A királyi kúria

A királyi kúria a 17. században két, egymáshoz kapcsolódott bíróság – a hétszemélyes tábla és a királyi tábla – közös elnevezésére szolgált. A királyi tábla jogállása szempontjából az 1723:26. tc. jelentős, amely e fórumot az ország egyedüli rendes bíróságaként szervezte meg. A törvényi rendelkezés szerint: “...minden peres ügyet, amelyek bármely országlakót s akár a királyi fiskust is, felperesi vagy alperesi minőségben illetik, a királyi ítélőtáblán [...] ítéljenek meg és határozzanak el.” A testület élén az 1609:70. tc. óta a királyi személynök állt. Az ítélőtanács rendszerinti tagja az alnádor, alországbíró, négy ítélőmester (protonotarius), egy főpap, egy főúr, négy nemes ülnök és a kincstári ügyek igazgatója volt.

Az 1723-24. évi reform a királyi kúriát alapvetően megváltoztatta. Működése állandósult, létszáma növekedett, s Pesten székhelyet kapott. A hétszemélyes tábla elnöke továbbra is a nádor, akit gyakorlatilag az országbíró helyettesített. A bíróság tagjai a korszak utolsó éveiben az 1741:24. és 1840:15. tc.-ek nyomán öt főpap, (két érsek, három valóságos vagy címzetes püspök), hat főúr, kilenc nemesi ülnök és két váltóügyi előadó. A királyi tábla elnöke a királyi személynök, aki a korabeli törvények (1608:3., 1764:5. tc.) szerint egyházi és világi rendhez tartozó, érdemes, magyar férfi lehetett. A tábla bírái ugyanebben az időben: két főpap, két főnemes, az alnádor, az alországbíró, a négy ítélőmester, hat nemes assessor (négy királyi ülnök s az esztergomi prímás két ülnöke), 12 számfeletti assessor, egy bányaügyi előadó s a királyi ügyek igazgatója (causarum regialium director). Az utóbbi az üléseken részt vett, de szavazati joga nem volt.

A királyi tábla országos felsőbírósággá alakult át. Első fokon itt indultak a királyi kincstár perei, tekintet nélkül azok tárgyára, itt bírálták el a hűtlenségi ügyek, sőt 1791 óta a felségsértési pereket is. Ezen a fórumon indultak továbbá mindazok az osztályos, örökségi és egyéb vagyonjogi perek, melyek ősi joggal (az ősiséggel) kapcsolatosak, illetőleg a tulajdonjog jogalapját érintették (az ún. “radicalis” vagy “juris” perek). Ide tartoztak azok a perek is, ahol a vita okiratok hitelessége, érvényessége vagy értelmezése körül forgott. Itt döntöttek első fokon a hitbizományi jogvitákban és birtokháborítási ügyekben. A királyi tábla első fokú hatáskörébe tartoztak a nagyobb hatalmaskodás esetei is.

 

Kerületi táblák

A kerületi táblák (tabulae districtuales) intézménytörténeti előzményei az ítélőmesteri bíróságok voltak. Az 1715:28. tc. részletesen felsorolta azokat az ügyeket, amelyekben az ítélőmesterek dönthettek. Amikor az 1723:34. tc. meghatározta az újonnan felállított kerületi táblák hatáskörét, erre a forrásra hivatkozott. Az új bíróságok székhelyei azonosak voltak azokkal a városokkal, ahol korábban az ítélőmesterek bíráskodtak. Az ország hagyományos felosztásának megfelelően négy kerületi tábla létesült. A kerületi táblák hatásköre 1848 előtt kizárólag a nemesek magánjogi jellegű ügyeire terjedt ki. Alapvetően első fokon bíráskodó fórumok voltak, tárgyi értelemben azon ügyeket bírálták el, amelyekben a megyei bíróságok nem járhattak el, vagy amelyeket a törvény részletes felsorolással hatáskörükbe utalt. Az 1723:47. tc. értelmében ide tartoztak a több megye területén fekvő ingatlan öröklésével, a velük összefüggő női külön jogokkal, gyámok, gondnokok elszámolási vitáival kapcsolatos ügyek. A kerületi táblák bírálták el a szerződések teljesítésével kapcsolatos pereket, de ha a per a szerződés hitelességét vagy érvényességét érintette, vagy az ősiségi joggal volt összefüggésben, első fokon már a királyi tábla ítélkezett. A kerületi tábláktól egyébként minden ügyet a királyi táblához, onnan a hétszemélyes táblához lehetett fellebbezni.

A városok fellebbezési bíróságai: tárnoki szék, személynöki szék

A tárnoki szék (sedes tavernicalis) a királyi táblával egyidőben, a 16. század második felében vált önálló bírósággá. Hatáskörének, szervezetének állandósulása nagyjából arra az időre esett, amikor a legfontosabb nemesi felsőbíróságok létrejöttek. A Mohács utáni időszakban működése hosszú ideig szünetelt. Csupán a 17. század elején nyerte vissza régi hatáskörét, amikor már jogszokásokra hivatkozva tiltakozott a királyi beavatkozás ellen. Székhelye a vezető tárnoki városban, Budán volt, majd 1723-ig Pozsonyban tartotta rendszertelen üléseit. A 16. század második felében a tárnoki szék ítélkezési rendje is helyreállt, 1602-ben elkészült a tárnoki jog összefoglalása is. Megnőtt a tárnoki városok száma is, 1723-ban már 17 város rendelkezett ilyen kiváltsággal. Az e körbe tartozó városok között rangsor alakult ki, amely szerint a tárnoki szék ülésein helyet foglaltak és szavazataikat leadták. A rangsort a felvétel időpontja szabta meg. A tárnoki városok jogot szereztek arra, hogy a tárnoki szék üléseire két-két tagot delegáljanak. A városok számának növekedésével csupán a nagyobb tárnoki városok kaptak állandó képviseleti jogot, a kisebbek meghatározott rend szerint egy-egy ülésre delegáltak képviselőket.

A tárnoki szék szervezetét és eljárását Rudolf király 1602. augusztus 13-án kelt, a tárnoki jog cikkelyeit összefoglaló és megerősítő (1848-ig érvényben lévő) kiváltságlevele tartalmazta. Eszerint a tárnoki széken a tárnokmester elnökölt, akit távollétében kinevezett személy (viceregens) helyettesíthetett. A bíróság évente egyszer köteles lett volna összeülni, üléseit hat héttel korábban kihirdetni. Az ülés határozatképességéhez legalább öt város képviselőjének jelen kellett lennie. A tárnoki szék hatáskörére szigorú szabályok vonatkoztak. A fórum elé csak tárnoki városoktól fellebbezett ügyek kerültek. Ezt a hatáskört a 60–300 Ft perértékű ügyekben végső fórumként gyakorolta. A városi törvényszékektől a tárnoki szék elé csak 60 Ft értéket meghaladó ingó vagy ingatlanvagyonra vonatkozó örökösödési és adósságügyeket, valamint az egyházat nem érintő végrendeleti tárgyú ítéleteket lehetett fellebbezni. A Novus Ordo rendelkezése szerint 1784-től a tárnoki szék a megfellebbezett bányabírósági ítéleteket is felülvizsgálta. A “német világ” elmúltával a tárnoki szék régi hatáskörét kapta vissza.

A személynöki szék (sedes personalitia) szervezetét az I. Mátyás idejében hozott törvények határozták meg. A személynök városok fölötti bíráskodása kezdetben vegyes fokú bíróság volt: rendszerint a tárnoki széktől ide fellebbezett ügyekben ítélkezett. Ezzel párhuzamosan alakult szokás szerint azonban néhány város jogvitáját közvetlenül a személynöki szék elé vihette. Werbőczy Tripartituma (III. r. 8.c) három ilyen személynöki várost (Székesfehérvár, Esztergom és Lőcse) említ. A személynöki városi állás bizonyos függetlenséget jelentett, így ezt a statust mind több város igyekezett megszerezni. A Négyeskönyv a hét bányavárost (Körmöcbánya, Selmec- és Bélabánya, Besztercebánya, Libetbánya, Bakabánya, Felsőbánya és Újbánya) is a személynöki városok közé sorolta. Ez a bírói fórum 1790 után nem szerveződött újra.

Szabad királyi városok bíróságai

Bíróválasztás Eperjesen

 

A városi törvényszék első fokon minden fontos ügyben ítélkezett. A rendészeti és kihágási eseteket a vásárbíró, illetve a korszakunkban kifejlődött városkapitányi szék bírálta el első fokon. A büntető perek a 18. század végéig nem voltak megfellebbezhetők, ezekben az ügyekben a városi törvényszék végérvényesen döntött. A polgári perekben – régi módon – fellebbezni lehetett a tárnoki vagy a személynöki székhez. A szabad királyi városok nagy részének a tárnoki, néhány szabad királyi városnak a személynöki szék volt a fellebbviteli fóruma.

A szabad királyi városok ítélkezési rendszere II. József idején alapvetően megváltozott. Az uralkodó elkülönítette egymástól a végrehajtási és bíráskodási ügyeket, ezen utóbbiakat egységes szervezetű fórumok elé utalta. A városi bíróságok csak polgári jellegű ügyekben ítélhettek, a büntető joghatóságot a judicium subalterumok kapták meg. Az 1790/91:43. tc. visszaállította a hagyományos rendszert, annyi különbséggel, hogy ettől kezdve a büntetőügyekben hozott első fokú városi ítéletet a kúriához lehetett fellebbezni.

A vármegyei ítélkező fórumok

A vármegye központi ítélkezési fóruma a megyei törvényszék (sedria) maradt. A testületet rendszerint az alispán (vicecomes) irányította. A büntető ítélőszék elkülönülése után a büntető sedrián a másodalispán (viceregens, substitutus vicecomes) elnökölt. Mindkét tisztviselő helyettesét bízhatta meg az ítélkezési feladatok ellátásával. A sedria összetételére nézve az 1486:8. tc. még 8-12 esküdt nemes választását írta elő, az 1527:6. tc. általában 12 becsületes nemes részvételét kívánta meg. A jobbágyköltözés miatt támadt jogviták eldöntésére az 1548:42. tc. azt rendelte, hogy a vármegyék 12-12 (kisebbek 6-6) “becsületes, jogban jártas esküdt nemest” válasszanak, kiknek fele köteles a sedrián megjelenni. A gyakorlatban a megyei statútumok a fentieken kívül arról is rendelkeztek, hogy az ülésen a vármegye tiszti ügyésze és a vármegyei notárius, később a főjegyző vagy egy aljegyző (juratus notarius, ordinarius notarius, illetőleg substitutus vicenotarius) is köteles részt venni. A szolgabírákat a megye nemesei a gazdagabb nemesek közül választották. A megválasztottaknak a tisztséget 25 márka büntetés terhe mellett el kellett fogadniuk és legalább egy évig viselni tartoztak. Az esküdt ülnökök kiválasztásánál a Négyeskönyv szerint arra kellett ügyelni, hogy ezek becsületes, jogtudó és megyebeli nemesek legyenek. Számuk 12, kisebb megyékben hat volt.

A polgári sedria elsőfokú hatáskörébe tartoztak azok a magánjogi természetű ügyek, amelyeket a törvények és vármegyei statútumok nem utaltak a szolgabírói székek, az alispáni ítélőszékek, a kerületi táblák, vagy a királyi tábla hatáskörébe. Másodfokú fóruma volt a magánföldesúri joghatóság alá nem tartozó mezővárosok bíróságainak, a szolgabírói ítélőszékeknek és az úriszéki bíróságoknak. A vármegyei törvényszék ítélete ellen a királyi táblához lehetett fordulni. Ez a jogosultság a 17. század végén már a jobbágyokat is megillette.

A sedrián belül a 17. század közepe óta elkülönült a büntető sedria (sedes judiciaria criminalis) hatásköre. A két bírói fórum szervezetileg nem vált külön, kezdetben mindkét sedria élén az alispán állt. Az üléseket egymás után tartották, a tagok is rendszerint azonosak voltak. Első fokon a büntető sedriához tartoztak a megyei nemesek és a pallosjogú urak hatalma alatt nem álló jobbágyok büntető ügyei. Nem tartoztak ide a hűtlenség (főleg a felségsértés és lázadás) esetei, melyekben központi bíróságok ítélkeztek. A sedriától a büntető perekben II. József reformjáig elvileg sem a nemesek, sem a jobbágyok számára nem volt fellebbezési lehetőség. A gyakorlatban ezt a 18. század folyamán a nemeseknek már gyakran sikerült áttörniük. A Novus Ordo a büntető ítéletek fellebbezését már mindenki számára lehetővé tette. Ettől kezdve a nemesek bűnperei minden esetben, a nem nemeseké a fentebb ismertetett súlyosabb esetekben a sedriától a királyi táblára s onnan a hétszemélyes táblára mehettek tovább, ahonnan a halálos ítéletek – kegyelmi úton – az uralkodó elé kerültek.

Az alispáni ítélőszéket (forum vicecomitis) az alispán vezette, aki bírótársként maga mellé vett szolgabíróval és egy esküdttel együtt bíráskodott. Az alispán jogállása korszakunkban megerősödött, hiszen az 1548:70. tc. nyomán már nem a főispán familiárisa, hanem a megyei nemesek által választott tisztviselő lett. Az általa vezetett bírói fórum kizárólag polgári perekben dönthetett.

A szolgabírák a megyei bíráskodás terén korábban főleg a bizonyítással és az ítéletek végrehajtásával kapcsolatban láttak el bírósági segédfeladatokat. Amikor az alispánok önálló joghatóságot nyertek, ennek egy részét a szolgabírákra ruházták. A szolgabírói ítélőszék (forum judlium, forum pedaneum) a legalacsonyabb szintű megyei bíróság volt. Itt a szolgabíró (judlium) a mellérendelt esküdttel (juratus assessor) ítélkezett rendészeti, kihágási s kisebb perértékű polgári perekben.

A kiváltságos kerületek bíróságai

A szabad jászok és kunok részére az 1498:47. tc. jobbágyok fölötti joghatóságot biztosított. Ezt ugyan az 1655:44. tc. megszüntette és az országos jog alkalmazását rendelte el, de korábbi privilégiumokban rögzített szokásaik és bírósági rendszerük nem változott meg. A területüket annak elzálogosítása után maguk váltották meg, amiért Mária Teréziától 1745-ben ősi privilégiumaik megerősítését nyerték el. Ez a dokumentum is biztosította a terület lakosságának azon jogát, amely szerint csak a nádor vagy saját kapitányuk előtt voltak perelhetők.

A hajdúkerület ebben az időszakban hat várost foglalt magában. (Böszörmény, Nánás, Szoboszló, Dorog, Hadház, és Vámospércs). A városok egy kormányzati és bíráskodási kerületet képeztek, amelynek lakói országrendiséggel, kollektív nemesi jogállással rendelkeztek. Kiváltságaik lényege az ítélkezési autonómia volt. A jogszolgáltatásuk első fokú szervei a városi tanácsok voltak, amelyek a hadnagynak nevezett bíróból, 12 esküdtből és jegyzőkből álltak. A tanács hatáskörébe tartozott a városlakók egymás közötti jogvitáinak eldöntése. A polgári perek vagy a város tanácsa előtt, vagy (ha különböző városok területén fekvő ingatlanokról volt szó) a kerület törvényszékén, a büntető perek mindig ez utóbbin indultak. Ugyanide kerültek másodfokon a tanács előtt kezdett perek is. A kerületi törvényszék (sedria) elnöke a hajdúkerület főkapitánya vagy helyettese, az alkapitány, akiket a király nevezett ki. Bírótársaik a kerület közgyűlése által választott táblabírák, a városi hadnagyok és az illető város jegyzői voltak. A kerület törvényszékétől polgári ügyekben (1790 után büntető ügyekben is) a királyi táblához lehetett fellebbezni. További fellebbezést az országos nemesi jog szerint lehetett előterjeszteni.

A 16 szepesi város bírósági szervezete a hajdúvárosi rendszerhez hasonlóan épült fel. Az elzálogosított 13 szepesi város 1772-i visszaadása után helyreállt a városi magisztrátus és a tartományi ítélőszék hatásköre. A tartományi ítélőszék elnöke a tartományi gróf (Landgraf), tanácsa 3-4 ülnökből és a városok küldötteiből állt. A polgári perek vagy a városi tanács, vagy a tartomány törvényszéke előtt indultak, büntetőperben csak e törvényszék ítélkezhetett. Ugyanez a testület járt el másodfokon a városi tanácsok előtt indult perekben is.

Az úriszék

A korabeli felfogás szerint a földesúr ítélkezett saját jobbágyai és nem nemes szolgái felett, mégpedig az ellenük indított minden polgári és kisebb bűnügyekben. A földesúri pallosjog (jus gladii) ezen kívül lehetővé tette, hogy jogosultja bármely tolvajt, rablót vagy nyilvános gonosztevőt a saját területén üldözzön, azokat megbüntesse. Az úriszék ítélkezett a földesúr katonáinak, alkalmazottainak, udvari népének egymás közötti jogvitáiban és uraikkal szembeni követeléseik ügyében. Ha egy idegen a birtokos függésében lévő személlyel szemben polgári jellegű követeléssel élt, ezt is az úriszék előtt érvényesíthette. Aki jobbágyi szolgálattal tartozott, kivétel nélkül a földesúri bíróság előtt kereshette igazát akkor is, ha a szolgáltatás alól átmenetileg felmentést kapott, vagy egyébként származására nézve szabad volt. Gyakran előfordult az is, hogy a nagyobb birtokos személyes, vagy uradalmi szolgálatába lépő nemesek ügyeiben is az úriszék döntött. A pallosjogú úriszék hatásköre a földesúr területén a bűntett elkövetésekor tettenért nemesre is kiterjedt.

Az úriszék másodfokú fórum volt azon ügyekben, melyek a falvak vagy a földesúri mezővárosok bíróságai előtt indultak. A felvilágosult abszolutizmus szellemével egyező módon II. József a jobbágyok ügyeiben is lehetővé tette a királyi kúriáig felmenő jogorvoslatot. Az 1787. augusztus 20-án kibocsátott pátensben az uralkodó megvonta a büntető joghatóságot az úriszékektől, amelyek szerinte “nem érdemelték meg a kormányzat és a nép bizalmát”. A reorganizáció során helyreállt a magánföldesúri jogszolgáltatási hatáskör is, de szorosabb megyei felügyelettel és a törvényben biztosított fellebbezési joggal. Az úriszéki pereket a királyi, onnan a hétszemélyes táblára lehetett vinni. A kegyelmezési jogot az uralkodó gyakorolta.

Az ítélkezésben résztvevők számát a korabeli törvények nem határozták meg. Az úriszéki fórumokon gyakran részt vettek meghívott ügyvédek, protonotáriusok, papok, akik az adott ügy elbírálásában szakértelemmel bírtak.

A mezővárosi bírósági szervezet

A magánföldesúri hatóság alatt lévő mezővárosok többsége a 17–18. században a szabad királyi városokéhoz hasonló ítélkezési kiváltságot nyert, vagy községi szervezetét ezek mintájára igyekezett kiépíteni. Legfejlettebb változatuk a “szabadalmas mezőváros” volt, amelyek éppen a bíráskodás terén kaptak először függetlenséget. Az ilyen gazdagabb mezővárosok (pl. Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös) viszonylag fejlett önkormányzattal rendelkeztek. Ezen települések ítélkezési és igazgatási szervezete egységes volt, élükön a főbíró (iudex primarius) állt. A városi tanács polgári és büntető ügyekben első fokú fórum volt. Tagjainak száma változó, 12-24 körül állandósult. A főbíró mellett a másodbíró (iudex secundarius) látott el helyettesítő feladatokat. A kocsmáltatási és húsmérési joggal kapcsolatos ellenőrzési és ítélkezési feladatok a borbírák és székbírák hatáskörébe tartoztak.

A kisebb kiváltságokkal rendelkező mezővárosi bíróságok ítéletei ellen az úriszékhez, a fejlettebbekével szemben a megyei törvényszékhez lehetett fellebbezni.

A falvak ítélkezése

A falusi ítélkezés közösségi jellegű maradt. A jogviták eldöntése eredetileg feltehetőleg a faluközösség vezetőjének házában, háza környékén (a “falu füstjén”) történt. A széles nyilvánosság előtt folyó igazságtételt később az esküdtekkel történő ítélkezés váltotta fel. Nagyobb településeken (utánozva a mezővárosi bíráskodást, feltehetően a 12 apostol példájára) 12 bírótárs működött közre. Ezek nem csupán az ítélkezésben, hanem egyéb percselekmények (idézés, végrehajtás) lebonyolításában is közreműködtek. A hivatali szervezetet a 18. század óta a falu jegyzője egészítette ki, aki az ítélet lényegét összefoglalva a döntést hivatalos könyvekbe jegyezte fel. A falusi bíróság ítéletei ellen a szolgabíróhoz, vagy az úriszékhez lehetett fellebbezni.

Az egyházi bíróságok (szentszékek)

A katolikus egyházi bíróságok szerepe az 1526 utáni jogbizonytalanság időszakában ismét növekedett. Az országgyűlési törvények (1552:25., 1553:22., 1559:40., 1567:25., 1563:27. tc.-k) meghatározták, hogy az egyházi bíróságok csak a hatáskörükbe tartozó ügyekben dönthetnek, eljárási szempontból a kánonjogot kell alkalmazniuk és állandóan működni kötelesek.

Az egyházi bíróságok hatáskörét a világi törvények fokozatosan korlátozták. A Négyeskönyv szerint a tized, hitbér, jegyajándék, leánynegyed ügyeiben csak akkor járhattak el, ha a pert a világi bíróságnál korábban kezdték, és az ügy nem érintett birtokjogokat. Az 1596:55. tc. a hitbér, jegyajándék, leánynegyed és tizedügyeket, a hatályukban fenntartott régebbi törvények (1462:3, 1492:46. tc.) szabályozta eseteket (az egyházi személyek, nők megverése, kifosztása, végrendeleti örökléssel kapcsolatos viták, házassági és gyermektartási ügyek és a hamis eskü) utalta a katolikus egyház bíróságának hatáskörébe. Nem ítélhettek birtokügyekben, és a végrendeletekkel összefüggésben is csupán azok vitássá tett alaki kellékeit bírálhatták el (1647:15.). Az 1790:26. tc. értelmében egyházi bíróság elé került a vegyes házasságok fölötti bíráskodás, amely átmenetileg komoly befolyást biztosított a katolikus egyház számára a más vallásúak személyi természetű ügyeiben.

II. József 1786-ban megszüntette a szentszéki bíróság világi ügyekben való bíráskodását. A felekezetek joga szerint folyó házassági pereket világi bíróságok elé utalta.

A katolikus egyházi bíróság szervezete a Mohács utáni időszakban annyiban változott, hogy a főesperesek ítélkezési fórumai megszűntek és a meglévő két (esztergomi, kalocsai) érsekség után a harmadik, az egri is megalakult. Az elsőfokú bíróságot az egyházmegyében a püspök, vagy helynöke vezette. Ha a püspöki szék üres volt, a bírói fórumon a káptalan helynöke elnökölt. A testület papi ülnökökből állt. A fellebbezés a püspöki széktől az érseki székhez, onnan a prímáshoz, végül a római szentszékhez történhetett. A régebbi törvények (1492:45, 1498:63.) javadalomvesztéssel, annak hiányában fejvesztéssel fenyegették azt a személyt, aki a fellebbezés sorrendjét nem tartotta be.

A görögkeleti egyház megóvta önálló szentszéki jogszolgáltató autonómiáját. A katolikustól eltérően kétfokú bírósági rendszert alakított ki. Első fokon az egyházmegyei tanács (consistorium) ítélkezett, ahonnan a karlócai metropolitai tanácshoz lehetett fellebbezni.

A protestánsok a vallásszakadást közvetlenül követő időszakban még nem építettek ki maguknak speciális egyházi ítélőfórumokat. A vallást és az egyházat érintő ügyeken túl nem alakítottak ki speciális eljárási szabályokat sem. A házassági perekben az evangélikus egyházhoz tartozók, pl. a világi bírósághoz fordultak, a reformátusok a zsinati hatóságot vették igénybe. Egyedül a református egyház négy kerületének alakult ki és 1731-ig működött önálló házassági bírósága, amelyet a Carolina Resolutio szüntetett meg.

A bányabíróságok

A “Novus Ordo” a bányabírósági rendszert minden fokozatában elkülönítette a bányahatósági szervezettől, a bányaügyekben legfelső (harmadfokon) döntő bíróság a hétszemélyes tábla lett. Ezzel párhuzamosan 1786-tól megszűnt a négy kerületi bányahatóság bírói jogköre. Az új elsőfokú bányahatósági és bírósági rendszer újjászervezése 1788-ban fejeződött be. Eszerint az elsőfokú bányahatóságok egységessé váltak, a bányabíróságokból kizárták a városi tisztviselőket. A korábbi négy bányatörvényszék a máramarosszigeti központtal működő új fórummal egészült ki. Az 1788-as bányabírósági reform előremutató eleme, hogy a hatáskörük pontos elhatárolására, az államhatalmi ágak elválasztására, az ítélkezési fórumok egységesítésére és államosítására törekedett. Azon kevés jozefinista rendelkezés volt, amely 1848-ig változatlan formában hatályban maradt.

A katonai bíráskodás

Az osztrák császári hadbírósági rend 1848-ig fennálló szervezetét az 1806-os haditanácsi rendelet határozta meg. Ez pontosan megállapította az első fokon (békében és háborúban) eljáró bíróságokat, rendelkezett arról, hogy a katonailag szervezett határőrvidék lakossága is katonai büntetőbíráskodás alá kerül. Felállította a katonai vegyesbíróságokat, amelyek a katonai segédszemélyek, lelkészek, és az idegen lakosság fölött ítélkeztek.

Az 1808:11. tc. rendelkezett a nemesi felkelésről, a kötelezettségüket megtagadó magyarországi nemesek elleni eljárásról. A megjelenési kötelezettségét elmulasztó nemes felett a főispán elnökletével összeült bizottság ítélkezett. A bíróság részben az adott vármegyéből kirendelt esküdtekből, részben a nemesi hadsereg katonáiból tevődött össze. A testület a mulasztásért pénzbüntetést szabhatott ki. A hadjárat alatt elkövetett katonai kihágásokat a katonai parancsnokok bírálták el. Ha a rend megtartása érdekében szükségesnek látszott, egy 7-14 tagú, különféle katonai rendfokozatú egyénekből összeállított rögtönítélő bíróság ítélkezett, melynek elnöke a rangidős tiszt volt. A vádló jogkörében a megyei tiszti ügyész járt el. A nemesi felkelés bírósági szervezete 1848-ig állt fenn.