„A reformiskoláknak nevezett büntetőjogi irányzatok a klasszikus felfogástól eltérően nem a tett, hanem a tettes környékén vizsgálódtak. Quetlet 1836-ban, Physique sociale című munkájában fogalmazta meg a reformmozgalom kiindulópontjává váló tételét: bizonyos értelemben a társadalom készíti elő a bűntetteket, s ebben a folyamatban a bűnös csak eszköz. Az ebből a tételből kibontakozó ún. szociológiai iskola a kriminalitás okait a társadalomban kereste. A rossz társadalmi helyzet, a kedvezőtlen környezet, az alkoholizmus, a nyomor, a műveletlenség a kiváltója a bűnözésnek. "Minden társadalomnak olyan bűnösei vannak, amilyeneket megérdemel." (Lacassagne). Ebből fakadóan alaptétele a determinizmus volt (az embert nem szabad akarata, hanem a társadalmi környezete viszi a bűn útjára). A bűnözés tehát nem személyes tulajdonságok kérdése, nem pszichikai jelenség, nem is született dolog, hanem a környezeti feltételek hatására indikálódó jelenség. Az irányzat kezdeti elméletei a meghatározottságot a lehető legmechanikusabban fogták föl s zárták ki az egyéniség szerepét a család, életmód, alkoholizmus, prostitúció, szegénység, miliő jelenségével szemben. Viszont a determinizmus hangsúlyozása a tettes befolyásolhatóságának (s ezáltal vizsgálatának) tételét is megalapozta.
Utóbb az iskola több ágra szakadt, s a kriminálszociológiai irányzatnak olyan elágazásai születtek, mint a francia szociológiai iskola (Tarde, Lacassagne), az olasz pozitivista iskola (Ferri, Garofalo), az olasz harmadik iskola (Alimena) és a szocialista iskola (Colajanni, Turati, Battaglia). A kriminálszociológia képviselőinek történeti érdeme a tett-központúság trónfosztása, s a (igaz meglehetősen determinált) tettesnek "rehabilitálása". Új gondolatot fogalmaztak meg a büntetőjog céljával kapcsolatosan: a társadalom védekezése dominált a kriminalitás ellenében. De minthogy az elkövető meghatározottságánál fogva nem tehet bűnözővé válásáról, a büntetőjogi büntetés a védekezésnek szűk zónájában alkalmazható csupán. Helyette a büntetőjogon kívüli eszközök igénybevételét ajánlották. Az akkor forradalmi tézis ma közhelynek hat a büntetőjogászok és kriminológusok számára: a bűnözésre a büntetőjog nem tud gyógyírt kínálni; annak okai részben a társadalomban gyökereznek, s ott is kell megoldani azokat.” (Király Tibor – Máthé Gábor Mezey Barna: A polgári büntetőjog története, in: Magyar jogtörténet [szerk. Mezey Barna] Budapest 2003, Osiris Kiadó 303-304.o.)