A telekkönyv Európában

Nyugat-Európában is hosszú idő kellett a modern telekkönyvi intézmények kialakulásához. A római jog nem ismerte, csupán néhány provinciában (Hellas, Egyiptom) vált szokássá bizonyos fajta ingatlankönyvek vezetése. A telekkönyv valóságos kezdetei a germán jogfejlődésben figyelhetők meg. Korai formájában egyes német városokban, így Hamburg, Ulm, Köln városokban már a 12. században megtalálható volt. Velence polgárai 1228-tól, Prága lakosai pedig 1212-től vezettek ilyen fajta nyilvántartásokat. XIV. Lajos francia király miniszterének, Jean Baptist Colbertnek (1619–1683) 1673. évi programja olyan könyv készítését tűzte ki célul, amelyben minden terhelést nyilvánosan bejegyeznének. A király szerint: “Meggyőződtünk arról, hogy vagyonotok épségének megőrzése főként attól függ, hogy biztonságot hoznak be a jelzálogjogok tekintetében erre pedig nem találunk jobb eszközt, mint a nyilvánosságot.” A terv nem valósulhatott meg. Az okról Colbert a végrendeletében az alábbiakat nyilatkozta: “A parlament nem volt hajlandó elviselni ennek a szép intézménynek a megvalósulását, amely pedig levágta volna a perek hidrájának a fejét azzal, hogy megszüntette volna a perek inditóokát.”

Franciaországban a későbbiek során sem a forgalom biztonságára, hanem a tulajdonos érdekeinek védelmére helyezték a hangsúlyt. A konvent 1795. évi törvényében ugyan kimondták: “Nincs jelzálogjog csak olyan, ami közhitelességű okiratból ered, és amelyet bevezettek minden állampolgár előtt feltárt nyilvános könyvbe.” Ennek és az 1798. évi törvénynek az alapján alakult ki az a francia nyilvántartási rendszer, amely a telekkönyvi funkciót bizonyos mértékig pótolni igyekezett. Ezzel szemben azonban a Code Civil (2092-2203.§-ok) nem engedte meg az ingatlanforgalom és a jelzálogterhelés nyilvánosságra hozatalát. Ez a “diszkréció” hamarosan káros következményekkel is járt.

A modern telekkönyv intézménye Poroszországban született. Frigyes Vilmos 1726. február 4-i Allgemeine Hypothek und Concurs-Ordnung címmel kiadott rendeletében előírta, hogy minden tulajdonos birtokának jogcímét kimutatni, és annak alapján birtokát telekkönyvileg nevére íratni tartozik. Enélkül például zálogjog sem alapítható. Ezt az elvet követte a többi német állam is. A Porosz Landrecht szerint be kell jegyezni: a tulajdonost, a tulajdonjog címét, a birtok vételárát; A korlátozásokat és a dologbeli terheket; valamint minden olyan tartozást, amelyre zálogjogot engedélyeztek.