Korlátolt dologi jogok fogalma

A korlátolt dologi jogok vagy idegen dologbeli jogok (jura in re aliena) csak bizonyos vonatkozásban adnak a jogosultnak egy idegen dolgon másokat kizáró hatalmat. Olyan dolgot terhelő jog, amely a tulajdonváltozás esetén is fennmarad, a mindenkori tulajdonhoz teherként kapcsolódik és a dolog értékét csökkenti. A korlátolt dologi jog is mindenki ellen irányul, még a tulajdonos ellen is. A “korlátolt” jelző a tulajdonjog elvi korlátlanságával szemben arra utal, hogy ezek a jogok taxatíve felsorolhatók, feltételhez és időhatárhoz köthetők, és a tulajdonjog egészéhez képest részkérdéseket szabályoznak. A korlátolt dologi jogok ugyanis a tulajdonjogból kivált és önálló dologi jogokká alakultak.

A római jog a korlátolt dologi joggal terhelt dolgot a normális helyzettel ellentétes állapotban lévőnek tekintette, és inkább a könnyű ügyleti forgalmat támogatta. A középkori jog ezzel szemben az állandó megkötésre törekedett és a legtöbb jogviszonyt a földbirtokhoz való viszony alapján eredeztette. Ezért különösen a germán jogterületen terjedt el a korlátolt dologi jogok mind többféle fajtája. Valóságos típusszabadságot állítottak fel. Még a porosz Landrecht is a típusszabadság elvét képviselte, amennyiben ezt a telekkönyvbe bejegyezték. Ebbe a körbe sorolhatók a földesúr és a jobbágyi viszonyban érvényesülő haszonvételek is.

Gyökeres változást hozott a francia forradalom, amely mindenfajta feudális kötöttség megszüntetésére törekedett, és azokat minden teher alól felmentette. A korlátolt dologi jog alapítását csak meghatározott esetekben engedélyezte, azután a törvényhozás is csak gazdasági szempontból nélkülözhetetlen esetekben, miközben az a terhektől való szabadulást megkönnyítette. Innen ered a dologi jog és a kötelmi jog között eltérő szabályozás, és az egyszerűsítése a korlátolt dologi jogok típusaival.

Az idegen dologbeli jogok dogmatikáját a német pandektisták dolgozták ki. Míg a korai pandektisták nem állították élesen szembe a dologi jogok keretében a tulajdonjogot, mint alapvető, a központi, a legfőbb dologi jogot, az idegen dologbeli jogokkal, addig a dogmatika irányzat kimagasló alakja, Bernhard Windscheid (1817–1892) megteremtette a tulajdonnak ezt a szemléletét. Rámutatott arra, hogy a nem tulajdonjogból kivált, és ezzel mintegy önálló létet nyert jogosítványok, önálló dologi jogok nem a tulajdonból kiváló önálló részecskéket jelentenek, hanem a tulajdonra kívülről ránehezedő, a tulajdonba foglalt jogosítványok gyakorlásának útját álló jogok, amelyek megszűnésével a tulajdon nem növekszik, hanem csak a ránehezedő kötelezettségek alól szabadul.

Az 1928-as Magyar Magánjogi Törvényjavaslat 608. §-a is kijelentette, hogy a dolgokat nem tetszőleges, hanem csak a törvényben meghatározott jogokkal lehet terhelni. Emellett nem mindegyik formát lehet ingón és ingatlanon egyaránt érvényesíteni. Az egyes típusok azonban csak kerettípusok, amelyeken belül a felek viszonylag nagy szabadsággal egyezkedhetnek, ezért tudott ez a fajta szabályozás a modernebb viszonyoknak is megfelelni.

A Magyar Magánjogi Törvényjavaslatig az idegen dologbeli jog terminológiát alkalmazták. Azonban a Magyar Magánjogi Törvényjavaslat a Svájci Polgári Törvénykönyv mintájára – minthogy a zálogjog tárgya saját dolog is lehet, az addigi elnevezés helyett korlátolt dologi jogoknak nevezte, szemben a tulajdonjoggal, amelyet relatíve korlátlan dologi jognak tekintettek. Hasonló elképzelést tükröz a német begrenzte (Beschränkte) Rechte terminológiája.