A jogtörténet tudományának története

A JOGTÖRTÉNETÍRÁS HISTÓRIÁJA
Írta: Horváth Attila

Szemben a jogtudományokkal paradox módon a jogtörténet oktatása és kutatása a II. világháborút követően nem került veszélybe. A történelmi materializmus erős históriai kötődése megteremtette azt az elvi alapot, amely a jogtörténeti tudományos munkásság folytonosságát biztosította. Persze, ez a jogtörténeti kutatómunka a korábbi szabad oktatáshoz és tudományos témaválasztáshoz képest több megszorítást szenvedett. Egyfelől erős politizálás és legitimációs erőfeszítések jellemezték (példának okáért a két világháború közötti rendszer erős kritikája, az osztályelnyomásra és osztályharcra épülő történeti szemléletmód átértékelő jelentősége), másfelől pedig egy igen erős apolitizált megközelítés volt sajátja (a távoli feudális korszakot érintő jogtörténeti kutatások). Mindennek következtében a jogtörténet-tudomány egy jelentős terrénumában politikailag aktualizálható kutatások folytak (a "haladó hagyományok" feltárása, a Tanácsköztársaság, a munkásmozgalmak, a nemzetiségi mozgalmak, a proletárdiktatúrához vezető évek jogtörténete), más területein azonban a napi politikától távolálló területeken munkálkodtak a tudósok. (Így születtek meg a korszak nagy forráskiadványai, a középkori jog, jogi értelmiség, törvénykezési gyakorlat témakörében készült tanulmányok és munkák.) A jogtörténet-tudomány képviselői is értelemszerűen e kettősség mentén csoportosultak. A politikától távolabb állók, a korábbi Illés és Eckhart iskolában felnövekedettek, a valamilyen okból a katedrától távol tartottak, s a levéltáros történészek fordultak elsősorban a joghistória pozitivista szakmai művelése felé (Degré Alajos, Bónis György, Ember Győző, Gerics József Trócsányi Zsolt, Varga Endre, Zlinszky János, s egy ideig maga Eckhart Ferenc is). A politikusabb megközelítés volt jellemző Bolgár Elek, Csizmadia Andor, Karsai Elek, Kovács Kálmán, Maday Pál, Sarlós Márton munkásságára.

A történelmi materializmusra alapított jogtörténetírás sajátja volt a politikai hatalom ösztönzése következtében a kizárólagosságra törekvés. Minden egyéb szemléletmód polgárinak számított és reakciósnak. Történeti szemléletmódjára jellemző volt a gazdasági alap meghatározó szerepéről vallott felfogás következetes érvényesítése, a gazdasági alapon nyugvó osztályellentétek és osztályharc értelmezése a joghistória tükrében és a társadalomfejlődés egyetemes törvényszerűségeinek elismerése a jogfejlődésre. A jogfelfogás és a társadalmi fejlődésre vonatkozó eddigi tételek teljes tagadása együtt járt a jogtörténet kategóriáinak gyökeres átértékelésével. Minthogy a politikai hatalom elvárásainak eleget kellett tenni, még a meggyőződésesen más alapokon álló jogtörténészeknek is kompromisszumot kellett kötnie a kutatások további folytatása és a publikálás lehetőségének fenntartása érdekében. Eckhart Ferenc az elnyomott társadalmi rétegek, a jobbágyosztállyal kapcsolatos állampolitika alakulása, majd a jobbágyság elnyomó szerve, az úriszék működése felé volt kénytelen fordulni; Degré Alajos a jobbágy magánjogi intézményről, az árvagyámokról értekezett; Bónis György "haladó hagyományaink" keretében Hajnóczy József közjogi munkásságát dolgozta fel. Őket azonban még így is sajátosan értékelte a szakmai és politikai közvélemény. Ők, vagyis "az idősebb jogtörténész generáció törekszik átvenni és alkalmazni a történelmi materializmus tanításait mind saját tevékenységében és a tudományos utánpótlás nevelésében, mind pedig az egyetemi oktatásban" (Nagyné Szegvári Katalin). A hivatalos megítélés szerint azonban vajmi kevés sikerrel. Korszakos munkáikat a tudománypolitika képviselői sajátosan értelmezik: Azok "a polgári kutatások legjobb hagyományait tükrözik, a marxista szemlélet hiánya miatt azonban nem találjuk meg bennük a jognak a gazdasági alappal való összefüggéseit, ezért a jogintézmények sokszor légüres térben mozognak" (Csizmadia Andor). Az új iskola igazi magja azonban egy, a háború után fellépő kutatói garnitúra volt. A marxista felfogású kutatók és tanárok, a jogtörténészek ezen generációja határozta meg a század második felének jogtörténeti irányait. (Both Ödön, Buzás József, Csizmadia Andor, Hajdú Lajos, Horváth Pál, Kovács Kálmán, Maday Pál, Sarlós Béla, Sarlós Márton, Sápi Vilmos stb.) A mély forráskutatás változatlanul a "régiek" sajátja, a politikai alaphangot mégsem ők adták meg, a jogtörténet-tudomány kutatási irányai és lehetőségei nem tőlük függtek.

A jogtörténet-tudomány művelőinek köre ebben az időben a korábbiakhoz képest jelentősen bővült. Ennek több oka volt. Egyrészt a tételes joggal, jogtudományokkal foglalkozók különféle okokból és megfontolásokból, de sokat foglalkoztak kifejezetten joghistóriai kérdésekkel. Indoklásaik, értelmezéseik, tudományos munkáik jelentős történeti részeket, fejezeteket tartalmazzanak. Alig találni olyan elméleti jogászt ki ne foglalkozott volna valamilyen módon jogága históriájával. (Vö. különösen Asztalos László, Beér János, Király Tibor, Nagy Tibor, Névai Tibor munkáit, de voltaképpen valamennyi publikáló szakjogászt itt sorolhatnánk.) Másrészt, mivelhogy a politikai instrukciók a jogtörténeti kutatások súlypontját a tizenkilenc-huszadik századi jogfejlődés vizsgálatára helyezték, a középkorral és koraújkorral kapcsolatos tudományos munkálkodások feladata mindinkább a történészekre hárult, kik átvállalva a munka oroszlánrészét a korábbiaknál jóval nagyobb szerepet játszottak a jogtörténetírás alakításában. (Barta István, Bácskai Vera, Benda Kálmán, Bertényi Iván, Borossy András, Elekes Lajos, Ember Győző, Fügedi Erik, Gerics József, Kállay István, Kubinyi András, Mályusz Elemér, Nagy István, Sinkovics István, Szabad György, Trócsányi Zsolt, Varga Endre, Varga Zoltán stb.) S végül az egyetemekre vonatkozó szovjet felfogás terjedésével megdőlt a korábbi egy katedra-egy professzor koncepció, s helyébe a több oktatóra épülő tanszéki konstrukció lépett. Minthogy a hivatásosan jogtörténettel foglalkozók szinte kivétel nélkül a jogi karok tanszékeinek munkatársai voltak, a fentiek összekapcsolásával egy szélesebb oktató-kutató réteg kialakulásának lehetünk szemtanúi. Nagyné Szegvári Katalin 1975. évi helyzetelemzése szerint a hivatásosan jogtörténettel foglalkozók száma huszonhárom volt, ezek közül hatan voltak, akik nem egyetemi tanszékeken dolgoztak. A tanszékeken fellépő fiatal generáció a fent említett tanszékvezetőkön kívül olyan jelentős oktatókat és kutatókat mondhatott magának, mint B. Kállay István, Máthé Gábor, Nagy István, Nagyné Szegvári Katalin, Ruszoly József, Sík Ferenc, Szita János, Vargyai Gyula, akik saját útjukat járva próbálták a jogtörténet-tudományban az egyensúlyt kialakítani. Az ezredfordulóra közülük kerültek ki a szakma tudományosan meghatározó egyéniségei.

A jogtörténeti kutatásokban, hasonlatosan az élet egyéb területeihez, az ötvenes évektől a központi tervezés és a tervszerűség uralkodó szemponttá vált. A kutatók érdeklődését erősen befolyásolták a politikai és kormányzati központokban meghatározott elképzelések. A kutatási irányok ily módon a politikának a jog fejlődéséről alkotott nézeteihez kötődtek. Sok esetben politikusok fogalmazták meg, hogy melyek a magyar fejlődés "haladó hagyományai": Hunyadi Mátyás jobbágyvédő politikája, Dózsa György parasztháborúja a földesurak ellen, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc függetlenségi küzdelmei, a jakobinus mozgalom, a reformkor és a szabadságharc, a Tanácsköztársaság, a Szovjetunió támogatásával kibontakoztatott proletárdiktatúra, a munkásmozgalom hőseinek küzdelme az imperialista kizsákmányolás ellen, az elnyomott osztályok helyzetének jogtörténeti vonatkozásai. Érthetően, az erősen politikai töltésű periódusok inkább váltottak ki alkotmánytörténeti-közigazgatástörténeti vizsgálódásokat, aminek következtében a kevésbé reflektorfényben álló jogágak történetének kutatása elmaradt, vagy foghíjassá lett. Ugyancsak jelentősen inspirálták a jogtörténet-tudomány művelőit azok a nagy kormányzati akciók, melyek az alkotmányozással vagy a közigazgatás reformjával voltak kapcsolatosak, s melyek kereteiben jogtörténeti kutatásokat is lehetett szervezni. Mindezekkel együtt "további szembetűnő novumként jelentkezett az a szinte magától értetődő tény, hogy a jogtörténeti vizsgálódások – különösen az 1956. évi ellenforradalmat követő időszakban – egyre fokozottabb mértékben fordultak az utolsó száz év, s ezen belül a 20. század addig teljesen feltáratlan kutatási témái felé ... A kutatásokban a súlypontáthelyezést csak megerősítették az 1962. évi kormányhatározat nyomán létrejött országos távlati kutatási terv célkitűzései, amelyek szintén a legújabb korszak vizsgálatára adtak iránymutatást". (Kovács Kálmán)

Az alkotmány- és jogtörténet-tudomány tartalmi alakulását erősen befolyásolta az a tény is, hogy a jogtörténetet hivatásosan művelők szinte kizárólag az egyetemi oktatásban résztvevők köréből kerültek ki. Az egyetemi katedrák kutatási tevékenysége pedig – túl a fent említetteken – erősen kötődtek a jogtörténet újonnan kijelölt helyéhez az állam- és jogtudományok oktatásában. A világháborút követő ún. szocialista jogi oktatásban a jogtörténet feladatául tették az előkészítő és megalapozó funkció teljesítését; ezzel értelemszerűen a tételes tárgyak felfogásához, politikai megfontolásaihoz és oktatási struktúráihoz kötötték. A jogtörténet ilyen elhelyezése a jogi és politikai aktualitásokból folyó "visszafelé kutatást" involválta, s igazán fontossá a közelmúlt politikai-alkotmányos-jogi eseményei tette.

Mint említettük a joghistórikusok zömében tehát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Janus Pannonius Tudományegyetem, a József Attila Tudományegyetem (utóbb a Miskolci Egyetem) jogtörténeti tanszékein folytathatták kutatásaikat, részben pedig (miként a szilenciumra ítélt Bónis és Degré) levéltárosként munkálták ki tanulmányaikat. Jogtörténeti témákkal rendszeresen foglalkoztak történészek is, közülük azonban csak kevesen szentelték teljes munkásságukat a joghistóriának. (Varga Endre, Kállay István) Ennek megfelelően a jogtörténeti kutatások központjai változatlanul a jogtörténeti tanszékek maradtak. Az egyetemi jogi karok számának bővülésével gyarapodott a jogtörténeti tanszékek, és így a kutatóműhelyek száma is. Ma már a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán, a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán, a Debreceni Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán, a Széchenyi István Egyetem Gazdaság- és Jogtudományi Karán is önálló tanszékek működnek. A jogtörténeti tanszékeken a hetvenes-nyolcvanas években felzárkózott egy új nemzedék, melynek tagjai ma már az egyetemi oktatás derékhadát képezik. Ők tudományos munkásságuk szempontjából összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben indultak a szakmában: Sokkal kevésbé korlátozta őket politikai direktíva, valójában az idősebb kollégák instrukciói alapján kezdhették meg tudományos munkásságukat. (Balogh Elemér, Beliznai Kinga, Béli Gábor, Bistei Attila, Homoki-Nagy Mária, Horváth Attila, Ijjas József, Kajtár István, Kahler Frigyes, Mezey Barna, Rácz Lajos, Révész Tamás, Stipta István)

A jogtörténet-tudomány művelői a karok szakmai-tudományos tevékenységének jelentős részét szervezik. A jogtörténet-tudományi kiadványsorozatok, folyóiratok kivétel nélkül a tanszékek tudományszervező munkájának köszönhetik létüket. (Jogtörténeti Tanulmányok, Jogtörténeti értekezések, Összehasonlító Jogtörténeti tanulmányok, Rechtsgeschichtliche Vorträge stb.)