A jogtörténet tudományának története

A JOGTÖRTÉNETÍRÁS HISTÓRIÁJA
Írta: Horváth Attila

A francia felvilágosodás gondolkodói tudatosították a tudományos közéletben, hogy a történelmi igazság a népek szokásainak (szokásjogának) és törvényeinek feltárásán keresztül közelíthető meg hitelesen és így válhat világossá és érthetővé. Magyarországon is a felvilágosodás korában kezdődött meg a forráskutatás alapján álló, tudományos értékű jogtörténetírás, jóllehet hazánkban döntő szerepet ebben az udvar és a rendek politikai érdekeiket alátámasztó törekvései játszottak. A 18. században kezdték kutatni a történeti kútfőket, okleveles forrásokat, írott jogemlékeket érveik megerősítésére. Kezdetben természetesen elsősorban a magyar közjog, a király és a nemzet közötti jogviszonyt feltáró munkák születtek.

Történetírók kutatták fel, szinte emberfeletti teljesítményt nyújtva, a Mohács előtti korok történeti és jogtörténeti forrásait. Pray György (1723-1801), Katona István (1732-1811), majd Fejér György (1766-1851) munkáiban már korszerű forráskritikát is alkalmaztak.

A magyar jog, erős történeti jellegéből következően korunkban a legrégebbi törvények is hatályos jognak számítottak, ha csak azokat nem helyezték kifejezetten hatályon kívül. Ezért is juthattak rendkívüli politikai jelentőségre is a jogtörténeti kutatások. Sorra jelentek meg a Habsburg abszolutizmus törekvéseit alátámasztó művek. Szerzőik különösen annak bizonyítására törekedtek, hogy a magyar trón betöltésének jogszerűsége nem a választással, hanem az öröklés útján történő megoldásnak teljesedik ki.

A bécsi kormány ösztönzésére ebből az adatgyűjtésből kibontakozott az udvari jogtörténeti írás, melynek első képviselője Kollár Ádám (1718-1783), bécsi udvari könyvtáros, akinek fő feladatává lett a Habsburg-álláspont jogtörténeti érvekkel történő alátámasztása. Kollár végső soron a Werbőczi által megfogalmazott rendi konstrukciót támadta, s melynek egyenesen megszüntetését javasolta. Következtetéseit azonban még a magyar nemesség dinasztiahű része is felháborodással fogadta, ami nem változtatott azon a tényen, hogy a feudális magyar jogtörténet első kutatójaként tartjuk számon.

A nemesi-rendi felvilágosodás eszmerendszere, mint ismeretes, részben a felvilágosult abszolutizmus ellenhatásaként, részben a rendi nemesi ideológia sajátos modernizálásával született. Ennek szellemében készült el a Jus patrium (hazai jog) első tankönyve az egri jogakadémia professzorának Huszty Istvánnak tollából (Jurisprudentia praktica seu commentarius novus in jus Hungaricum, I-III., Buda, 1745). Az 1790-91. évi országgyűlésen az ez idő tájt megjelent több száz politikai témájú röpiratban már nemcsak a rendi sérelmi politikára, a megszerzett rendi jogok konzerválására törekedtek, hanem egyre többen érveltek a természetjog, a társadalmi szerződés és a hatalommegosztás elméletére is hivatkozva. Hajnóczy József (1750-1795) a jogfejlődés felvázolásán túl az egyes jogintézmények dogmatikus tárgyalását kísérelte meg az egy-egy tárgyra vonatkozó törvények összegyűjtésével és ezekhez fűzött kritikai megjegyzések és jogfejlesztő javaslatok szerkesztésével.

Az 1795 után bevezetett könyvvizsgálatok igen megnehezítették a magyar jogtudomány önálló fejlődését, sőt sok irányban (különösen a közjogi kérdések terén) lehetetlenné is tették azt. A bécsi kamarilla betiltotta a közkönyvtárakat, lecsökkentette az egyetemi oktatás időtartamát, a tananyagot szigorúan cenzúráztatta. A magyar jogi értelmiség lehetőségei is szűk körre szorultak vissza. Kezdetben a nyelvújítás keretein belül, a magyar jogi műnyelv kidolgozása biztosított nagyobb mozgáslehetőséget. A középkorban a törvények, oklevelek, az állam és a bíráskodás nyelve a latin volt. S a magyar nyelv a történeti fejlődés során csupán a 16-17. század fordulóján érte el a tudományok művelésére alkalmas szintet. (Ekkor vette kezdetét az európai tudomány jeles műveinek magyarra történő fordítása.) A Habsburg kormányzattal való kapcsolattartás, illetve a német államnyelvvel szembeni ellenérzés azonban a 19. századig konzerválta a latin nyelv használatát. Bizonyíték erre, hogy Erdélyben 1565 után a magyar nyelv mindinkább kiszorította a latint, de a 18. században visszatértek hozzá.

Az állandó közjogi küzdelemben a latin volt a magyar alkotmány nyelve, ezért annyira összefonódott a nemzet történelmi múltjával és intézményeivel, annyira átfogta a közélet minden területét (országgyűlések, megyegyűlések), hogy a nemességnek és a magyar értelmiségnek szinte második anyanyelvévé vált. Csak az számított művelt embernek, csak az tudott részt venni a közéletben, jogszolgáltatásban, aki tudott latinul. Emellett a latin, mint közös nyelv, sokáig megkönnyítette az érintkezést a nyugati országokkal. Ezért látszott nehéz feladatnak a latinul tanult és művelt jogtudományt az összes fogalmával, meghatározásainak szabályaival, jogbölcseletével és ezernyi műszavával együtt megmagyarosítani. Az önálló magyar jogtudomány megteremtéséhez, a jogismeret és jogtudat kiszélesítéséhez viszont elengedhetetlenül szükséges volt a jognak a nemzeti nyelven való művelése.

Georch Illés (1772-1835) állította össze először – Révai Miklós Grammatikájával egyidőben – "Honnyi törvény" címen (1804-1809) kiadott háromkötetes nagy munkájában az összes jogszabály magyar nyelvű feldolgozását. A mű sikere, illetve a korszak szellemisége hatására egyre több jogtudományi művet jelentettek meg magyarul. Kölcsey és Kazinczy nyelvújításával párhuzamosan megkezdődött a magyar jogi műnyelv kimunkálása, jogi műszavak, terminológia megteremtése. A Magyar Tudományos Akadémia 1840-ben már Törvénytudományi Műszótárat állított össze, közel 20000 kifejezéssel.

A magyar jogi terminológia megalkotásának korszaka azonban ezzel még nem zárult le. A neoabszolutizmus idején a német nyelvű pátenseket kellett rohammunkában magyarra fordítani. Ez a folyamat a kiegyezés után is folytatódott, bár most már a nyugati jogintézmények önkéntes recepciója miatt szinte minden egyes úttörő jellegű jogi szakmunka egyben valóságos műszótár is lett. Innen ered a magyar jogi nyelv erősen "fordítási jellege", ezért lettek az esetek nagy részében jogászaink neológusok, akik először a latin, majd a német, 1945 után pedig az orosz kifejezéseket fordították le magyarra.

A hivatalos bécsi jogtörténetírással szemben Kazinczy ösztönzésére Kovachich Márton György (1744-1821) vállalta a rendi politika jogtörténeti alátámasztását. Kovachich fiával Kovachich József Miklóssal az ország elérhető levéltáraiból hangyaszorgalommal gyűjtötte össze az országgyűlési és közjogtörténeti iratokat; látták el őket kritikai jegyzetekkel. A két Kovachich munkája eredményeként könyvtárnyi anyagot tettek közzé, ami mellett munkájuk egy része így is kéziratban maradt. (Vestigia Comitiorum, Pest, 1790.; Supplementum ad Vestigia Comitiorum ... Buda, 1798-1801.; Formulae solennes styli, Pest, 1799, Lectiones variantes decretorum comitialium, Pest, 1816.; Syllogae decretorum comitialium, Pest, 1818.) Kovachich Márton György tervezetet készített a történelmi kutatás intézményes megszervezésére is.

Kelemen Imre (1744-1819) nevéhez fűződik a magyar magánjog önálló jogágként való elemzése, aminek részeként az Institutiones iuris privati Hungarici (1814) című művében feldolgozta a magánjognak és a perjognak a Hármaskönyv utáni fejlődését is.

A 19. század első felében a Savignyhez kötődő ún. történeti jogi iskola még inkább ráirányította a jogtudomány figyelmét a jogtörténetre. Savigny szerint a jog folytonos fejlődés eredménye. Az éppen hatályos jog a múlt fejleményeiből alakult, a jogot tehát a történelmi események figyelembevételével lehet és kell művelni. Vélekedése szerint a valódi történeti szemlélet mentheti meg a jogot a törvényhozás aktuális politikai önkényétől.

A történeti jogi iskolának Frank Ignác (1788-1850) volt Magyarországon az első jelentős képviselője. Fő művében, "A közigazgatás törvényében" (Buda, 1845-1847) az élő magánjog és perjog tárgyalásakor igyekezett annak történeti fejlődését is bemutatni. Elsőként haladta meg az ismeretközlő, kommentár jogtudományt. Oknyomozó történeti álláspontot képviselve, Kovachich és Fejér forráskutatásait felhasználva kísérte végig a legfontosabb magánjogi intézmények történetét. A magyar magánjogban szükséges változtatásokat, reformokat is történeti jogi érveléssel támasztotta alá és igyekezett a szerves fejlődés törvényszerűségeit figyelembe venni.

A jogtörténet oktatását az egyetemen Mária Terézia Ratio Educationis-a rendelte el először abból a célból, hogy a hallgatók az alaposabb képzés, a jogtudomány könnyebb megértése érdekében tanulják meg a törvények történetét, a jogforrások keletkezését, kutassák fel a jog változásának okait, mert így jobban megismerhetik a jogot. Azonban, mivel az illetékesek a tananyagban nem tudtak megegyezni, a jogtörténet oktatására a rendelet ellenére az 1850-es évekig nem került sor.