Dologház

A dologház elnevezése eredetileg a 15. század végén Amsterdamból (Rasphuis, Spinhuis) a német államok közvetítésével elterjedt (Werkhaus, Zuchthaus, Besserungshaus) új büntetés-végrehajtási modellhez kötődött, melynek legjellemzőbb sajátosságai a súlyos bűnelkövetőktől való elkülönülés, a „becsületes karakter (reszocializációs esély), kemény munkavégzés, fegyelmezés, lelki gondozás, tanítás, és egészségügyi felügyelet. A dologház 16. századi típusa elutasította a középkori börtön testsanyargató, szennyes, közös elhelyezésű, differenciálatlan végrehajtási metódusát és megalapozta a modern büntetés-végrehajtást. Magyarországon ilyen intézményt (jelentősen megváltozott büntetés-végrehajtási filozófia jegyében) Mária Terézia engedélyével Szempcen állítottak föl, mely rövid működés után (Tallósra majd szegedre költöztetve) megszűnt.(Domus Correctoria). A 19. század első felében éledt fel újra a dologház intézménye, ekkor azonban már nem mint az amsterdami modellből levezetetett önálló intézmény, hanem a vármegyei, városi börtönök mellett üzemeltetett „rabdolgoztató ház”-ként. Ez a reformkori megoldás elegyítette a büntetés-végrehajtásban nevelő célzattal alkalmazott munka eszméjét a költségcsökkentő munkáltatás nagyon is racionális koncepciójával. Végül harmadszorra a dologházi törvényben találkozunk a dologház megnevezéssel a magyar jogtörténetben, itt azonban nem büntetés-végrehajtási intézetet, hanem a szabadságvesztés határozatlan formáját jelenti, jóllehet a törvény hatálya alá vont személyek körének jellege emlékeztetet a hollandiai „kisbűnösök” (zsebtolvajok, szajhák, engedetelen szolgák, munkakerülők) társadalmi csoportjára.