Merénylet (A biatorbágyi viadukt felrobbantása (1931))

A kriminalitás változásai és a büntetőjog reformja

Amikor Magyarországon a Csemegi kódexet elfogadta az országgyűlés, Európában már diadalmasan terjeszkedtek az un. büntetőjogi reformiskolák. A társadalmi környezet ugyanis alapvetően megváltozott. Egyfelől ugyanis megkérdőjelezhetetlenné vált a polgári átalakulás szerte a kontinensen, másfelől pedig olyan új társadalmi jelenségek bukkantak fel a kapitalizálódás nyomán, melyek korábban elképzelhetetlenek voltak, s melyekre fel készülni nem tudott sem a büntető tudomány, sem pedig a praxis.

A polgári átalakulások lezárulása megváltoztatta a büntetőjog és a büntetőjog feladatait. A klasszikus iskola minden ízében garanciakövetelő volt: védte a polgárt, a polgár szabadságát, vagyonát nem csak a másik polgártól hanem az államtól is. Óvta a forradalmi értékeket a tradicionális erők, az abszolutizmusok, az ancien régime híveivel szemben. Biztosítékokból építkező filozófiája a rendi ítélkezési gyakorlat, a koncepciótlan büntető anyagi jog, a határozatlan büntetési rendszerrel szemben építette fel a törvény előtti egyenlőséget mindenekfölött tiszteletben tartó, indeterminista, individuál-etikai felelősség talaján álló, arányos, tett-büntetőjogi szerkezetét. A polgári eszme hatalomra kerülése elhalványította ezen követelések elsőrangúságát, s teret engedett a reformgondolatoknak. Melyek a megkésett kodifikáció miatt Magyarországon különösen aktuálisak voltak, már a törvény megalkotásnak pillanatában.

A figyelem a polgárosodásért folytatott harcról, a társadalmi problémák által fölvetett kérdések felé fordult. A hangsúlyok megváltoztak. A kérdést immáron nem a társadalom védekezésének mikéntje jelentette az abszolutista kormányzatokkal szemben, hanem a fiatal, nehézségekkel küzdő, kialakulófélben lévő, gyökeres változásokon (és megrázkódtatásokon) átmenő polgári társadalom problémáinak orvoslása. Nem a garanciák immáron a fontosak, hanem az aktív cselekvés a társadalmi rákfenék ellen; a megfelelő büntetőjogi eszközök bevetése a társadalmi disszonanciák feloldása érdekében.

Kétségtelenül átalakult a kriminalitás. Az iparosítás és városiasodás, a társadalom átrétegződése, a gyökeres életmódváltozás új bűnözési szokásokat új bűncselekményi típusokat, lényeges statisztikai növekedést eredményezett. A szervezett bűnözés, az alvilág, a nagyvárosi prostitúció, a gazdasági jellegű bűnözés, a megélhetési bűnözés, a bűnismétlés és a visszaesés növekedése azonnali, válaszokat követelt, új technikákat és módszereket.

A megoldást a merev, dogmatikus klasszikus iskola nyilván nem lelhette meg. Erre a reformiskolák tudósai vállalkoztak, akik a visszaesés elleni harc jegyében megfogalmazott tettes-büntetőjogi szemléletüknek megfelelően keresték a büntetőjogi lehetőségeket a kriminalitás kihívásaira adott válaszhoz. A Nyugat-Európában kialakult reformirányzatok (a kriminál-antropólógiai, a kriminál-szociológiai iskolák) a maguk tiszta formájában az időzónák csúszása miatt nem jelenhettek meg Kelet-Közép-Európában, de a reforméhes magyar büntető jogtudomány már komplex módon szívta föl a nyugati eszméket, szintetizálva és adaptálva a magyar viszonyokhoz.(közvetítő iskola)

 

Az ún. tettesbüntetőjogi iskolák determinista felfogásukra és tettes-központúságra alapozva követelték a bűnösség határainak leszállítását, elutasították a normatív felfogást, a bűnözés körülményeit is sokoldalú vizsgálat alá vonták, kiterjesztették a büntetőjogi célokat a javításra, megelőzésre, a társadalom védelmére; felhasználták a nevelés, a patronage, a rabsegélyezés, eszközeit. Sajátos kiindulópontjuktól logikusan jutottak el a bűnözés problémáinak szociálpolitikai kezeléséhez.

A reformgondolkodók a kidolgozott válaszlehetőségek fókuszába az individualizációt (egyéniesítést) állították. A visszaesés elleni gyógyszereket keresve jutottak el az elkövetők tipizálásához, látva a különbséget az alkalmi  és a visszaeső, megrögzött bűnelkövetők között. Ez a vizsgálódás terjesztette ki a figyelmet a fiatalkorúak helyzetére is. A reformiskolák követőinek filozófiája szerint "a nem egyenlőekkel egyenlően elbánni a legnagyobb igazságtalanság"(Arisztotelesz). Így azután egyéni, differenciált kezelést, egyéni processuális pályákat és egyéni büntetési (és intézkedési) megoldásokat javasoltak.

Az egyéniesítés egyaránt tartalmazott anyagi jogi, processuális és büntetés-végrehajtási elemeket. Az enyhítő körülmények fokozott figyelembe vétele, a szükséges esetben egyszerűsített eljárások, Az amerikai eredetű probation, próbára bocsátás intézménye, a francia jogban intézményesített feltételes szabadonbocsátás, a feltételes elítélés becikkelyezése. Európában először Angliában rendelkezett a fiatalkorú bűnözők irányában alkalmazandó eljárásról. Kevéssel később felbukkant a közveszélyes munkakerülőkkel szemben alkalmazott határozatlan tartamú szabadságvesztés, majd a megrögzött bűnelkövetőkkel szemben a szigorított körülmények között foganatosított határozatlan elítélés. Az új reformeszmék Magyarországon is polgárjogot nyertek.

Az első büntető novella

Nyolc évvel a büntető törvénykönyv hatályba lépése után az igazságügyi tárca bizottságot küldött ki a tapasztalatok értékelésére, s az esetleges módosító javaslatok kidolgozására. Ettől fogva napirenden volt a kódex novellájának beterjesztése. Szilágyi Dezső a törvényhelyek egyenkénti módosításával korrekciókat tervezett, Polónyi Géza teljes revíziót hirdetett, végül a Balogh Jenő kidolgozta végső tervezet csak a fiatalkorúakkal foglalkozott. Az első büntető novellát (I. Bn.) 2908-ban fogadta el a törvényhozás (1908:36. tc.)

 

A büntető novella a reformgondolkodók első törvénybe öntött eredménye volt. A bűnözők tipizálásának egyik magyarországi bizonyítéka: a fiatalkorú és az alkalmi bűnelkövetők speciális kezelésére lehetőséget adó büntetőjogi intézmények meghonosítása a magyar büntetőjogban. Az első büntető novella két alapvető újítást hozott: részben lehetővé tette a büntetés feltételes felfüggesztését az alkalmi elkövetők ellen, részben pedig fiatalkorúakra vonatkozó külön szabályozást intézményesítését. A fiatalkorúak vonatkozásában „forradalmasította” a fiatalkorra vonatkozó korábbi rendelkezéseket. A fiatalkor (mely rendelkezése szerint immáron 12-től a 18. életév betöltéséig terjedt) a büntetések mellett nevelő intézkedések (dorgálás, javító-nevelés) megállapítását is lehetővé tette. Az I. Bn. A feltételes ítélet másik fajtáját, a próbára bocsátást is alkalmazni engedte. Miután a novellát a preventív szemlélet hatotta át, nem véletlen, hogy a fiatalkorúakkal szemben megfogalmazott szankciórendszerben megelőző intézkedésekkel (házi felügyelet alá helyezés, házi vagy iskolai fenyítés, javítónevelés [javítóintézet], gyermekmenhelyre utalás) is operált. A fiatalkorúval szemben nem volt alkalmazható börtön és fegyház fokozat. A 20. életévnek is jelentőséget tulajdonított: jóllehet a bűnelkövető már betöltötte 18. életévét, de még nem a huszadikat: ez esetben halálbüntetés nem volt kiszabható.

Emellett a büntető novella egyes bűncselekmények törvényi tényállásait is módosította, kiegészítette, így a pénzhamisításét, a kerítését, a lopásét, csalásét, a tulajdon elleni kihágásét. (lásd: a novella értékelése)

A dologházi törvény

A századfordulón az igazságyügyi tárcánál (ahol ekkorra már a reformerek jutottak szóhoz) a törvényalkotási programban két törvénytervezettel készültek a szokásszerű bűnözők elleni szervezett fellépésre. Az egyik az 1913:21. törvénycikként elfogadott és becikkelyezett javaslat, melyben a jogalkotó a csavargó- és visszaeső bűnözők általi kihívásra próbált választ keresni. (A javaslat párja a megrögzött ("a többszörösen visszaeső, szokásszerű) bűnelkövetőkkel szemben kidolgozott plánum, melyet ugyan már 1913-ban elkészítettek, törvénnyé csak másfél évtized múltán válhatott. (szigorított dologház)

 

A dologház névre keresztelt, a huszadik század kezdetén a feltételes elítéléshez hasonlóképpen kriminológiai varázsszernek tekintett határozatlan tartamú szabadságvesztés a csavargók, munkakerülő életmódot folytatók ellen lépett fel. Filozófiája szerint a törvény a munkakerülést, a munkakerülő életmódot támadta, mely a bűnözés melegágya volt, a potenciális bűnelkövetők kitermelője (mert, mint azt a súlyosabb szankció kiszabásával jelezte is a törvényszöveg: ezzel magát vagy családját munkakerülő életmódjával erkölcsi romlásnak teszi ki, hogy bűncselekmények elkövetéséből tartja fenn magát). A törvény megkísérelte tehát a csavargás és koldulás szituációját támadni, így bűnözés esélyeit korlátozni. Egyben, híven a korszak törekvéseihez, a visszaesést is célkeresztbe vette a törvényalkotó. Az ismételten csavargásért, koldulásért felelősségre vont elkövetőt (visszaesés) a bíróság fogházbüntetés kiszabása helyett ítélettel dologházba utalhatja, ha munkára nevelése és rendes életmódhoz szoktatása végett. (Lásd: a törvény értékelése)

A második büntető novella 

Az 1928:10. tc. a büntető igazságszolgáltatás egyes kérdéseinek szabályozásáról, vagyis a második büntető novellaként számon tartott jogszabály rendezte a megrögzött bűntettesek tetteinek elbírálásával kapcsolatos egyes kérdéseket. Ezzel az törvényalkotói aktussal a reformiskolák másik fő követelésének kielégítése is teljessé vált: a szokásszerű bűnözők másik nagy csoportjának, a megrögzött bűntetteseknek adott ultimátumot. Akik az élet, a szemérem vagy a vagyon ellen különböző időben és egymástól függetlenül legalább három bűntettet követtek el, az utolsó kettőt öt éven belül, s ezeket a bűncselekményeket vagy üzletszerűen vagy pedig a bűnözésre állandó hajlamot mutatva követték el, bizton számíthattak a büntetésük letöltését követő határozatlan tartamú szabadságvesztésre.

A törvény által ("egyéniségét, életmódját, életviszonyait, a bűncselekmények elkövetésének körülményeit tekintve”) megrögzött bűntetteseknek nevezett elkövető „kiegészítő” büntetése a szigorított dologház volt, ami fegyházban letöltendő, legkevesebb három esztendeig tartó, határozatlan tartamú szabadságvesztésként foglalta el helyét büntetőjogunkban. A törvény nem rendelkezett a szigorított dologházi őrizet maximumáról, így szemben az első dologházi törvénnyel, a szigorított őrizet valóban határozatlan tartamú volt. (lásd: a novella értékelése)

 

A két világháború között a politikai környezet néhány jellegzetes, meghatározó jellegű büntető törvényt is életre hívott. Így nem kevéssé a Tanácsköztársaság állami reformjaira, a magyar tradicionális alkotmányt veszélyeztető mozgalmakkal szemben fogadta el a Nemzetgyűlés az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló törvényt (1921:3. tc.) A jogalkotás a revíziós gondolat a visszacsatolások katonai feladatai, a permanens háborús készülődés jegyében erősítette meg a kormány kivételes hatalmát, melynek számos büntetőjogi kihatása is volt. A kivételes hatalom az első világháború után többször megerősített, s a hatályában fenntartott 1912: 63. tc. rendelkezésein nyugodott. Az 1939:2. tc., a honvédelmi törvény ismét aprólékosan szabályozta a kormányt háború vagy fenyegető háborús veszély esetén megillető kivételes hatalmat

 

A második büntető novella mellett a büntető törvények köre kiegészült, s a büntető törvénykönyv valamint a kihágási kódex mellett immáron ott állott a a katonai büntető törvénykönyv is. (1930:2. tc.).