A reorganizációs törvények

II. József előremutató reformjainak egy része továbbélt a nemesi világ újraéledése után is. Az 1790/91. évi törvényhozás az uralkodó és a rendi gyűlés kompromisszumaként 18, a jogélet szabályozását érintő törvényt alkotott. Ezek között több törvényesítette a II. József által végrehajtott reformokat, másik része hatálytalanította a Novus Ordo intézkedéseit. Fontos elvi rendelkezés volt az 1790:12. tc., amely kizárta az igazságszolgáltatási szervezet törvényen kívüli megváltoztatását, a bírósági szervezet pátensekkel, uralkodói rendeletekkel történő módosítását. Az 1791:39. tc. a Mohács óta Pozsonyban működő királyi kúria székhelyét Pestre rendelte áttenni. Az előző korszak előremutató rendelkezéseit rögzítették azok a törvények, amelyek a protestánsok válópereit elbíráló bíróságokra vonatkoztak. A bírósági reorganizáció ezen a téren azt jelentette, hogy visszaállt a katolikus és görögkeleti egyház ítélkező fórumainak bírósági jogköre. Az 1791:26. tc. arról is rendelkezett, hogy ezután a protestánsok házassági (bontó) pereiben újra a világi bíróságok (királyi kúria, vármegyék, szabadkerületek, városok) dönthettek. A protestánsok korábban sem rendelkeztek elkülönült egyházi bírói szervezettel.

Fontos rendelkezéseket tartalmazott az 1791:43. tc. is. II. József bírósági reformja szerint az első fokú ítélet ellen rendi állástól függetlenül lehetett jogorvoslattal élni. A fellebbezési fórumok az első fokú döntést hozó bírói szervek fölé rendelt állami bíróságok voltak, amelyek tényleges jogorvoslatot biztosíthattak. A rendelkezés a jogbiztonság igénye mellett a törvény előtti egyenlőség elvének is megfelelt. II. Lipót és a korabeli magyar rendi gyűlés ezt az intézkedést nem változtatta meg. A tárgybeli törvény is biztosította a fellebbezés jogát. Az első fokú ítélet ellen a nem nemesek is fordulhattak a királyi táblához, ha a büntetés halál, három évi rabság vagy egyszerre kimérendő száz bot, illetve korbácsütés volt. Fontos volt az a rendelkezés is, amely szerint az ország összes pallosjogú fórumától a királyi kúriához lehetett fellebbezni. Ez alól a jász-kunok esetében volt kivétel, akiknek ügyeiben a nádori főtörvényszék ítélt. Ezek szerint 1791 után Magyarországon minden súlyos következménnyel járó büntető ügyben végső fokon a királyi kúria hozott ítéletet. Érvényben maradt II. József 1790. február 15-i rendelete is, amely szerint a halálra ítéltek képviselői (jobbágyok esetében a szegények ügyvédei) kegyelmet kérhettek az uralkodótól.

Az 1791:56. tc. a Habsburg udvar által kétszáz éve folyamatosan gyakorolt alkotmánysértést orvosolta. A legsúlyosabb állam- és uralkodó elleni bűncselekmények (felségsértés, hűtlenség) elbírálása a királyi kúriához került vissza. Ezekben az ügyekben első fokon a királyi tábla, másodfokon a hétszemélyes tábla döntött. Ezzel formailag megszűnt a delegált bíráskodás, amely a magyar rendi ellenállással szemben alkalmazott hatékony megfélemlítő és jogellenes megtorló eszköz volt.

Az 1790/91. évi bírósági reformok nyomán a magyarországi bírósági szervezet az 1780. előtti állapotát kapta vissza. A lényegében változatlan szervezet mellett azonban az országon belül végső fokon elbírált ügyek száma megnövekedett. A királyi kúria hatásköre kiszélesedett. A büntető ügyek legfelsőbb szintű eldöntése mellett a kúria döntött a magánjogi jogvitákban beadott fellebbezésekről. A területi, rendi partikularizmusnak a civiljogban nagyobb szerep jutott. Ezzel magyarázható, hogy egyes személyek, illetve kiváltságolt területek jogvitáiban sajátos fórumok döntöttek legfelsőbb szinten. A központi bíróságok (királyi tábla, hétszemélyes tábla) fellebbezési hatásköre nem terjedt ki a személynöki városok polgári pereire, a praedialista székek, a jász-kun kerületben felmerült jogviták, a katolikusok és görögkeleti vallású személyek házassági pereinek végső fokú eldöntésére.

A bírósági szervezet visszaállításával újra működni kezdtek a szabad királyi városok fellebbezési hatóságai is. A tárnoki szék 1790 után a régi szervezetét kapta vissza. A hatásköre annyiban változott, hogy – a II. József által 1784. április 24-én elrendeltekkel szemben – a bányapereket már nem ide, hanem a királyi táblára fellebbezték. Jelentős terhet jelentett e felsőbíróság számára, hogy a pénzgazdálkodás és a hitelélet fejlődésével egyre szaporodó csődpereket 1840-ig itt döntötték el.

A törvényhozás szükségét érezte, hogy a magyar igazságügyet alapvetően megváltoztassa. Az 1791:67. tc. országos bizottság felállítását rendelte el, amelynek egyik feladata éppen a bírósági rendszer átalakítása, korszerűsítése lett volna. Az 1827:8. tc. megerősítette a bizottság mandátumát, azonban az elkészített tervezetek nem kerültek a törvényhozás elé. A bírósági szervezet és hatáskör átmeneti szabályozására azonban a szűkebb értelemben vett reformkor előtt is történtek kísérletek. Ezek egyike az 1792:16. tc. volt, amely az igazságszolgáltatás gyorsítása érdekében elrendelte, hogy a királyi ítélőtáblákhoz további négy bírót kell kinevezni. Az 1807:9. tc. addig, ameddig az 1791:67. tc.-kel kiküldött regnicoláris bizottság gyökeres javaslattal nem állt elő, “ideiglenes érvénnyel” szabályozta a királyi ítélőtábla hatáskörét. Eszerint a kifogásolt büntetőítéleteket két külön tanácsban kellett megvizsgálni. A Horvát-Szlavónországból fellebbezett ügyek a hétszemélyes tábla hatáskörébe kerültek, a tárnoki szék döntéseit is itt vizsgálták felül. Az 1836:45. tc. elrendelte, hogy a polgári ügyek számára is egy új királyi táblai tanácsot kell létrehozni. A törvény nyomán a bírák számát 23-ról 31-re emelték.

Évszázados szokások szerint a magyar bíróságok az országgyűlés időszaka alatt nem bíráskodhattak. Az 1830:6. tc. változtatott ezen a rendszeren és elrendelte, hogy az első fokú bíróságoknak valamennyi hatáskörükbe tartozó kérdésben a törvényhozási időszak alatt is dönteniük kell. Működni kell a fellebbezési bíróságoknak is, kivéve a királyi és báni táblákat. A törvény módosította az országgyűlésen való megjelenési kötelezettséget is, amikor kimondta, hogy a királyi tábla és a hétszemélyes tábla tagjainak a diétai tárgyalások szünetében ülésezniük kell.

Hasonlóan fontos volt az a reform, amely az “igazság gyorsabb kiszolgálása” érdekében elrendelte, hogy a hétszemélyes tábla a húsvét utáni törvényszakban is köteles működni. Az 1844:8. tc. ezzel a szabállyal a felsőbíróságok folyamatos működését kívánta ösztönözni.

Váltótörvényszék

Az 1839/40. évi országgyűlés fontos eredménye az 1840:15. tc. által létrehozott váltóügyi bírósági rendszer megteremtése volt. A váltóügyek kérdésében ez volt az első magyarországi szabályozás, hiszen az 1792:17. tc. csak azon perekre írta elő az osztrák váltójogi normák alkalmazását, amelyekben a felek magukra nézve kötelezőnek fogadták el az osztrák bíróságok ítéleteit.

A váltótörvényszék hatásköre kiterjedt azokra az ügyekre is, amelyeket a kereskedőkről szóló 1840:16. tc. és a csődeljárást szabályozó 1840:22. tc. a bíróság hatáskörébe utalt. A váltóbíróságok három fokozatban épültek ki. Első szintű bíróságok hét városban (Pest, Pozsony, Sopron, Károlyváros, Arad, Debrecen és Eperjes) létesültek, a korábban megalakított Fiumei kereskedelmi váltó- és tengeri törvényszékkel együtt összesen nyolc bíróság működött. Ezek a fórumok nem csupán váltóügyekben jártak el, hanem a náluk regisztrált kereskedők és gyárosok egymás közötti olyan vitáiban is, amelyekben az üzleti könyvek felülvizsgálatára volt szükség. Minden esetben ide tartoztak az áruszállítási szerződésekből eredő viták.

Másodfokon a királyi kúrián belül alakított új szerv, a váltófeltörvényszék, Fiumei ügyek esetében a magyar tengermelléki kormányszék (Gubernium Fluminense) döntött. A feltörvényszék hatásköre kiterjedt a vármegyék, a városok, a kiváltságolt kerületek és a kerületi táblák előtt indult csődügyek elbírálására. Az új fellebbezési fórum (Forum appellatorium cambiale), amelyet a kúria önálló részlegeként, a királyi tábla jogállási szintjén szerveztek meg, önállóan ülésezett, személyzete elnökből, hat bíróból és a szükséges kiegészítő apparátusból állt. Sajátos hatáskörében eljárva ez a bíróság vette ki a váltóügyvédi vizsgát. A váltófeltörvényszék szakbíróság volt, vezetője főhivatású bíró, tagjai között nem volt rang- és rendi statusbeli különbség. Illetékessége Magyarország és Horvát-Szlavónia csaknem egész területére kiterjedt. A Magyar Tengermellék a Fiumei kormányzósághoz tartozott, ahonnan a hétszemélyes táblához lehetett fellebbezni.

A legfőbb váltóügyi fórum a hétszemélyes tábla volt. Ide lehetett fellebbezni a váltófeltörvényszéken és a Fiumei kormányzóságon hozott ítéleteket. Erre a célra a hétszemélyes táblán belül két váltóügyi bírót kellett alkalmazni, akiknek már nem kellett nemesi jogállásúaknak lenniük, lehettek szabad kerületi illetőségűek vagy városi polgárok is. A tábla a váltóügyeket kezdetben plenáris üléseken intézte, később egy külön váltó-osztály (Sectio cambialis) alakult, amely folyamatosan ítélkezett. Itt az elnöki teendőt a hétszemélyes tábla elnöke (országbíró, tárnokmester stb.) látta el.

Vásári bíróságok

A kereskedelmi forgalom élénkülése szükségessé tette a vásárok ideje alatt vagy a vásárok helyén kötött ügyletek gyors és szakszerű elbírálását. Az 1836:18. tc.-kel létesített bíróságok az országos és hetivásárok alatt működtek, a döntésük ellen nem lehetett fellebbezni. Az ítélettel elégedetlen fél igényével a rendes bírósághoz fordulhatott. A vásári bíróságokat településtípusonként eltérő összetételben szervezték. Szabad királyi városokban elnökből, négy tanácsosból és jegyzőből álltak. A bíróság az ügy megvizsgálása érdekében testületileg vagy kiküldöttje útján szemlét rendelhetett el, a panaszos ellenfelét átmenetileg feltartóztathatta, a vita tárgyát képező pénzösszeget lefoglalhatta, a tárgyalásra a feleket elővezettethette. Az ítéletet írásba kellett foglalni, szükség esetén a rendes bírósághoz kellett felterjeszteni. Az ítélet kihirdetése után a marasztalt fél magánál tartott javait le lehetett foglalni. A kereskedő nemesek is kötelesek voltak a bíróság illetékességét elismerni. A vásári bíróságokat az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 1861-ben újra felállították.

A községi és úriszéki bíráskodás reformja

Az 1832–36. évi országgyűlés szabályozta a községi igazságszolgáltatási rendszer egyes kérdéseit is. Az 1836:20. tc. az első fokú települési egységek három típusát különítette el. A különbségtétel alapja a szervezet fejlettsége, az önálló jogszolgáltatásra való képesség volt. A rendezett tanácsot nem tartó községek lakói főleg jobbágyok voltak, jogvitáikat, polgári és büntető peres ügyeiket az úriszékek, másodfokon a vármegyei törvényszékek döntötték el. A rendezett ítélő tanácsot tartó, ún. rendezett tanácsú községek már képesek voltak arra, hogy önálló igazgatási és bírósági szervezetet tartsanak fenn, kisebb polgári perekben maguk bíráskodhassanak. Ebbe a körbe tartoztak az előző korszakban mezővárosi jogállást nyert települések. Sajátos igazgatási egység volt a nemesi község, amely nemesi közbirtokosokból alakult és amelynek lakosai elöljáróikat maguk választották. Az is előfordult, hogy ez a közvetlen vármegyei joghatóság alá tartozó testület egy jobbágyközség területén helyezkedett el.

Az 1836:9. tc. rendelkezett a községek belső igazgatásáról és ítélkezési fórumairól. A községi bírákat a földesúr által megnevezett három jelöltből a lakosok választották, bírótársait, az esküdteket egy évi időtartamra szabadon választották. A törvény szerint a községek jegyzőt is szerződtethettek.

Az úriszéki bíráskodás kiáltó visszásságait az 1836:10. tc. igyekezett megszüntetni. A törvény megerősítette az úriszék tartásának kötelezettségét. Ha a földesúr felhívás után sem tartott bírói fórumot, a vármegye köteles volt – a mulasztó költségére – igazságot szolgáltatni. A földesúr és jobbágy között folyó perekben az érintett felek nem lehettek bírák, ilyenkor a földesúr maga helyett nevezett ki “részrehajlás nélkül való” ítélő személyt.