellegével felruházni és a szerződési szabadság elve, amely a kötelmi jogban uralkodik, a dologi jog területén nem érvényesülhet. Itt nem áll az, hogy az érdekeltek jogviszonyaikat szabadon rendezhetik és a törvény rendelkezései csak szerződési megállapodás hiányában vehetők figyelembe, hanem ellenkezőleg: az érdekeltek csak olyan jogot alapíthatnak meg, amelyet a törvény megenged. A dologi jogok számát tehát a törvényben kell meghatározni.
A római jog dologi jogai: a tulajdon, a szolgalmi jogok, a zálogjog, a superficies és az emphyteusis. Ezek közül a magyar jog az emphyteusist nem ismerte. Ezzel szemben a magyar jogban is alkalmazták a germánjogi dologi terheket.
A birtok tanát a jogtudomány hol az általános részbe, hol pedig a dologi jogi részbe, sőt a kötelmi jogba is foglalták. A magyar jogi szabályozás az Osztrák Polgári Törvénykönyv és a német tervezetek, törvénykönyvek alapján a birtokot a dologi jogi részben, a tulajdon előtt tárgyalta. Ugyancsak itt szabályozták a telekkönyvi jog anyagi jogi részét. A telekkönyvi rendezés csak az alaki szabályokra szorítkozott.
A magyar magánjog tehát a dologi jogok numerus claususának elvén állt, szemben a Code Civilt követő latin jogokkal. A dologi jogok zárt kört alkottak, egyenként meghatározott típusokat, amelyeken túl dologi jogokat szerződéssel alapítani nem lehet, és amelynek tartalmát sem lehet a törvénytől eltérően meghatározni.
A magyar magánjog mindezek alapján az alábbi dologi jogokat ismeri: A birtokjog, amely a dolgokra vonatkozó védelem joga. A tulajdonjog, amely a dolog feletti teljes és kizárólagos uralmat jelenti. A korlátozott dologi jogok, amelyek a jogosultaknak bizonyos vonatkozásokban adnak a dolgokra másokat kizáró hatalmat. Ide sorolható a szolgalom, a vele rokon örökbérleti és építményi jog, a zálogjog és a telki teherjog.
2. Telekkönyv
A telekkönyv az állami hatóságok által vezetett (Magyarországon 1855-ben bevezetett) olyan nyilvános és közhiteles adatgyűjtemény, amelyek az ország földjét és házait nyilvántartja, főként azzal a céllal, hogy azoknak tulajdonosáról és az azokat illető jogokról és kötelezettségekről bárkit, minden kétséget kizáró módon tájékoztasson. A telekkönyv nyilvános, vagyis bárki megtekintheti Közhiteles, azaz mindenki megbízhat a benne feltüntetett jogok valódiságában.
Az ingatlan eltérő jogi megítélését különösen a telekkönyv bevezetésének szükségessége igazolta. Magyarországon a rendi korszakban nem alkalmazták a földkönyveket, ezért az ingatlant is, ugyanúgy mint az ingót, csak a dolog valóságos birtokbavételével lehetett elzálogosítani. (lásd: a telekkönyv Európában)
Magyarországon a telekkönyvek bevezetéséhez vezető úton a az első jelentős lépés az “Adóssági követelések elsőbbség végetti betáblázásáról” szóló 1840. évi 21. tc. volt.
Az 1840. évi 21. tc. továbbfejlesztése érdekében a telekkönyvek felállítása és az ún. “telekkönyvi térkép” érdekében az 1843-44. évi országgyűlésen egy újabb, a korábbinál alaposabb törvény kidolgozását határozták el, és a feladat elvégzésével bizottságot bíztak meg. (Lásd: az 1847. évi telekkönyvi törvénytervezet)
Ez a javaslat azonban a politikai események és a szabadságharc miatt nem kerülhetett országgyűlési tárgyalás alá, pedig így meg lett volna annak a lehetősége, hogy a telekkönyvi jog a magyar jogban önállóan fejlődjék ki. A szabadságharc leverése után hatályon kívül helyezték az 1840. évi 21. tc-t, majd az osztrák jog alapján hozzáláttak az osztrák telekkönyvi intézmény magyarországi bevezetéséhez. Már egy 1849. december 28-i igazságügy-miniszteri rendelet az ingatlanforgalmat (a nemesi ingatlanokat kivéve, amelyekre e szabályozást csak 1855-ben terjesztették ki) 1850. március 1-től telekkönyvi bejegyzéshez kötötte, és az ezzel kapcsolatos eljárást a felállítandó járásbíróságokra bízta. A telekkönyvi rendszer általánossá válásának előfeltétele az ország egész területének rendszeres telekkönyvi felvétele és a telekkönyvi szervezet felállítása volt.
Magyarországon három féle telekkönyv készült: általános telekkönyv, központi telekkönyv, bányatelekkönyv.
A telekkönyv intézményét az 1855. évi december 15-i Telekkönyvi Rendtartás vezette be Magyarországon (ami az 1961. február 1-jén életbeléptetett, a telekkönyvről szóló 54/1960. sz. Minisztertanácsi rendeletig hatályban volt). A pátens bevezetésének célja egyrészt a forgalom biztonságának növelése és a hitelbiztonság megteremtése volt, másrészt az ingatlantulajdont, mint adóalapot akarta a nyilvántartás révén rögzíteni. Kísérletképpen egyébként egy modernebb telekkönyvi rendszert próbáltak ki nálunk, mint ami akkor hatályban volt az örökös tartományokban.
Egy-egy község telekkönyve betétekből (ahol még nem készült el, ott telekjegyzőkönyvekből) állt, amelyek mindegyike egy-egy személynek vagy több tulajdonostársnak az adott községen belüli egy vagy több ingatlanát foglalta magába. Ezek voltak a személyi lapok (Personalfoliumok), szemben a telkek szerint vezetett lapokkal (Realfoliumok). A telekkönyv a valóságban nem könyv alakú, mint ahogy azt az elnevezése alapján gondolnánk, hanem betétlapokból állt. Minden betét három lapból állt, melyeket betűkkel jelöltek: „A”, „B”, „C” lapok.
Az 1861. évi Országbírói Értekezlet által megalkotott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok az országgyűlés intézkedéséig hatályban tartották a Telekkönyvi Rendtartást és az Osztrák Polgári Törvénykönyv ehhez kapcsolódó részeit.
A magyar társadalom sokáig nem tudott megbarátkozni a telekkönyv intézményével. Bármilyen hosszadalmas eljárással is törekedtek a telekjegyzőkönyvek elkészítésekor arra, hogy a telekkönyv a fennálló helyzetet híven tükrözze, nem sikerült elérni azt, hogy az utóbb beálló változások telekkönyvi feltüntetésére a nép törekedjék. Ezért aztán az évtizedek során a tényleges birtoklás és a telekkönyv tartalma között olyan mennyiségű eltérés mutatkozott, hogy nem találta volna a törvényhozás igazságosnak a telekkönyvön kívüli jogszerzők jogait mereven megtagadni, mert az tömegesen pereskedéseknek vált volna az alapjává. Ezért az 1886:29. tc. a telekkönyvi betétek szerkesztéséről próbálta az összhangot újra kialakítani. Sok feladat hárult ezzel kapcsolatban a bírói gyakorlatra.
3. A birtok
A birtok olyan ténybeli kapcsolat egy személy és valamely dolog között, amelynél fogva az a dolgot uralma alatt tartja, és tetszés szerint fizikai befolyást gyakorolhat rá. A birtoklás ténye a tulajdonosnak jogot ad arra, hogy őt a birtoklásban senki ne zavarja, tekintet nélkül arra, hogy a birtokos milyen módon jutott a dolog birtoklásához. A magyar jog a forgalom biztonsága érdekében még a jóhiszeműséget sem kívánja meg. (lásd még a birtoklás története) A birtokvédelem gyors és egyszerű védelmi eszköz, amivel meg lehet akadályozni a tényleges birtokállapot önhatalmú háborítását.
A 19. században a forgalom biztonságának fontossága megkövetelte a birtok intézményének elméleti és gyakorlati kidolgozását. Friedrich Carl von Savigny (1779-1861) alkotta meg korszak-elsőként a modern birtokelméletet. Eszerint a birtokhoz két elem szükséges: a dolog fizikai alávetettsége (corpus possessionis) és a birtokakarat (animus rem sibi habendi), amely arra irányul, hogy a birtokló maga számára tartsa a dolgot hatalmában. Savigny birtoktana fél évszázadig meghatározó elmélet lett Európában. Ezután Rudolf Jhering (1818-1894) fejlesztette tovább a birtoktant. Szerinte szükségtelen a birtoklási akarat ingatag elméletét belevinni a birtoktanba, mert nagyon nehézkes a bizonyítása. Szerinte a birtok a tulajdonjog megtestesülése (”a tulajdon látszata”). A tulajdonjog ugyanis a birtoklásban válik szemmel láthatóvá.
A birtoklás bizonyos feltételek mellett való folytatása a tulajdonjog megszerzéséhez vezet. Ez az elbirtoklás.
A magyar magánjog birtoktanát – hasonlóan a német jogfelfogáshoz – először Savigny teóriája, majd Jhering elmélete határozta meg. Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban című művében recipiálta Savigny elgondolásait “a rómaiak birtokkonstrukciójáról”. Ugyanígy ezt az elképzelést követték a 19. századi törvénykönyvek, az Osztrák Polgári Törvénykönyv (309. §), a Szász Polgári Törvénykönyv (488. §). Frank Ignác után Wenzel Gusztáv, Zlinszky Imre és a többiek is ezen az irányzaton belül maradtak.
Míg korábban – különösen a nemesi jogban – a birtokvédelem tárgya mindenekelőtt az ingatlan volt, addig a 19. században a jogszabályok mind többet foglalkoztak az ingókkal is, bár kezdetben csak a mezőgazdasággal kapcsolatban. Ugyancsak jelentős lépés volt annak felismerése, hogy nemcsak a birtok visszaadásának van jelentősége, hanem a kártérítésnek is a birtok tárgyának időközi hasznai, jövedelmei vonatkozásában.
A 19. század második felében a gazdasági élet fejlődése a dolgok személyhez való kapcsolódásának sok új formáját hozta létre. A birtok fogalmi körét ki kellett tágítani, így a védelem körét is ki kellett terjeszteni, az önhatalmat pedig a legszűkebb körre kellett szorítani.
Jhering elméletét a magyar jogtudománnyal Szászy-Schwarcz Gusztáv fogadtatta el. A fő elvek átvételén túl a részletekben önálló álláspontot foglalt el. Az 1900-as Polgári Törvénykönyv Tervezet már – a Német Polgári Törvénykönyvhöz hasonlóan – az új birtokfogalomhoz közelített. Ez az indokolás szövegéből egyértelműen kitűnik: “egyáltalán nem tanácsos a törvényben a tényleges hatalom megszerzésére irányozott akaratot a birtokszerzés feltételének minősíteni”. Az indokolás kijelentése azonban nem egyezik meg teljes mértékben a törvény megfogalmazásával, mert az még mindig tartalmazta a birtokosi akarat kellékét. Birtokot ugyanis eszerint csak egyoldalú cselekménnyel vagy megegyezéssel lehet szerezni. Az indokolás emellett a birtok és a birlalás közti különbség megszüntetését, a birtok fogalmának a dologbirtokra való korlátozását emelte ki. A birtokról szóló fejezetet a dologi jogi részben a tulajdon elé tették, mert a tulajdon egyik megnyilvánulásának tartották.
Jhering birtoktana teljes mértékben az 1928-as Magyar Magánjogi Javaslatban jelent meg. Szabályozásának kiinduló pontja a 443. §. (1) bekezdésének fogalom-meghatározásra: “A birtok tényleges hatalom a dolgon.” A birtokjogi rész egyébként is a törvénykönyv egyik legsikerültebb újítása volt. A birtoktant a tulajdonjog intézményi szabályozásába olvasztották bele, mint a tulajdonjog materiális tartalmának egyik legállandóbb vonatkozását. A Magyar Magánjogi Törvényjavaslat szerkezete Jhering elméletét tükrözi, miszerint a birtok valószínű tulajdon. A birtok ezzel extravagáns természetét a rendszer szempontjából elvesztette és szerves kapcsolatba került a tulajdon szabályozásával. (Vö. Európai törvényi szabályozások)
4. Tulajdonjog
A tulajdon olyan emberek közötti viszony, amely a javak szűkösségéből fakad, és az e javakhoz való hozzájutást szabályozza. A tulajdonjog ugyanis, mint a dolgokon fennálló legfőbb jogi hatalom, kijelöli a tulajdonos személyét, meghatározza a tulajdonos kapcsolatát a dolgokhoz úgy, hogy az erre vonatkozó jogok együtt biztosítják a tulajdonos számára a dologgal való rendelkezést, a dolog birtoklását és a használatát Ezen kívül mindenki mást eltilt attól, hogy a tulajdonosnak dolgokhoz fűződő kapcsolatát megzavarja. Az egész jogrendszer alapja tehát a tulajdon, hiszen meghatározza a vagyoni viszonyokat és a tulajdonjog feltétele annak, hogy a javakon bármiféle további jogokat lehessen szerezni.
A tulajdonjog tartalmát a „tulajdonosi triász” adja: a birtoklás, a használat és a rendelkezés joga.
Magyarországon a rendi magánjog nagymértékben korlátozta a magántulajdont, ezért az 1848. évi áprilisi törvények az adományrendszer, ősiség, fiscalitas, úrbéri viszonyok eltörlésével valósította meg a szabad tulajdont. A 19. században a tulajdonnak, mint abszolút jognak a biztosítását tartották a legfontosabbnak. Az első világháború, területveszteségek, forradalma, gazdasági válság hatására a tulajdonjogot megpróbálták a közérdeknek alárendelni.
A magántulajdon minél teljesebb védelme érdekében az 1881: 41. tc. taxatív módon sorolta fel a kisajátítás lehetséges módozatait.
Az 1848 előtti, magánjogunk tulajdont korlátozó maradványai közül az ún. királyi kisebb haszonvételi jogokat (jura regalia minora). az úrbériség intézményével együtt megszűntették. Az ún. “holtkézi jogszabályokra” vonatkozóan a Királyi Kúria 1896. február 1-jén 63. számú polgári teljesülési döntvényében mondta ki, hogy azok elavultak.
A rendi jogban a földtulajdonjogot először is a királyi főtulajdonjog (ius regium) korlátozta, amely szerint az országban minden birtok királyi adományból eredt. Az adományrendszerről az 1848-as törvények nem rendelkeztek, de az akkor alkotott jogszabályok szelleméből az a vélemény alakult ki, hogy az 1848:15. tc. ezt is megszüntette. Ténylegesen az 1852. november 29-i császári ún. “ősiségi nyílt parancs” tette ezt meg, amit konstatált az Országbírói Értekezlet által alkotott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 3. §-nak (1) bekezdése is. Az ősiség (avicitas) is a szanálandó jogintézmények közé került. A földesurak és a jobbágyok magántulajdonának megteremtéséhez szükség volt az úrbériség megszüntetésére is Az 1848. évi áprilisi törvények a jobbágyfelszabadítás szabályozásakor a ténylegesen kialakult gyakorlat által teremtett helyzetből indultak ki, amikor a szolgáltatások (robot), dézsmák és pénzbeli fizetések megkövetelésén túl a földesurat a majorsági, a volt jobbágyot pedig az úrbéri telek és minden olyan föld tulajdonosává tették, amelyen a paraszt az úrbérihez hasonló feltételek között élt. A jobbágyságra nézve rendkívül kedvező módon a megszerzett föld teljesen tehermentesen került át új tulajdonosa kezébe.
A polgári államban a tulajdonjogot közérdekből korlátozhatták és a tulajdonos védelme a közérdekhez való viszonytól függött. A tulajdoni korlátozás korábbi definíció kiegészült egy újabb kikötéssel: a tulajdonost az ő tulajdonának tárgyán teljes és kizárólagos jogi hatalom csak a törvénynek és mások jogainak korlátai között illeti meg. (Magyar Magánjogi Törvényjavaslat 432. §) Leginkább a mezőgazdasági földtulajdont korlátozták, például a termőföldet a közérdeknek megfelelően kellett megművelnie és az állam igénybe is vehette. A többi ingatlanra vonatkozón is egy sor korlátozás lépett életbe: például szomszédjogok, városrendezés, építési előírások, korlátozások, joggal való visszaélés tilalma, üzemi balesetvédelem, munkavédelem.
Magyarországon a földreform 1867-től napirenden volt. A parlament és a kormány rendszeresen foglalkozott a telepítéssel, kötött birtokokkal, és a hitbizományokkal.
A kincstári javak, vagy koronajavak a magyar jog szerint elidegeníthetetlenek voltak (1868: 5. tc.) voltak, és a költségvetés részét képezték. Az egyházi birtokok hasonló módon kötöttek voltak, az alapítványi birtokokhoz hasonlóan. A római katolikus egyház birtokai a királynak, mint legfőbb kegyúrnak a beleegyezésével elcserélhetők, elidegeníthetők voltak, de az értük kapott vételár, mint törzsvagyon volt kezelendő és nyilvántartandó. A kötött birtokok közül a rendi korszak terhes hagyatékaként élt tovább a hitbizományi birtok. Sem családi, sem gazdasági érdek nem tette indokolttá létezését. A birtok ilyen fajta megkötése egyrészről a birtokost egyéni szabadságában, képességei kifejtésében korlátozta, felelősségét csökkentette, másrészről a föld ésszerű megművelését is gátoltatta. A földet olyan kezekben koncentrálta, aki azt nem tudták megfelelően hasznosítani.
5. Korlátolt dologi jogok (idegen dologbéli jogok)
A korlátolt dologi jogok természetük szerint csak bizonyos vonatkozásban adnak a jogosultnak egy idegen dolgon másokat kizáró hatalmat. Ez a jogosultság a mindenkori tulajdonjoghoz teherként kapcsolódik és ennek révén a tulajdonos változás esetén is fennmarad. A korlátolt dologi jog is mindenki ellen irányul, még a tulajdonos ellen is. A „korlátolt” jelző a tulajdonjog elvi korlátozásával szemben arra utal, hogy ennek a jognak taxative felsorolhatók, feltételhez és időhatárhoz köthetők és a tulajdonjog egészéhez képes részkérdéseket szabályoznak.
A magyar magánjog 1848 után arra az álláspontra helyezkedett, hogy a legfontosabb jogpolitikai törekvés a tulajdonjog szabadságának biztosítása lehet. Ezért a korlátolt dologi jog alapítására csak a gazdasági szempontból feltétlenül szükséges esetekben, mindig a törvényhozás konkrét engedélye alapján kerülhetett sor. Rendszerint csupán időlegesnek tartották őket, és elősegítették a dologi jogok terhe alóli felszabadulást. Mindezekből logikusan következett a korlátolt dologi jogok numerus claususának elve, amit a dologi jognak a kötelmi jogtól eltérő sajátosságai és az indokolt, hogy a korlátolt dologi jogok igen zárt rendszere is megfeleljen a gazdasági igényeknek. Ezt tartalmazza a Magyar Magánjogi Törvényjavaslat is (608. §), amely szerint a dolgokat csak a törvényben meghatározott dolgokkal lehet terhelni. A magyar magánjogban ennek megfelelően a korlátolt dologi jognak két fő típusa alakult ki. Az állagjogok, vagy használati jogok ás az értékjogok.