Az úrbériség megszüntetése

Az 1848-as földbirtok-politikai törvényeket végül is a bécsi kormány hajtotta végre. Ennek már nem volt nemzetpolitikai célja, csak a volt jobbágyok, zsellérek elégedetlenségének leszerelésére törekedtek, és azt szerették volna elérni, hogy a magyar földbirtok az Összmonarchia számára mozgósítható legyen, a magyar földtulajdon vonatkozásában teljes jogbiztonságot teremtsenek. Mivel a volt nemesi birtokok eladósodása egyre jelentősebbé vált, egyúttal a hitelezői érdekek védelmét is el kellett látni. Ennek egyik első lépése volt az 1849. december 28-i császári rendelet, amely Magyarországon elrendelte a volt úrbéresek telkeinek a telekkönyvezését, holott ekkor még Magyarországon nem volt a telekkönyvre nézve jogszabály. A nemesi birtokra az 1853. április 18-i miniszteri rendelet írta elő a telekkönyvezést. Az úrbériség megszüntetése az 1853. március 2-án (Erdélyben az 1854. június 24-én kelt) úrbéri nyíltparancs által történt. Nem hivatkoztak ugyan az 1848-as törvényekre, mégis azokat hajtották végre, bár a birtokolt földek 23-24%-ára nézve a volt jobbágyoknak kedvezőtlenebb intézkedéseket hoztak, mint a szabadságharc korának szabályozása. A parasztbirtok mértékét az ún. “úrbéri tabellák” alapján kellett meghatározni (5. §). Rendelkeztek továbbá az elkülönített, vagy elkülönítendő legelőkről, a régi úrbéri fázás és nádlás helyett átengedett vagy átengedendő erdőkről és nádasokról, az irtásföldekről, a maradékföldekről, a szőlőkről, valamint a földesúri földekről és a közös legelőkből történt foglalásokról. A volt jobbágyok az állami kárpótlás révén a birtokokat szabad és terheletlen tulajdonként kapták meg, mert nem maradtak adósai a volt földbirtokosoknak. Nem kellett az úrbéres földek megváltási árának tőkéjét és kamatait törleszteni. A földesurak kártalanítását az 1848:9. tc. a “nemzeti közterület védpajzsa alá” helyezte. A kártalanítás mértékét úgy kívánták meghatározni, hogy az addig fizetett éves járadékot egy fiktív tőkeösszeg 5%-os évi kamatának tekintették. Így a járadék tőkésítésével (5%-os kamat mellett a járadék húszszorosát véve) kiszámították a kárpótlási összeget. Az 1853-as kártalanítási és földtehermentesítési nyílt parancs földtehermentesítési alapot hozott létre, amely 1856-tól 5%-os kamatozású kötvényekben adta a jogosultak részére a kártalanítást. A földesurak mintegy 300 millió forint névértékű értékpapír birtokába jutottak. A kötvényeket az állam garantálta, a kamatokat félévente fizették, a törlesztésre pedig évenkénti kétszeri sorsolással ötven év alatt került sor. A kötvények felhasználhatók voltak árva-, gyám-, takarékpénztári és alapítványi tőkék befektetésére, illetve az Osztrák Nemzeti Bank előlegkölcsönök fedezetéül fogadta el. A kötvények piaci értékét a kereslettől és kínálattól függő árfolyam jelentette, amely az első években még 75 – 81% között ingadozott, az ötvenes évek végén 67%közelire esett vissza, majd átmeneti emelkedés után a kiegyezés idején 66%-on állt. A földesurak kártalanítását a földtehermentesítési járulék nevű pótadó fedezte, amit mindenki (tehát a volt jobbágy és földesúr is egyaránt) fizetett földtulajdona arányában.