Földreform

A közvélemény előtt nyilvánvaló volt a probléma nagysága, de a kellő intézkedések elmaradtak. Az I. világháború utáni összeomlás azonban elemi erővel vetette fel a földreform és a földosztás gondolatát. A frontról hazatért földműves tömegek és a Trianon utáni menekültek sokasága, a közellátás nyomorúságok viszonyai elodázhatatlanná tették a magántulajdonba való állami beavatkozást is. Addig ugyanis az államai tulajdonban lévő földekkel próbáltak valamit enyhíteni a kedvezőtlen földbirtokmegosztás adta körülményeken. A Nemzetgyűlés történelmi lehetőség előtt állt, ugyanis a Felsőház nem tudott volna vétót emelni. A földkérdés megoldása azért is nagyon fontos volt, mert Trianoni békeszerződés éppen azokat a területeket szakította el, ahol a legtöbb volt a parasztbirtok. Magyarország alig érte el a felét a német mezőgazdaság hektáronkénti terméshozamának. Túl nagy volt az aránya a mezőgazdasági népességnek. 1930-ban, a lakosság 53%-a. Ráadásul az agrárproletáriátus az agrárnépesség 42 %- át tette ki. Nagyon kis arányt tett ki a kisbirtok, amely tisztességes megélhetést biztosíthatott volna. A legnagyobb gond amellett, hogy kitől vegyék el a felosztandó földeket, az volt hogy, Magyarország nem rendelkezett annyi földdel, amennyiből minden földigénylőt ki lehetett volna elégíteni.

Ilyen körülmények között született meg a Nagyatádi Szabó István (1863–1924) – Magyarország első paraszti származású miniszterelnökének – nevéhez fűződő, a földbirtok helyesebb megosztását szabályozó rendelkezésekről szóló 1920:36. tc. Ez a törvény 1848. óta példátlan mértékben avatkozott be a földbirtokok magánjogi viszonyaiba, azért, hogy a földbirtokok megoszlását igazságosabbá tegye. A mezőgazdasági ingatlan tulajdonjoga azután már nem kizárólagos abszolút jog, hanem csak a köz érdekében gyakorolható. A tulajdon korlátlanságának elvével szemben lehetővé tette a magántulajdonban levő földek megváltását. (A megváltás nem azonos a kisajátítással, vö. 1881:41. tc.) Nem állított fel birtokmaximumot, sőt a nagybirtokot továbbra is szükségesnek tartotta. Csupán arra törekedett, hogy a birtokmegoszlást arányosítsa. A földhöz jutás sem lett alanyi jog, hanem szubjektív döntés eredményeként történt. Az 1. §-a fogalmazta meg a törvény célját, hogy a magyar földbirtok megoszlását helyesebbé tegyék, és evégből a lehetőséghez képest előmozdítsák a földszerzést. Főleg azok részére, akik a föld gondos és szorgalmas művelésére képesek és hajlandók is, de eddigi viszonyaik között önhibájukon kívül földhöz nem jutottak. Emellett osztottak földet az arany vagy ezüst vitézségi éremmel kitüntetett földműveseknek, földműves hadirokkantaknak, hadiözvegyeknek, hadiárváknak. Kis-és középbirtokosok gazdaságának megerősítésére, továbbá közszolgálati alkalmazottaknak, becsülettel szolgált katonáknak, érdemes gazdatiszteknek, lelkészi, tanítói javadalmaknak. Munkásoknak, mezőgazdasági dolgozóknak, pedig építési telket. Az addig tisztán kapitalisztikus alapra fektetett korlátlan földtulajdonjog és az ebből folyó korlátlan földtulajdon jog és az ebből folyó korlátlan rendelkezés helyébe a törvény az állam részére az elővásárlás és a megváltás jogát léptette. Ezért a törvény az állam részére elővásárlási jogot adott (16. §) minden mezőgazdasági ingatlan elidegenítése esetén, még a szerződéses elővásárlási joggal rendelkezőkkel szemben is. Az állam megváltási jogot kapott arra az esetre, amikor ugyan nincs elidegenítési szándék, de valamely ingatlanra az államnak az Országos Földbirtokrendező Bíróság által közérdekűnek nyilvánított földbirtok-politikai célokra szüksége van (27. §). A törvény megállapította a sorrendet is, amelyben a megváltási jog gyakorolható: Először azok a mezőgazdasági ingatlanok, amelyek 1914. július 21. és a törvény életbe lépésének napja (1920. december 7.) között elidegenítettek, vagy azok, amelyek nyilvános számadásra kötelezett vállalat vagy egylet tulajdonában vannak. Ez olyan nagybirtok, amely 1864. július 28. óta már legalább egy ízben olyan körülmények között adtak el, hogy az állam elővásárlási jogával élhetett volna. Ezen túl minden olyan nagybirtoknak az a része, amely elvétele a fennmaradó területen az okszerű gazdálkodást nem akadályozza. Szigorúan szűk korlátok között megváltható a közép- és kisbirtok is, a végső esetben bármely ingatlan vagy ingatlanrész házhelyek kialakítása érdekében (27., 32. §-ok). A juttatandó földeket az 1921:45. tc. azzal is növelte, hogy vagyonváltságnak földben való levonását a nagybirtok részéről kötelezővé tette, a kisebb birtokosoknak pedig megengedte. A földhöz jutottak nem ingyen kapták ingatlanaikat, hiszen 3%-os kamat mellett 10 évi törlesztéssel kellett az ellenértéket kifizetni. (Sokan az új birtokosok közül nem értettek a földműveléshez, vagy nem voltak állataik, eszközeik, ezért tönkre mentek.) Arra törekedtek, hogy a föld hosszú távon maradjon azok, (illetve örököseik) kezében, akik most földet kaptak. Ezért megnehezítették az ingatlan megterhelhetőségét és elidegenítését.

A földreformmal összesen 1275548 katasztrális hold földet osztottak fel, amiből 155000 katasztrális hold tulajdonjoga nem változott. Ezen a területen ugyanis kishaszonbérleteket létesítettek. Házhelyeknek mintegy 60000 katasztrális holdat adtak. Összesen 427059 törpe- és kisbirtok létesült, továbbá 259733 házhely. A reform eredményeként tehát az ország földterületének 8,5 %-át osztották fel. Az 1 katasztrális holdnál kisebb gazdaságok száma 39,7 %-al az 1-2 holdas gazdaságoké 7,4 %-al, 3 holdig terjedőké pedig 19,5 %-kal emelkedett. Az 1000 katasztrális holdon felüli birtokokra eső földterület viszont 14 %-al, (szántóföldhöz viszonyítva 22 %-al) az 500-1000 holdas birtokoké pedig 5,5 %-al csökkentek. A nagybirtok 650000 holdat (szántóterületének 12 %-át) adott (a katolikus egyház szántóterületének 20 %-át) a többit a kisebb birtokosoktól vették el.

A földreformot jó néhány törvénnyel módosították, továbbfejlesztették. Ilyen volt az 1924:7. tc., amely a juttatásokat kiterjesztette a tényleges tisztekre és közszolgálati alkalmazottakra is. Ezen kívül az 1928:41. tc., az 1931:35. tc., az 1933:18. tc., az 1940:4 tc. is módosításokat vezetett be a földreform terén.

A földreform mellett különböző kötött földbirtok-típusok kialakításával is kísérleteztek. Már az I. világháború alatt lehetővé vált az ún. “haditelek” létesítése (1820/1917. M. E. sz. rendelet) hadirokkantnak, hadiözvegynek és hadiárváknak az országos hadigondozó hivatal által. Az ilyen haditelken elidegenítési és terhelési tilalom volt, a tulajdonos a telket végrendeletileg törvénytelen gyermekére is hagyhatta, és amennyiben rokona egyáltalán nem volt, akkor arra is hagyhatta, aki őt támogatta, és rokkantsága alatt gondozta. Ha az adományozott hazafiatlan cselekményt követett el, avagy magyar állampolgárságát elveszítette, vissza kellett váltani birtokát a hasznos beruházások megtérítése mellett. A tulajdoni korlátozások megszűntek, az általános elévülés elteltével (32 év), avagy a hadiárva nagykorúsága elérésével.

A földreformról szóló törvény (1920:36. tc. 49. §-a) új intézményként vezette be a járadéktelket, amelynél a tulajdonjog átmegy ugyan a vevőre, de az nem vételárat, hanem pénzben vagy természetben meghatározott évi járadékot fizet az eladónak, ill. jogutódjának.

A törvény lehetővé tette ún. családi birtok alapítását is (70-77. §), amely úgy keletkezett, hogy bizonyos ingatlanokat az Országos Földbirtokrendezési Bíróság határozattal annak nyilvánította. Ezeket a kedvezményes juttatásokat arany és ezüst vitézségi éremmel kitüntetetteknek, hadirokkantnak, hadiözvegyeknek és árváknak adták. A családi birtok nagyságát úgy határozták meg, hogy a gondos művelés mellett egy népesebb család szokásos, illő eltartása elegendő jövedelemnek legfeljebb háromszorosát tudja nyújtani. A családi birtokká nyilvánított ingatlant korlátolt forgalmúvá nyilvánították, mert csak az Országos Földbirtokrendezési Bíróság vagy az általa kijelölt hatóság hozzájárulásával szabad részben vagy egészben elidegeníteni, haszonbérbe adni, megterhelni vagy haszonélvezetét másnak átengedni. A családi birtokra és haszonélvezetre általában végrehajtást sem lehetett vezetni.  Árverés esetén az állam a családi birtokot az árverés megtartása előtt kikiáltási áron megválthatta. Az örökösödés szempontjából a törvény két féle családi birtokot statuált. Az egyszerű családi birtok öröklésére a törvényes öröklés szabálya az irányadók. A családi birtok létesítésekor, vagy annak átvételekor azonban annak tulajdonosa az Országos Földbirtokrendezési Bíróság hozzájárulásával kikötheti, hogy a családi birtokkal állunk szemben. A családi birtokot csak néhány esetben alapítottak. Olyannyira sikertelennek bizonyult ez a kezdeményezés, hogy az 1936:11. tc. 113. §-a végleg megszüntette azt.

Nagyobb jelentőségű intézkedésnek számított az 16650/1920. ME. sz. rendelettel bevezetett vitézi telek intézménye (az 1920:36. tc. 77. §-a alapján hagyták jóvá). Vitézi telket a haza védelmében kitüntetetteknek a kormányzó adományozott közszolgálatok teljesítésének kötelezettségével. A vitézi telek tulajdona elidegenítési és terhelési tilalommal korlátozott. Kivételesen a vitézi teleknél megengedték a hasznos beruházásokat, és altruista pénzintézetek kölcsönének biztosítását szolgáló megterhelést. Bérbe nem voltak adhatók, használata át nem volt engedhető, az ingatlan nem volt végrehajtható. A vitézi telek osztatlan egészében szállhatott át a jogutódra, amint azt az alapítólevél öröklési rend képen kijelöli. Ilyenek nemlétében örökli a legidősebb fiú, ennek nemlétében az adományos az alapító fiágból származott alkalmas férfirokonok közül az elsőszülöttség rendjében igénylő. Végrendeletileg a nő férjét is kijelölheti a telek tulajdonosául. A kijelölt a leány családnevének együttes viselésére kötelezhető. Csak erkölcsileg megbízhatók kaphatták meg. A származékos szerző elődjének kötelezettségeiért felelős és a jogelőd özvegyének eltartására volt kötelezhető a Vitézi Szék által.

A telek az államra szállt, ha: a tulajdonos hazaárulást követett el; ha a telek átvételekor tett esküjét megszegte; ha az öröklés rendjén vagy várományosra való haláleseten kívül átszálláskor az átvételre alkalmas jogutód nincs, vagy ha van, de az átvételre nem reagál.

Még a tulajdonos éltében kényszerátvállalásnak van helye, ha a tulajdonos a telekkel kapcsolatos közszolgálatokat egyáltalán nem, vagy nem pontosan teljesíti vagy arra testileg, szellemileg alkalmatlanná válik, kivéve, ha ez a képtelenség az életkorral, a haza védelmében szerzett fogyatkozással vagy betegséggel jár. Ha a tulajdonos iszákosság, rendbontás, munkakerülés vagy más erkölcsi szempontból súlyos vétséget követ el, és ezért méltatlanná vált, valamint ha a telkét önhibájából nem műveli, nem tartja karban, a terhek fedezetéről nem gondoskodik, előirt biztosításait nem köti meg, azokat nem teljesíti. Ha megfelelő időben nem alapít családot, ha nő leszármazóra szállott vitézi telek esetén az ezen nővel kötött házasságot a bíróság a férj hibájából jogerősen felbontja. Az államra átszállott vitézi telket az államfő továbbadományozhatja. A telekkel járó kötelezettségekre a telek átvételekor esküt kell letenni. A telek tulajdonosa családi neve mellett “vitéz” jelzőt viselhetett. A két világháború közötti időszakban 5000 vitéznek, mintegy 80000 katasztrális hold földet osztottak fel.

A mezőgazdasági kisbirtokok védelme érdekében, azok elaprózódása és a művelés alóli kivonása elleni intézkedések részeként az osztatlan családi birtok helyébe az 1936:11. tc. a hitbizományi kisbirtokot állította. A német törzsöröklési rend (Anerbenrecht) mintájára létrehozott kötött birtokot az “egyke” megakadályozására akarták létrehozni. A lekötött kisbirtoknak (homestad) legalább 30 katasztrális holdat kellett elérnie.

A hitbizományi kisbirtok nem tárgya a köztörvényi öröklésnek, az átvevő utódot nem terheli örököstársainak kielégítése (amint ez az 1920. évi 36. tc. ún. családi birtokára nézve állt fenn) nem tárgya az özvegyi jognak sem, és a hozzátartozóknak egyéb jogot nem ad, mint hogy a birtokon természetben való eltartást követelhessenek (ha rászorulnak) aminek fejében a gazdálkodásban, mint családtagok közreműködni tartoznak. A hitbizományi kisbirtok jogi természete szerint jellegzetesen időbelileg korlátozott tulajdon (dominium temporale) lényegében a családi hitbizományhoz hasonló, de ennél egyszerűbb szervezetű, a kisbirtokosok érdekeinek megfelelő jogszabályokkal. Alapításához a közigazgatási bizottság gazdasági albizottságának engedélye, az írásbeli végrendeletek alakjába foglalt alapítórendelkezés és ennek a gazdasági albizottság részéről történt jóváhagyása szükséges (79. §). Az alapító csak feddhetetlen jellemű, közmegbecsülésben álló, önjogú magyar állampolgárnak teheti lehetővé az ingatlanszerzést, aki a mezőgazdasággal élethivatás-szerűen foglalkozott, vagyonáról szabadon rendelkezhet, és aki az okszerű gazdálkodásával a község lakosságának jó példával fog szolgálni (80.§).

A földreformot folytatta az 1936:27. tc. által kezdeményezett telepítés. A kisbirtokok szaporítása, megfelelő birtokmegosztás, a falusi családok otthonának védelmében történtek csoportos telepítések. A birtokokat a tulajdonosaiktól a kisajátítási eljáráshoz hasonló módon váltották meg. Ez volt az ún. átengedésre kötelezés. Az átengedésre kötelezés két féle módon történhetett meg: tulajdonul való átengedéssel, valamint a haszonbérbe való átengedéssel. A tulajdonul való átengedést a pénzügyminiszter rendelhette el. A köztartozások kiegyenlítésére vonatkozóan a földművelésügyi miniszter egyetértését is ki kellett kérni. A telepítési törvény által kialakított földbirtokokon a telekkönyvi bejegyzésektől kezdődően 32 évig elidegenítési és terhelési tilalmat jegyezte be. A telkeket megosztani és egyesíteni és végrehajtani is csak a miniszteri egyetértéssel lehetett (54. §).

A telepítési törvényt a kishaszonbérletek alakításával, kisbirtokok és házhelyek szerzésének és előmozdításáról, és más földbirtok-politikai rendelkezésekről szóló 1940:4. tc.-vel próbálták továbbfejleszteni. E törvény értelmében a földművelésügyi miniszter házhelyek alapításának céljával bármely ingatlan átengedését elrendelhette. A tagosítás is ez ingatlan tulajdon elvonását jelentette – azzal a különbséggel, hogy az elvont ingatlan helyett egy másikat kapott vissza a tulajdonos. A tagosítás (összesítés, commassatio) az a birtokrendező eljárás, amely a földbirtokosnak az ugyanazon határbeli, de a határ különböző részein szétszórtan fekvő kisebb-nagyobb földjeit összevonva, kívánságukra, rendszerint egy tagban alakítja ki. Ezen felül a felesleges utakat, megyéket megszüntette és új úthálózatot állapított meg a rendezett határban. (Vö.: 1836:6. tc., 10. tc., 12. tc., 1871:53. tc., 1875:7. tc., 1885:22. tc., 1896:25. tc., 1908:7. tc., 39. tc.)