A jogtörténet tudományának története

A JOGTÖRTÉNETÍRÁS HISTÓRIÁJA
Írta: Horváth Attila

Az 1848/49-es szabadságharc bukása után megszűnt az önálló magyar felsőoktatás is. A kor egyetemi reformjai, melyeket a porosz tudományegyetemek mintájára hajtottak végre, sok pozitív vonást tartalmaztak, de egyben az osztrák jogot tették kötelező tantárggyá. Csak az önkényuralom válsága idején vált lehetővé újra a magyar nyelvű oktatás és ekkor kezdte visszakapni az egyetem az elveszett autonómiáját is. A jogtörténet az 1855. évi tanügyi reform révén vált önálló tantárggyá az egyetemen. A német birodalom jogtörténetének oktatásával Wenzel Gusztáv (1812-1891) egyetemi tanárt bízták meg, aki Frank Ignác tragikus halála után lett a magánjog professzora. Wenzel Szászországban született, osztrák neveltetésben részesült, így az összbirodalmi érdekek garantált képviselőjének tűnt az egyetemi katedrán. Wenzel azonban a történeti iskola híveként kutatni kezdte a magyar magánjog és közjog történetét, és egyre nagyobb szimpátiával nyilatkozott a magyar joggal kapcsolatos kérdésekről. Hirdette, hogy Ausztriával szemben ragaszkodnunk kell nemzetünk jogi tradícióihoz. Rendkívül sokrétű munkát végzett, eredeti források alapján kutatta a jogtörténetet, magánjogot, bányajogot. Felhagyott a külső történet kifejtésének módszerével és az intézményi fejlődés bemutatását tűzte ki célul. Miután magyar jogtörténetet nem adhatott elő, az összehasonlító jogtudományt kezdte tanítani. Kísérletet tett arra, hogy a magyar jog históriáját beleillessze az általános európai jogfejlődésbe és ezzel a magyar jogászok számára történetileg európai látókört nyisson.
A század végére alakultak ki a modern, jogáganként szerveződő tanszékek, melyeken a nyolcvanas évektől a szemináriumi oktatás elkezdődött (először Vécsey Tamás római jogász professzor szervezésében). A karon a legkiválóbb jogtudósok tanítottak, akik meghatározó személyiségei voltak a magyar jogéletnek, a jogalkotásnak. A jog- és államtudományi művek zöme is az ô tollukból származott.

A gyors társadalmi változások nyomán szemmel láthatóvá vált a jogfejlődés, a jogintézmények változása. A polgári parlamentarizmus és a piacgazdaság kiépülése gyökeresen megváltoztatta a joggal szemben támasztott igényeket. Nem jogtörténetet kellett művelni a jogi megoldások indoklására, alátámasztására, hanem a jog modernizációját elvégezni a nyugat-európai minták figyelembevételével. Míg korábban a jogtörténeti munkálkodás a hatályos jog felkutatását jelentette, most már a rendi korszak jogintézményeinek jó részét direkt módon hatályon kívül helyezték. A jogtörténet politikai szerepe véget ért, s visszahúzódott a katedrákra. Ekkor lett a jogtörténet is valóban önálló tudomány. Ettől kezdődően a joghistória az egyetemi professzorok és a levéltárosok, történészek munkájának eredménye. Ez az állítás persze nem jelenti azt, hogy egyes esetekben ne kerülhetett volna ismét reflektorfénybe egy-egy jogtörténeti teória.

Az egyetemen 1872-tôl Wenzel Gusztáv mellett már Hajnik Imre (1840-1902) pozitivista jogtörténész is oktatott, aki szakított a jog száraz, muzeális kezelésével. A jogintézmények szerves fejlődését, a külföldi hatásokat és kölcsönösségeket tudatosan igyekezett bemutatni, figyelembe véve a koreszmék alakulását is. Így elemezte elsőként jogtörténeti szempontból a Szentkorona-tant. Élete fő műve három évtizedes kutatás, százezernél is több okirat, levéltári forrás alapján készült (A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyesházi királyok alatt Bp., 1899). Az egyik legalaposabb történeti munka, melyet e korban magyar jogtudós írt.

A millennium idején hatalmas forrásgyűjtő munkát végzett a kolozsvári egyetem két tanára, Kolozsvári Sándor (1840-1922) és Óvári Kelemen (1844-1925). Kiadták Werbőczy Hármaskönyvét (Budapest, 1894) és újra sajtó alá rendezték a Magyar Corpus Juris gyűjteményét, s az 1000-1895-ig kiadott törvényeket a Magyar Törvénytárként publikálták (Budapest, 1897-1900). Összegyűjtötték e mellett a vármegyei és városi statutumokat is a 15. századtól a 19. századig bezárólag (Corpus Statutorum Hungariae Municipialium, Budapest, 1888-1904 I-VIII.) Mindegyik kiadványukat jelentős számú jegyzetekkel és mutatókkal láttak el, ami megkönnyítette a történelmi korok hatályos jogszabályainak áttekintését.

1890-től a magyar alkotmány- és jogtörténet számára is szerveztek önálló tanszéket, melyet a következő évtől Timon Ákos (1850-1925) egyetemi tanár adott elő. Timon szembe helyezkedett azzal az általánosnak tekinthető nézettel, amely szerint Magyarországon a jog előrehaladása német hatás alatt történt volna. Az önálló magyar jogfejlődés igazolása közben alkalmanként ingoványos talajra tévedt (miként az angolszász fejlődés analógiáinak igazolásakor). Kritikusai szemére hányják, hogy cáfolhatatlan tényként hirdetett olyan megállapításokat, melyek tudományos megalapozása bizonytalan volt vagy elavult. Kisebb hatást gyakorolt a tudományos közéletre Király János (1858-1929) egyetemi tanár, aki 1896-tól oktatott a pesti egyetemen. Timonnal szemben a germán hatás bemutatására helyezte a súlyt. Bírálói szerint gyakran alkalmazott modern közjogi fogalmakat a középkori jogfejlődés jellemzésére, melyek anakronizmusnak hatottak.

Timon és Király mellett Kossutány Ignác, kolozsvári egyetemi tanár (A magyar alkotmány- és jogtörténet tankönyve, Budapest, 1895) és Herzeg Mihály budapesti egyetemi tanár is (Magyar jogtörténet kapcsolatban az európai jogtörténettel, Budapest, 1902.) írtak összefoglaló jogtörténeti monográfiát. A szerzők azonban elsősorban nem jogtörténészek voltak, így munkájuk is inkább ügyes kombinációnak tekinthető. Megemlíthető még Dombováry Géza ügyvédnek a büntetőjog, büntetőeljárási jog történetét tárgyaló munkája, illetve Zsindely István sárospataki jogtanár műve (Legrégibb formulagyűjtemények tekintettel a középkori magyar műveltségre, Sátoraljaújhely, 1904).

A két világháború között a jogtörténet tudományát a pesti jogi karon Hajnik Imre tanítványa, Illés József (1871-1944) oktatta, aki bár kezdetben hűséges követője lett mesterének, ám utóbb írt Werbőczy-tanulmányaival a Hármaskönyv apologetájává vált. Míg Hajnik a középkori magyar perjogot, Illés elsősorban a magánjogot kutatta (házassági vagyonjogot, szerződési jogot, öröklési jogot). Nagyobb érdeme a híres Illés szeminárium vezetése, melyben komoly tudományos képzés és kutatás folyt, résztvevői tollából jeles jogtörténeti munkák születtek.

A korszak másik jelentős nagyhatású jogtörténésze Eckhart Ferenc (1885-1957) volt, aki a regionális összehasonlító módszer alkalmazásával felülemelkedett a korszak uralkodó szellemtörténeti irányzatán. Nem véletlen, hogy állandó támadások és viták kereszttüzébe került, de ezek közepette is töretlenül folytatta oktató és kutató tevékenységét. Azt vallotta, hogy nemcsak azt kell vizsgálni, hogy egy nemzet mit hitt, mit állított önmagáról, hanem azt is, hogy mi történt valójában. Összefoglaló monográfiája: a Szentkorona-eszme története (Bp., 1941.) és tankönyve, a Magyar alkotmány és jogtörténet (Bp., 1946.) mindmáig alapvető, legfontosabb kézikönyve a jogtörténet iránt érdeklődőknek.

Eckhart munkássága és tanítása nagy hatást gyakorolt tanítványaira is, akik közül Meznerics Iván a megyei büntetőeljárásról, Torday Lajos a megyei polgári eljárásról, Virág István a zsidók jogállásáról, Hegedüs Géza az árpád-kori büntetőjogról, Murarik Antal az ősiség intézményéről, Szóika Kamill a földesúri bíráskodásról írt jelentős monográfiát. (Eckhart legkiválóbb jogtörténész-tanítványáról, Bónis Györgyről alább még lesz szó.) A vidéki karokon is jelentős eredményeket ért el a magyar jogtörténetírás. A pécsi egyetemen Kérészy Zoltán (1868-1953) elsősorban a rendi országgyűlés történetét kutatta. Tanítványa Somogyi Ferenc a nemesi magánjog történetét dolgozta fel több részmonográfiájában. Kérészi utóda a katedrán az eredetileg történésznek induló Holub József (1885-1962) lett. Leghíresebb művét: Zala megye története a középkorban, Pécs, 1929. címmel húsz éves megfeszített kutatómunka eredményeként adta ki. Tanulmányozta emellett még a feudális magánjog történetének számos intézményét is. A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, 1944-1947. I-II., címmel ő is készített egy összefoglaló jogtörténeti művet, amellyel azonban csak a mohácsi vészig jutott el. A szegedi jogi karon Iványi Béla (1878-1964) az addig fehér foltnak számító városi jog történetével foglalkozott.
A jogtörténet-tudomány, mint a történet-tudományok és jogtudományok határterülete befogadta egyfelől a történettudomány irányzatainak hatásait, másfelől azonban ezt a befolyást némiképp csökkentette a tételes jogtudományok irányából érkező racionális elvárások teljesítése. Ez a kettős effektus mindvégig jellemzi a jogtörténet-tudományt. Annak hivatásos képviselői (értsd: nem tételes jogászként történeti tájakra tértek s nem a forrásközelség okán jogi problémákat érintő történészek) ugyanis két irányból érkeztek és érkeznek a jogtörténet terrénumába. Egyfelől állam- és jogtudományi végzettséggel közelítették meg a jogi problémák historikus értékelését, másfelől történettudományi szemlélettel a jogtörténet kérdéseit. Ahogyan Csizmadia Andor fogalmazott: a "jogi képzettségű jogtörténettanárok általában a pozitivista módszerek szerint dolgoznak, munkáik súlya azonban a nyomtatásban megjelent anyagokon nyugszik, s csak kisebb mértékben, néha egész kivételesen használnak okleveles forrásokat ... a történész képzettségű katedra-jogtörténészek viszont jól ismerik a történettudomány eredményeit, de érezhetően nélkülözik a jogi képzettséget, még inkább a jogi gyakorlatot, s ebből fakadó jogi szemléletet. Történeti szempontból nem egyszer kitűnő munkáik nem kísérlik meg a kérdéses korszak jogi problémáinak megoldását.". A különbség azonban hasonlósággá fordul át, ha a történettudomány iskoláinak jelenlétét vizsgáljuk. A hivatásos jogtörténészek látásmódját ugyanis erősen megkötik a jog és jogfejlődés realitásai. A jogtörténeti kérdéseket lehet szellemtörténeti, s lehet nacionalista vagy materialista szemszögből vizsgálni, végeredményben azonban a pozitív jog és a jogi praxis dokumentumai jelentős ellensúlyt képeznek. Nem lehet véletlen, hogy az iskolák befolyása dacára a pozitivista módszer kisebb vagy nagyobb mértékben szinte valamennyi jogtörténész munkájában jelen van. S miként a csoportosítást megkísérlő szerzők előbb vagy utóbb beismernek: igen nehéz a jogtörténészeket valamely történeti irányzatba besorolni.

Az önálló jogtörténet-tudomány kibontakozása, mint láttuk, a 19. század második felére tehető, amikor is a Ferenc József-féle polgári diktatúra által elfojtott nemzeti eszme elemi erővel tört föl a kiegyezéses lehetőségek hatására. A jogtörténet-tudományban ez a folyamat a 19. század első felében G. Hugo, K. v. Savigny, G. F. Puchta alapította történeti jogi iskola hatása alatt álló Wenzel Gusztáv munkásságában jelent meg. A történeti jogi iskola a szokásjogban tükröződő népszellem termékének tekinti a jogot, ennél fogva a történeti jogi hagyományok feltárása, feldolgozása és feljegyzése az iskola hívei által megfogalmazott célja a jogtörténetnek. "A Savigny-iskola elterjedt Közép-Európának a polgárosodás mellett feudális maradványokat őrző nemzeti jogtörténetében csakúgy, mint ahogy maradványai megtalálhatók az egyes jogágak művelésében. Wenzel jogtörténetírása híven tükrözi a Savigny-iskola nacionalizmusát, s nem nélkülözi annak romantikus túlzásait, amelyhez a feudális rendi Magyarország jogi öröksége anyagot bőségesen szolgáltatott. Wenzel hangsúlyozta elsősorban, hogy ragaszkodnunk kell jogéletünknek eddigi vívmányaihoz és nemzetünknek veleszületett tradícióihoz". (Csizmadia Andor) A század második felében terjedt el az A. Comte pozitivista filozófiájából kinövekedett pozitivista történeti iskola. A pozitivizmus általános elvárásaihoz képest, mely a világ egzakt ismereteken alapuló magyarázatát tartotta alapelvének, a történettudomány és a jogtörténet-tudomány is a spekulációk kiiktatását, a népszellem meghatározó szerepének tagadását, a szigorú kritikai szemléletet, a tényekre alapított jogtörténetírást fogalmazta meg követelményként. A pozitivista jogtörténet-tudomány lehetővé tette azt is, amit a történeti jogi iskola romantikus nemzeti lelkesedése és kritikátlan géniusztisztelete megakadályozott: az európai jogtörténet összehasonlító vizsgálatát. A magyar joghistóriában a pozitivista szemlélet legjellegzetesebb alakja Hajnik Imre volt, de valójában e körhöz sorolhatjuk a század második felének szinte valamennyi jogtörténészét. (Különösképpen Kolosvári Sándort, Óvári Kelement, Király Jánost, a századfordulón jelentkező Illés Józsefet.)

A századfordulón Timon Ákos tekinthető a jogtörténet-tudományban a mind népszerűbbé váló nemzeti iskola zászlóvivőjének. "Alkotmányunk és jogéletünk múltja: önálló nemzeti létünk megnyilatkozása, mert ebben tükröződik vissza a magyar népnek államalkotó ereje, kultúrképessége és így világtörténelmi jelentősége". (Timon) A speciális magyar alkotmány- és jogfejlődés képviseletében Timon is annak az eszmének lett képviselője, melyet Csizmadia Andor úgy jellemzett, mint "a gondolkodást elaltató, a nacionalizmust legyezgető frázispublicisztika ... az imperialista szakasz magyar nagyhatalmi ábrándokat alátámasztó és a nemzeti hiúságokat legyezgető jogtörténetírás". Ez az irányzat kitörölte látóteréből az európai tendenciákat, illetőleg azokat csak saját állításainak igazára volt hajlandó alkalmazni. Ereje különösen hatékony volt a két világháború közötti trianoni Magyarország sérült politikai világában és meggyötört társadalmában. 1931-ben jelentkezett Magyarországon Eckhart Ferenc programiratával a szellemtörténeti iskola. A szellemtörténeti iskola (alapítója W. Dilthey) a történelem mozgatóerejének a korszellemet tartja, s ennek következtében a törvényszerűségek kutatása helyett az intuíció szerepének biztosított meghatározott helyet. "Az emberi történet nem egyéb, mint az emberi lélek története" (Szekfű Gyula) A maga tiszta formájában persze ez az irányzat sem tudott kibontakozni Magyarországon, hiszen a magát szellemtörténeti irányultságának valló Eckhart Ferenc és Bónis György műveikben alapvetően pozitivista eszközökkel dolgoztak. "...kutatásaikban és írásaikban magas szintű forráskritikával éltek, s a szellem hatását csak úgy ismerték el, ha ezt a forrást kétséget kizárólag megerősítették." (Csizmadia Andor)