Dologi jog fogalmának története

A dologi jog, mint absztrakt gyűjtőfogalom a középkori európai jogtudományban kezdett kialakulni. A glosszátorok, kommentátorok és a német pandektajogászok a római jogi alapokra építkezve abszolút jogviszonyként elemezték az ide tartozó jogintézményeket, annak ellenére, hogy a római jogi magántulajdon a rendi magánjogban gyakorlatilag csak az ingókra vonatkozott. A dologi jognak a kötelmi jogtól való elhatárolását a 18-19. századi pandektajogászok dolgozták ki. Szerintük a dologi jog azokat a jogszabályokat foglalja magába, amelyek az ember uralmának alávetett természeti tárgyakkal kapcsolatos jogviszonyokra vonatkoznak. Így alakították ki a vagyoni magánjog statikáját, amelynek célja a javak békés élvezete védelmének biztosítása volt.

A korabeli törvénykönyvek azonban - így különösen a porosz Landrecht és a Code Civil – még összevegyítve tárgyalták a kötelmi jogi és a dologi jogi szabályokat. A porosz Landrecht az első részében a személyekről és ezek jogairól általában, a dolgokról, a cselekményekről, az akaratnyilvánításról, a szerződésekről, a tilos cselekményekből eredő kötelességekről és jogokról szól, azután áttér a birtokra és a tulajdonra, majd ismét a jogok és a kötelezettségek változását és megszűnését szabályozza, végül visszatér a közös tulajdonra, az osztott tulajdon és az idegen dolgot terhelő jogok szabályozására. A Code Civil (valamint az azonos rendszert követő Codice civile) a második könyvben “a dolgokról és a tulajdon különféle megszorításairól” (ezek között a más dolgán lévő jogokról is) rendelkezvén, a harmadik könyvben az örökösödést és a szerződéseket, mint a “tulajdon különféle szerzésmódjait” tárgyalta (711. §). A kötelmeket úgy fogta fel, hogy azok csak a dolgok szerzésére, változtatására vagy megszüntetésére eszközül szolgálnak. Az Osztrák Polgári Törvénykönyv Jusztiniánusz Institutiói nyomán a “személyjog” és a “dologjog” (de personis, de rebus) című fő részeket állította fel. A dologi jogokat felosztotta dologi jogokra (dingliche Rechte, a magyar fordításban: “dologbani jogok”), amelyek közé a tulajdont, a zálogjogot és a szolgalmakat, de a birtokot, sőt az örökösödési jogot is sorolta, valamint személyi dologjogokra (persönliche Sachenrechte, magyar fordításban. “dologhozi jogok”) mely alatt a kötelmi jogokat értette.

Ezzel szemben a német pandekta jogtudomány hatására a zürichi, a szász és egyéb német törvénykönyvek, illetve a bajor javaslat a dologjognak a rendszerben nagyobb önállóságot adott, teljesen önálló fejezetként tárgyalván azt. Elválasztották tehát nemcsak a személyek jogaitól, a családjogtól, de a kötelmi és az öröklési jogtól is. Mindezt az indokolta, hogy a dologi jog és a kötelmi jog között alapvető ellentétek vannak (abszolút és relatív viszonyok… stb.).

A magyar szakirodalom a dolog, illetve a dologi jog terminus technicust az Osztrák Polgári Törvénykönyvnek magyarra való lefordításával vette át (“minden ami személytől különbözik és az embernek használatára szolgál, jogi értelemben dolognak neveztetik.” 285. §). Wenzel Gusztáv még a vagyonjog kifejezést használta, de a polgári törvénykönyv résztervezetei és tervezetei már külön fejezetben tárgyalták a dologi jogot.