A hagyományos eszközök nem nyújtottak igazi védelmet a megrögzött, szokásszerű recidív bűnösök ellen. Így került előtérbe a büntetőjogi vitákon, kriminológus-tanácskozásokon egy újabb fogalom: a közveszélyes bűnözők kategóriája. A büntetőjog-tudomány a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület 1898. évi nemzeti albizottsági vitái nyomán, majd az 1912. évi párizsi nagybizottsági tanácskozások eredményeképpen a közveszélyesek körét nagyjából három bűnözőcsoportra terjesztette ki. Mindhárom csoportba sorolt elkövetők a szokásszerű bűnözés alapján kerültek a közveszélyesek közé. A visszaesők evidens módon a törzsét képezték a legveszélyesebb tettesként nyilvántartottaknak. A másik két csoportot pedig potenciális elkövető mivolta következtében sorolták ide: ezek az abnormális (tehát beteg) és az életmódjukból eredően bűnözők (munkakerülők, koldusok, csavargók, prostituáltak stb). Míg az elmebetegekre nézve mindenki egyetértett abban, hogy gyógyintézetben kezelésük szükséges, a másik két kategória elleni küzdelem módszereiről évtizedekig dúlt a polémia. Abban is egyet értettek a vitapartnerek, hogy a korábbi módszerek nem hatékonyak, tehát a szabadságvesztés valamiféle reformjában kell keresni a megoldást. Fölvetődött a büntetések szigorítása, speciális intézetek létesítése, munkáltatásra koncentráló intézetek felállítása, bűntettes-biztosítás; végül azonban győzelmet aratott a garanciákkal ellátott határozatlan tartamú szabadságvesztés ideája. A határozatlan tartamú szabadságvesztés a század első évtizedében egész Európában becikkelyezett büntetéssé vagy intézkedéssé vált