A birtok intézményének elméleti és gyakorlati kidolgozása

A hatalmas német szakirodalom csak abban tudott megegyezni, hogy a birtok intézményszerű szabályozását egyik jogrendszer sem nélkülözheti és hogy a birtok lényegében egy jogszabályokkal pontosan meghatározott, tényleges viszony személy és dolog között. A birtok-dogmatika azonban a többi kérdésben teljesen eltért egymástól (ahány író, annyi elmélet). Mégis az egymás után következő birtokelméletek folytonos és fokozatos haladást eredményeztek.

A modern birtoktanok sorában, 1803-ban Friedrich Carl von Savigny (1779–1861) Das Recht des Besitzes című művével korszakot alkotott. Savigny a jusztiniánuszi forrásokból kiindulva elemezte a “rómaiak birtokelméletét”, majd végigvezette a középkoron át azoknak a nézeteknek a fejlődését, amelyek a rómaiak birtokkoncepcióját módosítva az intézményt továbbfejlesztették. Eszerint a római jogban a birtok tényének két elemét különböztették meg: magát a dolog fizikai alávetettségét, a testi birtokot (corpus possessionis) és a birtok-akaratot (animus rem sibi habendi), amely arra irányult, hogy a birtokló a maga számára tartsa a dolgot hatalmában. Ha a birtokost a dolog birtokában megzavarták, vagy tőle a birtokot elvonták, keresete volt a tettes ellen, miközben esetleges jogára nem kellett hivatkoznia.

A középkori germán jogban a birtok (Gewere) a tényleges hatalmat jelentette, tekintet nélkül a hatalomban tartó szándékára, egyúttal jelentette azonban a dolog feletti uralomhoz kapcsolódó, örökölhető és átruházható jogot is, amelyet a birtokos önhatalommal is megvédhetett.

A pandektajog a birtok fogalma tekintetében a germán jog álláspontját fogadta el, a birtokot, tekintet nélkül a birtokos akaratára, átruházható és átörökíthető jogként fogta fel. A birtok védelmére azonban a római jognak megfelelően – mind a háborítás, mind az elvonás ellen – olyan keresetet adott, amellyel szemben a jogon alapuló (petitorius) kifogásnak nem volt helye. Savigny emellett részben a kanti filozófiára, részben a francia humanisták koncepciójára épített. Ezzel a kor követelményeinek megfelelően az individuális akarat döntő szerepét juttatta kifejezésre, az animus domini hangsúlyozásával. Savigny egyértelműen tisztázta a tulajdon és a birtok fogalmát, és élesen elválasztotta egymástól a birtokot és a birlalatot, birtokosnak tekintve azt, aki a dolgot saját maga számára bírja, szemben a birlalóval, aki a dolgot más számára tartja a hatalmában. Savigny birtoktana három alaptételt foglalt magában: 1. A birtok egy, az animus domini-vel, azaz a “tulajdonosi akarattal” összekapcsolt tényleges hatalom (detentio) egy testi dolgon. A birtoklásnál tehát két alapvető elemet különböztet meg, úgy, mint a dolog feletti tényleges (objektív) hatalmat, amelyet corpusnak nevez és egy belső szubjektív akaratot, amelynek animus a neve. Ezen akarat arra irányul, hogy a személy a dolgot úgy bírja magáénak, épp úgy ura, mint a tulajdonos. Ha a birtokosnak nincs meg az “animus domini”-je, akkor ő a puszta “corpus” alapján csak detentornak, az állapota csak detentionak mondható. A corpusnak nevezett tényleges uralomnak – Savigny szerint a dolog feletti uralomnak – olyannak kell lennie, hogy az közvetlen és jelenlevő, létező képesség legyen arra, hogy a dologra tetszés szerinti befolyást gyakorolhasson a birtokos. 2. A birtok nem jog, hanem tény, de olyan tény, amellyel jogi hatás van összekötve és ezért a birtok valójában jog és tény is egyszerre. Mivel tény, ezért a birtoklásban utódlás nem lehetséges, mert utódlás csak jogban van. 3. A birtokvédelem jogpolitikai indoka az, hogy gátat vessenek az önbíráskodásnak, mivel az önhatalmú jogérvényesítés – még ha indokolt is – ha tág teret kap, a jogrendet, a jogbiztonságot sérti.

Savigny birtoktana több mint félszáz évig meghatározó lett. Különösen az egységessége miatt, mert a korábbi birtoktanok tele voltak kivételekkel. Nemcsak a német, hanem a francia, az olasz, a spanyol és a magyar jog is átvette.

Savigny elméletének azonban több hibája is volt. Különösen az okozott sok problémát, hogy a birtok fogalmát úgy tüntette fel, mintha két különböző, egy objektív és egy szubjektív elemből lenne az megalkotva. A corpus és az animus úgy jelentkezik, mint a birtok fogalmának két önálló alkatrésze. Joggal vetették fel, hogy számtalan olyan birtokvita merül fel, amikor mindkét fél teljes jóhiszemben gyakorolja birtokát. Ugyancsak megválaszolatlanul maradt az az eset, ha a birtokháborítás nem tettlegességgel, vagy nem is az ő tettével, hanem családja vagy állatai által történt meg. Szintén nem tud ez az elmélet mit kezdeni azzal az esettel, ha például a világtalan koldusnak odadobott pénzt valaki ellopja a kalapjából. Ezért bár Savigny elmélete volt az első rendszeres kifejtése a birtok tanának és sokáig uralkodó álláspontnak számított, mégis a 19. század folyamán állandó kritikák kereszttüzébe került.

Georg Friedrich Puchta (1798–1846) joggal vetette fel, hogy a birtokos “jogosított”, tehát a birtok nem kizárólag faktum, hanem bizonyos mértékben alanyi jog is. Szerinte a birtokvédelem jogpolitikai okát nem a jogrend megsértésében, hanem a birtokban rejlő emberi akarat sérelmének kell tulajdonítani. Ennek megfelelően a birtokot nem a kötelmi jogba kell tenni, mint ahogy azt Savigny javasolta, hanem az általános részbe. Fontosnak tartotta azt is, hogy a birtok tényének ideiglenes védelme addig is megoldott legyen, amíg a birtok tárgya feletti jogvitát tisztázzák.

A birtokra vonatkozó elméletek sorában Rudolf Jhering (1818–1892) Über den Grund des Besitzschutzes (1868) majd a Der Besitzwille (1889) című műveivel forradalmi változást idézett elő. A Savigny és követői alkotta birtoktan alaptételeit halomra döntötte:

Elvetette az animus domini kellékét. Véleménye szerint szükségtelen a birtokosi akarat ingatag elméletét belevinni a birtoktanba, és annak megítélését a gyakorlati életben döntő szerepet juttatni, mert egyébként sem képzelhető el, hogy a dolog feletti tényleges hatalmat az erre irányított akarat nélkül gyakorolni lehetne, másrészt nagyon nehéz, sok esetben lehetetlen a bizonyítása. Ezért a birtokjogot teljes egészében tárgyilagos jellegének jobban megfelelő objektív alapra fektette. A birtoklást a lehető legszorosabb kapcsolatba hozta a tulajdonjoggal. Szerinte a birtok a tulajdonjog megtestesülése (“a tulajdon látszata”). A tulajdonjog a birtoklásban válik szemmel láthatóvá, tehát a birtok a személy és a dolog között fennálló oly tényleges viszony, amely a személynek az illető dolgon levő tulajdonjogának megfelel. A birtok úgy létezik, hogy a birtokos a dolgot olyan helyzetbe hozza, mint amilyenben a közfelfogás szerint a tulajdonos szokta a tulajdonjogát gyakorolni. A birtokot pedig akkor szerezték meg, ha a személy a dolgot olyan helyzetbe hozta, mint amilyenben a tulajdonos szokta bírni. Rögtön meg is szűnik a birtok, ha olyan helyzetbe kerül a dolog, amilyen a tulajdonos esetében nem jellemző. Ennek alapján könnyen felismerhető, hogy egy dolog birtokban van-e vagy sem.

Az animus domini elhagyásának gyakorlati jelentősége az lett, hogy ezzel a birtoklás köre jelentősen kitágult. Ezután a személyeknek és dolgoknak számos olyan kapcsolatát lehetett birtoklásnak nevezni, amit addig az aminus domini hiánya kizárt: például a bérletet, amit addig a jogbirtok (juris quasi possessio) fogalmával próbáltak megoldani, ezenkívül a zálogtartót, a haszonélvezőt, a letéteményest, a haszonkölcsönvevőt, a precaristát, a haszonbérlőt, a zárgondnokot, a felügyelőt és a bizományost, mert ezek a dolgot önállóan, mások tetszésétől függetlenül, és minden ok nélkül vissza nem vonhatóan bírták.

A birtok és a bírlat közti különbséget nem valamiféle akarat által kell megállapítani, hanem az objektív jogszabálynak megfelelően kell eldönteni. A jogalkotón múlik, hogy milyen tényállást akar a jog védelemben (birtokvédelemben) részesíteni. Ezután már csak az számított birlalásnak (detentio), amikor valaki a dolgot általában rövid ideig tartó megbízásból, bármikor visszavonhatóan tartja hatalmában: például a cselédek, hordárok, segédek, gyári munkások, fuvarosok… stb. Jellemző ilyenkor az önállóság teljes hiánya, ideiglenes tartalma, az hogy utasítás szerint járnak el, valamint a bármikori visszavonhatóság.

Jhering szerint a birtok nemcsak egy tényleges állapotot jelent bizonyos joghatásokkal, hanem a birtok jogilag védett érdek is. A tény a birtokjog alapja. Ezzel a birtokot alanyi joggá tette, ugyanis a birtokot a benne rejlő jogilag védett érdek teszi alanyi joggá. A birtokon való különös jogutódlás minden vonatkozásban lehetséges.

A birtokvédelem, mint jogpolitikai indok legtöbbször a mögötte álló tulajdon védelmének teljesebbé tétele, amely természetesen a nem tulajdonos birtokos javait is szolgálhatja. A birtok a tulajdon látszatát kelti. A birtok fogalmát a tulajdonosi érdek határozza meg.

Jhering ezzel megteremtette az objektív, a jogpozitivista irányzat tulajdonlátszat elméletét, amelynek természetes következménye lett a pandektarendszer oly irányú átalakítása, amely szerint a birtok nem az általános rész és nem is a dologi jogi rész külön fejezetében tárgyalandó, hanem minden jogintézmény után külön kell az ahhoz kapcsolódó birtokot, illetve birtokvédelmet tárgyalni. Ezt a német és magyar jogtudomány is rövidesen követni kezdte. Nagy hibája volt azonban ennek a teóriának, hogy a birtok fogalmát szorosan a tulajdonjoghoz kapcsolta, azt az önállóságától megfosztotta és a tulajdonjog egyik segédintézményévé degradálta.