Alberik, Szefarin és Kálmán király
Alberik, Szefarin és Kálmán király
Szokás, jogszokás, szokásjog
A szokás még nem bír jogi jelleggel, de adott esetben már nagy biztonsággal rendezheti a társadalom egészének, vagy jól behatárolható részének magatartását. A szokás tehát a kiindulópont, mivel a szokás egy norma alkalmazását jelenti, mely egy adott helyzetben egy viselkedési forma követését várja el a társadalom tagjaitól. A jogszokás a szokások olyan csoportja, mely jogpótló szokásként értelmezhető, mely a társadalom számára a mindennapi élet szabályozásra váró igényeit rendezi. A szokástól az különbözteti meg, hogy már áll valamely kikényszerítő erő mögötte, mely több mint a szokás mögött álló általános elvárás, de ez a kikényszerítő erő még nem a közhatalmi kényszer. A szokásjog pedig olyan jogforrás, mely a jogalkotás egyik megnyilvánulási módja, melynek születése nem köthető ugyan egy jogalkotási aktushoz, de lényegében ugyanúgy kikényszeríthetővé válik, mint az írott jog.
A szokásjog erejét mi sem bizonyítja inkább, mint hogy a polgári kor jogrendszerében is helyet kapott, a Hármaskönyv egyes szakaszai a 20. században is élő jogként voltak jelen a jogrendszerben. (Irodalom: Mezey Barna: Jogalkotás a 16–19. századi Magyarországon (Rubicon 1996/1-2)
A bíró alkotta jog
A szokásjog egyik legfőbb alakítója a bírói praxis. Ennek megfelelően a bíró alkotta jog fontos szerepet játszott a feudális jogrend alakításában. Amikor pedig az állam központosító törekvései feléledtek, s a közhatalom centralizálását kísérelte meg az uralkodó, a bíróságok tevékenysége, a törvénykezés jelentősége is előtérbe került. A polgári államban, ahol a népképviseleti szuverenitás és a törvények tisztelete az állam- és jogrendszerszervező elvek legfőbbike. A szokásjog lassú sorvadása elkerülhetetlen. A bíró alkotta jog a polgári törvényesség uralta jogrendben ugyan nem léphetett a szokásjog helyébe, de több-kevesebb hatékonysággal az alkotott jog kiegészítője maradt. A bírói döntések nagyobbik hányada az egyedi ügyek eldöntésének módja maradt, néhány közülük azonban iránymutató jellegűvé vált. Egyes bíróságok törvénykezési gyakorlata is részben vagy egészben meghatározta az ítélkezési praxist. Ilyen volt a feudális Magyarországon a városi fellebbezési gyakorlatra vonatkozóan a tárnoki szék tárnoki jog néven összefoglalt tevékenysége, a 18-19. században a Curia közzétett döntései (decisiok), illetve a polgári Magyarország Királyi Kúriájának döntvényei.
A bírói gyakorlat jogforrási erejének elismerése a II. világháború után megszűnt. A szovjet minta alapján véghezvitt változtatások nyomán a bírói gyakorlatban kialakult jogelvek alkalmazása nem volt többé lehetséges.
Szokásjogi gyűjtemények
A 15-16. században időszerűvé, és sürgetővé vált az országos jog összefoglalása. A korszakban már a bíróságok munkáját nehezítette, hogy a perben álló felek gyakran eltérő jogszabályokra hivatkoztak. Egyre erősödött az egységes jog iránti igény. II. Ulászló uralkodása idején két törvény született a szokásjog összefoglalásáról. (1498:6. tc., 1500:10. tc.)
A munkára Werbőczy István kapott megbízást. Az elkészült munka magában foglalja a törvényi jog és a szokásjog mellett a királyi kiváltságlevelekben, a megyei törvényszékek és az országos bíróságok gyakorlatában megnyilvánuló joganyagot. A Hármaskönyv törvénnyé nem vált. Az országgyűlés ugyan elfogadta, az uralkodó is aláírta, de pecséttel nem látta el, és nem is hirdették ki. A szerző magánúton nyomtatta ki a Tripartitumot, és küldte szét a megyéknek. Így annak ellenére, hogy nem volt törvény, alkalmazni kezdték, és hatása évszázadokon át óriási maradt. Ebben nem kis szerepe volt a Hármaskönyv fordításainak. A Tripartitum nagy jelentőségét csökkentendő I. Ferdinánd a Hármaskönyv átdolgozására bizottságot állított föl (Quadripartitum)
Az 1723-ban egységesen, Hétszemélyes Táblából és a Királyi Táblából megszervezett egységes felsőbíróság, a Curia már igényt tartott az ítélkezési gyakorlat bizonyos vonatkozásainak meghatározásaira. Ennek megfelelően elvi jelentőségű döntéseket bocsátott ki, melyet 1768-ban egybegyűjtöttek. (Planum Tabulare).
A városi jogkönyvek az országos joggal szemben partikuláris jogokat alkottak. A városi jogkönyvek születésére sok esetben hatással voltak nyugat-európai példák, tekintettel arra, hogy a magyar városfejlődésben a nyugati, elsősorban német területekről érkező telepesek jelentős szerepet játszottak. A telepesek által „importált” jog a városi szabadság kifejlődésével lassan rögzült, és a 14. századtól egyre több város joga írott formában is megjelent. (az első még a 13. században keletkezett selmeci jogkönyv volt.) Legnagyobb hatást a magyarországi jogfejlődésre a 15. században egybeszerkesztett budai jogkönyv gyakorolta.
1861-ben gr. Apponyi György országbíró elnökletével, a Hétszemélyes Tábla bíráinak és neves jogtudósok részvételével ülésező Országbírói Értekezlet feladata az volt, hogy megvizsgálja, mennyiben alkalmazhatók az 1848 előtti magánjogi, büntetőjogi és perjogi szabályok, illetve ezek milyen kiegészítésre szorulnak. Ezen munkák nyomán létrejött Ideiglenes Törvénykezési Szabályok nem emelkedtek törvényerőre, hiszen az Értekezlet nem rendelkezett törvényalkotó funkcióval, s a csonka országgyűlés törvényjavaslatként nem fogadta el azt. Mivel a király nem volt megkoronázva, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat nem szentesíthette. A Kúria döntése alapján azonban az alkotmányos törvényhozás eltérő rendelkezéséig e joganyagot alapul véve jártak el a bíróságok a törvényes eljárások során.
A törvény
A ’törvény’ szavunk legtágabb (és eredeti) értelmében szokást, jogot, igazságot, hatalmat, jurisdictiot jelent. Szűkebb értelemben értelemben az állam törvényhozásra feljogosított szerveinek az előírt alakszerűségeknek megfelelően tett akaratnyilvánítása A 16-17. században terjed el ’lex’, alkotott törvény, constitutio publica, „a Magyar nemzetnek Országos gyűlésében a Királynak és Országunk’ négy Rendjének és Karjainak közmegegyezésekkel és hatalmokkal szerzett és Országunk minden tartományaiban díszesen kihirdettetett közönséges rendelés” értelemben. A jogtörténet-tudomány a törvényt ebben az utóbbi meghatározásban értelmezi, vagyis a törvény az állam törvényhozó szervei útján, előírt alakszerűségek mellett alkotott és kihirdetett jogszabály.
Magyarországon kezdetben a király akaratnyilvánításának számított, azaz törvény mögött a korai Árpád-korban lényegében a király jogalkotó szándéka állott. (Decretum) E korszak felfogása szerint az uralkodó által kibocsátott törvény csak az uralkodó életében bírt kötelező erővel. Elvileg az utódnak meg kellett erősíteni elődje törvényeit ahhoz, hogy azok „élővé” válhassanak. (A magyar törvényalkotás századaiban lassan kialakult egyes jogszabályoknak olyan tradicionális tisztelete, mely megkérdőjelezhetetlenné tette érvényesülésüket [mint példának okáért Szent István vagy Szent László törvényei, az Aranybulla vagy az Ősiség törvénye]) A középkori törvényhozásnak nem az volt a feladata, hogy jogot alkosson, hanem hogy pillanatnyi jogszükséget orvosoljon. Erre utal az is, hogy kialakulásának egyik fő útja éppen a törvénykezésből indult: a majdani országgyűlések egyik előképe a székesfehérvári törvénylátó napok voltak. A törvények ekkor elsősorban büntetőjogi, valamint az ítélkezésre vonatkozó rendelkezéseket tartalmaztak. Az uralkodó által hozott jogszabályok kötelező erejüket magából a királyi hatalomból merítették.
A kialakult rendi-képviseleti állam törvényhozásába már a rendek is bekapcsolódtak, így ebben az időszakban a törvény már a király és a rendek közös akaratából született jogszabály.
A Felsőtábla ülésterme Pozsonyban 1836
A rendi dualizmus jegyében a rendek részvétele a törvényalkotásban megerősítette a törvény legitimációját. A végrehajtó hatalom rendi szintjét jelképező vármegyék magatartása lényegesen rugalmasabbá vált ennek hatására. Werbőczi Hármaskönyve szerint a törvények alkotásának elengedhetetlen eleme a nép és a király egyetértő akaratelhatározása. A Habsburg-korszakban az országgyűlés és a király együttesen alkottak törvényeket. A 17. század folyamán törvénybe foglalták a rendi felkelésekkel elért békekötési okmányokat, majd a 18. századtól kezdődően az adókivetéssel, az újoncmegajánlással, a királyválasztással, a királykoronázással, a hitlevél kiadásával, valamint az ország határainak megállapításával bővült a törvényhozási tárgyak köre. A rendek és az uralkodó e közösen gyakorolható jogát számos törvény rögzítette, így az 1741:8. tc. és az 1790:8. tc. is.
Az alsótábla Pozsonyban (1847)
A törvény a polgári korszak idejére a törvény már egyértelműen a legmagasabb rendű jogforrássá vált, mely lényegében az ország valamennyi lakóját kötelező szabályokat állapíthatott meg, s ekkorra már – a korai évszázadok szinte esetleges, egyes konkrét problémára válaszképpen hozott szabályozásával szemben – a társadalom életének egyes részeit átfogóan és átgondoltan szabályozó törvények jelentek meg.
1848 tavaszán az utolsó rendi országgyűlés a feudális jogintézményeket megszüntető, polgári korszak szervezetének és működésének alapjait megteremtő és az egyes szabadságjogokat biztosító törvényt alkotott. A magyar jogtörténetben nagy szerepet játszó un. sarkalatos törvények köre kiegészült egy, a polgári alkotmányosság alapjait megvető törvénycsomaggal.
A képviselőház ülésterme (1867)
A népképviseleti országgyűlés (1848)
A polgári kor törvényei a törvényesség és a törvényi szabályozás garanciális elsőségének elve alapján a társadalmi élet majd valamennyi területét átfogták. Az alkotmányos élet, majd a büntetőjog, perjogok és a magánjog keretébe vágó jogi szabályozás előbb-utóbb szinte minden jogágban kódex, vagy legalábbis kódextervezet formájáig jutott.
A privilégium
A privilégium általános értelemben a törvényesen megkoronázott uralkodó által egyes személyeknek, vagy közösségeknek ünnepélyes alakban adott külön jogosítvány, kiváltság. A privilégium nyugati eredetű jogforrás, mely a keresztény állam megalapításával egy időben vált a hazai jogforrásrendszer részévé. Az uralkodó a korai időszakban – mint a főhatalom birtokosa és az országterület legnagyobb részének tulajdonosa – a privilégiumok segítségével végezte szervező munkáját, azaz privilégiumokkal alapította meg és látta el megfelelő anyagi javakkal az ország első kolostorait, városait, telepes-közösségeit.
A privilégium fajtái 1848 előtt igen változatosak voltak. Kimerítő felsorolásuk alig lehetséges, azonban mindenképp megemlítendő a nemesi és címeres levelek, a honfiúsítási, és fiúsítási oklevelek, a birtokadományok, a vásártartási-, rév-, vámjogot, pallosjogot biztosító, a vámmentességet adományozó, valamint a városok kiváltságait rögzítő privilégiumok.
Privilégiumlevél átadása
A privilégiumot csak az uralkodó bocsáthatott ki, nem ellenkezhetett az ország törvényeivel, vagy mások jogaival. A privilégium megszűnése a következő esetekben történhetett: ha azzal valaki visszaél vagy ha azzal egyáltalán nem él. Ha valakit felségsértés vagy hűtlenség miatt ítélnek el, akkor a vétkes az életével és vagyonával együtt a privilégiumait is elveszíti. Megszűnik akkor is, ha a privilégium miatt valakinek abból rendkívüli kára származna, vagy ha a jogosult a privilégiumról lemond, vagy az uralkodó visszavonja, vagy későbbi törvény megszüntette.
A rendelet
A rendelet a végrehajtó hatalomhoz kapcsolódó jogforrás, a végrehajtó hatalom jogalkotó működéséből származó jogszabály. A polgári átalakulást megelőző időkben abban az esetben, amikor az országgyűlés nem volt éppen együtt, vagy az uralkodó az országgyűlés megkerülésével kívánta irányítani az országot, előtérbe kerültek az uralkodói rendeletek. Jóllehet már a 14. század jogforrásai között is elkülöníthetjük a rendeleteket a törvényektől, igazán nagy jelentőségre a 18. század folyamán jutottak (pátensek). Ekkor, a centralizációs törekvések egyik eszközeként, az uralkodók rendeletekkel szabályoztak egyes olyan fontos kérdéseket, mint például a vallásügy, a törvénykezés vagy az úrbéri viszonyok. Ugyanakkor a törvények végrehajtására is rendeletek születtek.
1848-ban a felelős kormány létrejöttével megkezdődött a törvények végrehajtására vonatkozó miniszteri rendeletek kiadása, de a polgári állam jogforrásai között is találhatunk szükségrendeleteket, vagy olyan rendeleteket, melyek adott esetben helyettesítették, vagy pótolták a hiányzó törvényeket. Ezek között említendő meg például az egyesületi rendelet (1.394/1873. BM), és a gyülekezési jogról (766/1898. BM eln.) szóló rendelet is.
A polgári államban megkülönböztethető a miniszteri ellenjegyzés mellett kiadott királyi rendelet, a királyi elhatározás alapján kiadott miniszteri rendelet (ezek a legmagasabb rangú rendeletek), a minisztertanácsi határozat alapján a miniszterelnök által kiadott rendelet és egy, vagy több miniszter által kiadott rendelet.
A magyar jog történetének egy sajátos szakaszában, 1945 után a törvények bizonyos értelemben súlyukat vesztették. Az új állami-társadalmi berendezkedésnek bizonyos értelemben jobban használható és jobban megfelelő rendeletek vették át a törvények szerepét. A rendeletek legújabbkori uralmának azonban jelentős hátrányai voltak: lassan áttekinthetetlenné vált a hatályos jogszabályi tömeg.
A szabályrendelet (statutum)
Lőcse város tanácsa
A szabályrendelet olyan jogforrás, melynek hatálya nem terjed ki az egész ország, hanem csak az önkormányzattal bíró törvényhatóság területére, ugyanakkor rendelkezéseiben nem ellenkezhet az országos joggal. Lényegében tehát olyan jogforrás, melynek célja a helyi viszonyok szabályozása.
A statútumalkotás joga az önkormányzat kialakulásával és megerősödésével párhuzamosan tett szert jelentőségre.
A polgári államban a törvényhatóságok és a községek szabályrendeleteket bocsátottak ki.
