Az önálló fejedelemség időszaka

A 16. század közepétől, a fejedelemség önállóvá válásától kezdve az erdélyi jogszolgáltatási rend a magyarországitól elkülönülten működött. A bíróságok szervezetét, hatáskörét, a tárgyalt ügyek jellegét az önálló erdélyi országgyűlés határozta meg. Az új bírósági rendszer nyomán egységesült az ítélkezési fórumrendszer, háttérbe szorult a korábbi partikularizmus, és centralizáltabbá, valamelyest ellenőrzöttebbé vált az ítélkezési tevékenység. A hatalmi centrumban eddig ismeretlen szervek és testületek bíráskodtak, a politikai természetű jogviták eldöntésében szerepet kapott az országgyűlés is.

A legfőbb bírói hatalom a fejedelmet illette meg, aki jogkörét – a Magyarországon regnáló Habsburg királyoktól eltérően – személyesen gyakorolta. Hatásköre, ítélkezési gyakorlata a középkori nemzeti királyokéhoz volt hasonló, ahogyan a fejedelmi tanács (status consilium) is a mohácsi vész előtti királyi tanácsra emlékeztető hatáskört gyakorolt. A fejedelmi tanács nem vált rendszeresen működő hivatallá, országos kormányszervvé. Tagjainak jogállása nem volt meghatározva, személyükre vonatkozó előírás, szokás nem kötötte az őket alkalomszerű tanácskozásokra hívó fejedelmet. Az államtanács létszámát a működőképesség szabta meg, adataink arra utalnak, hogy a testületnek 12-20 tagja volt. Az ország fejedelmétől függött, hogy az államalkotó három náció képviselői közül kiket, hány személyt vont be a tanácskozásba, s eléjük milyen (katonai, igazgatási) ügyeket terjesztett, s véleményüket mennyire vette figyelembe. A kialakult szokás szerint a fellebbezett rendes peres ügyekben a fejedelem mindig tanácsosai körében ítélkezett. Gyakran előfordult, hogy a fejedelmi tanács elé vitt pereket a testület önállóan döntötte el.

Az önálló fejedelemségi periódus fontos kormányzati-ítélkezési szerve volt a fejedelmi kancellária. Ebben a periódusban még nem vált dikasztériummá, tagjai nem viseltek állandó hivatalt. Fontos szerepe volt a testület élén álló kancellárnak, aki a fejedelem első tanácsosa volt. A többnyire művelt, jogban jártas tisztviselő nagy befolyást gyakorolt a jogszolgáltatásra is. A kancellária, illetőleg – amikor fennállott – a kancellár alá rendelt kisebb kancellária végezte a fejedelem bírói funkcióival kapcsolatos adminisztrációt, és ez a szerv látta el a közhitelességi feladatokat is.

A vajda ítélőszéke helyett ebben a korszakban alakul ki a fejedelmi tábla (tabula principalis). Ez a fontos ítélkező szerv a magyarok és székelyek rendes fellebbviteli fórumaként 1542-ben létesült. Itt kezdetben csupán az ítélőmesterek ítélkeztek táblabírák (assesorok) társaságában. Az 1588. évi törvény szerint a testület egy elnökkel egészült ki, később az ítélőmesterek számát 12-ben állapították meg. A fejedelmi tábla ülésein a kincstári jogügyi igazgató képviselte a fejedelem érdekeit. A tábla – mint elődje a vajdai ítélőszék – octavialis bíróság volt, azonban ezeket a periódusokat az erdélyi nemesek, a székelyek, a partiumi lakosok és az erdélyiek számára különböző időpontokra és helyeken hirdették meg. A táblai ítéleteket a fejedelem vagy a fejedelmi tanács bírálta felül.

Az állam érdekeit érintő alapvető ügyekben, főleg a hűtlenség eseteiben az erdélyi fejedelemség országgyűlése is bíráskodott. A szokásjog szerint a 17. század elejétől hűtlenségi ügyekben már csak a törvényhozó testület vagy az általa kiküldött bizottság ítélkezhetett. A fejedelemválasztó feltételek tartalmazták, hogy a megválasztott államfő a hűtlenségi ügyek elbírálását a rendekre bízza, az ilyen országgyűlésen személyesen nem jelenik meg. A gyakorlatban természetesen gyakran született a fejedelemmel előre egyeztetett marasztaló ítélet, amelynek következményeként az elítélt vagyona a kincstárra szállt.

A székely székek rendszere a 16. század elején átalakult. Az 1505-ös székely törvények hármas bírósági rendszert alakítottak ki. A széki bíróságon a bíró, vagy a hadnagy választotta közreműködőkkel, úgynevezett székülőkkel bíráskodott. Másodfokon a főszék járt el, amely a királybíró vagy helyettese elnökletével működött, és a kapitányok, székbírák az előkelők közül választott 12 ülnökből állt. A legmagasabb fórum a vajda ítélőszéke volt, amely a székek által választott esküdtekkel ítélkezett.

A szász terület legfőbb jogszolgáltatási fóruma a szász nemzet egyeteme, az Universitas Saxonum maradt. A fejedelemség időszakának elején annyi változás történt, hogy a fellebbezéseket már nem a királyhoz, hanem – az ügyek jellege szerint – a királyi táblához, a fejedelemhez, később az udvari kancelláriához kellett benyújtani. A szász egyetem igazgatási és bírói fórum volt, amely a székek delegátusaiból (a szék első tisztviselőjéből: a polgármesterből vagy a királybíróból s székenként még egy-két, a városi tanács vagy a székhivatal részéről kiküldött tagból) állott. Vezetője a nagyszebeni polgármester volt, aki a középkori időszak szász ispánjának vagy szebeni grófjának hatáskörét birtokolta. Az alsó szintű bíróságoktól (városi és széki törvényszékektől) a fellebbezés az universitashoz történt, mely Nagyszebenben vagy – országgyűlés idején – annak székhelyén tartotta üléseit. A szászok kivívták azt a jogot, hogy pereikkel közvetlenül a fejedelemhez fordulhattak. Az 1583. évi szász statútum arra utalt, hogy a szászok alsóbb szintű bírósági szervezete is megváltozott. Eszerint ítélkezési feladatokat láttak el a polgármesterek, a királybírák és a szolgabírák, akik társasbírósági rendszerben döntöttek. A statútum említi, hogy a községi elöljáró (villicus) is bíróként járt el a helyi ügyekben.

A fejedelemség korszakában megváltozott az ítélkezési rendszer jogforrási háttere is. Korábban az anyaországban érvényesülő szokásjog és országos jogként ható rendi törvények szabályozták a jogszolgáltatás szervezeti rendjét. Az erdélyi állam önállóvá válása után már nem lehetett a Hármaskönyvben összefoglalt joganyagot az elkülönülő bírósági szervezetre változtatás nélkül alkalmazni. Az erdélyi országgyűlés által megalkotott első erdélyi törvénykönyv Approbatae Constitutiones cím alatt 1653-ban jelent meg. Az időközben megjelent törvényekkel kiegészített második joggyűjteményt 1669-ben Compilatae Constitutiones néven adták ki.

A Habsburg-korszak

Az erdélyi fejedelemség nem tudta megőrizni tényleges önállóságát. Közjogi viszonyait, kormányzati és igazságszolgáltatási rendjét külső függése határozta meg. Erdély is része lett az egységes birodalomnak, így a bíráskodás terén sem őrizhette meg korábbi elkülönültségét. A politikai, kormányzati és ítélkezési alapelveket, az uralkodó és Erdély közjogi viszonyát az I. Lipót által 1691-ben kibocsátott Diploma Leopoldinum szabályozta. Az erdélyi udvari kancellária szervezetéről a Compilatae Constitutiones rendelkezett. Erdély legfőbb kormányzati fóruma volt, ítélkezési hatásköre az 1693–95-ös években alakult ki. Székhelye a magyar udvari kancelláriáéhoz hasonlóan Bécs volt. Innen intézte legfelső fokon – az uralkodó döntésére előkészítve – az Erdélyből az udvar elé fellebbezett peres ügyeket is. A kancellária jogszolgáltatási hatóságként kizárólag fellebbviteli fórum volt. Ez a szerv döntött legfelsőbb szinten a rendes bírósági szervezettől a gubernium által a központba felküldött polgári és büntető perekben, valamint a produkcionális és a kincstári széktől fellebbezett – az erdélyi királyi tábla és a gubernium hatásköréből kivett – ügyekben.

A királyi táblától és a szász universitástól fellebbezett perek az erdélyi felkormányszék (gubernium) elé kerültek. Mivel addig az erdélyi királyi táblától nem lehetett fellebbezni, az 1753:2. (erdélyi) tc. a “perlekedők nagyobb biztonságára” szükségesnek látta, hogy az alsóbb fokú bíróságok ítéleteit még egy fórum felülvizsgálja. A guberniumot, a helyi közigazgatás és jogszolgáltatás felső szerveként ebből a célból hozták létre. Székhelye először Gyulafehérvár volt, majd többszöri helyváltoztatás után 1791-ben Kolozsvárra került vissza s 1848-ig ott működött. A gubernium élén a gubernátor (főkormányzó) állott, ítélkező tanácsa vele együtt eredetileg 12 tagú volt. Tekintélyes testület volt, mert munkájában a legfontosabb kormányzati tisztviselők, világi és egyházi előkelők vettek részt. A törvénykezés folyamatosságának biztosítása érdekében ítélkezési periódusokat tartott. A fórum ügyvitelében a közigazgatási és jogszolgáltatási teendők egyre jobban elkülönültek, míg a 18. század második felében végbement szervezeti változások során az utóbbiak intézésére külön osztály vagy tanács – a Gubernium Judiciae alakult ki (1786). Az új bíróság egy elnökből és valóságos belső titkos tanácsosokból állt. Tagjait az erdélyi országgyűlés választotta. A gubernium mint jogszolgáltatási szerv alapvetően fellebbviteli fórum volt. Első fokon csupán néhány ügy (pl. a kincstári ingatlanok határait illető perek, törvényhatóság vagy város főbb tisztségviselői ellen indított panaszügyek stb.) tartozott hatáskörébe. Büntető perekben a gubernium általában végső fokon ítélt. De a halálos vagy azzal egyenlő súlyú más büntetéssel (mint pl. életfogytig tartó rabság) végződött criminális perek és a nagyobb értékű polgári perek e fórumtól is a kancellária elé kerültek.

A korszak felsőbíróságai közül a királyi tábla (tabula regia) is fontos szervezeti változásokon ment keresztül. A Diploma Leopoldinum és az 1791:20. tc. megerősítette a másodfokú hatáskörét, a magyar vármegyék, a székely székek és – bizonyos ügyekre – a szász egyetem ítéleteinek felülvizsgálati lehetőségét. Az a szokás alakult ki, hogy az első fokú bíróságok ítéleteit csak akkor lehetett a fejedelem elé terjeszteni, ha azokat előzőleg a királyi tábla felülvizsgálta. Jelentősége azonban fokozatosan csökkent, ülései egyre rendszertelenebbé váltak. Az 1735-ös bírósági reform azonban a királyi helytartó felügyelete alá helyezte, és a magyar királyi táblához hasonló szervezettel állandóan ítélkező fórummá alakította át. Székhelye ekkor Nagyszeben volt, majd többszöri helyváltoztatás után 1790-ben Marosvásárhelyre került vissza s ettől kezdve korszakunk végéig ott működött.

A tábla az elnökből, 12 rendes és (a 18. század közepe óta) nyolc – alkalom szerint közreműködő – ülnökből, három perelőadó ítélőmesterből s a megfelelő segédszemélyzetből állott. A fejedelem (állam) érdekeit a fiscalis director képviselte, aki az üléseken az ülnökökhöz hasonlóan részt vett. A bírákat az uralkodó aszerint nevezte ki, az ítélőmestereket az országgyűlés arra tekintettel választotta, hogy közöttük a magyar és székely “nemzet” s – tekintettel az egyházi ellentétekre – a református, unitárius és a katolikus vallás megfelelő képviseletet kapjon. Szászokat, luteránusokat – mivel a szászok perei a királyi táblát nagyrészt elkerülték – nem vontak be az ítélkezésbe. A bírák a fejedelemségi periódus elején a főpapi, főnemesi és köznemesi rendből kerültek ki, a 18. század vége óta azonban a táblának már nem volt papi tagja. Az erdélyi tábla (a magyarhoz hasonlóan) vegyes fokú bíróság volt. A törvényhatóságoktól – a derékszéktől (a tabula continua-tól), a szabad királyi (magyar) városok törvényszékeitől – fellebbezett pereken kívül ugyanis a tábla bizonyos ügyekben első fokon is ítélkezett. A királyi tábla első fokú hatáskörébe tartoztak a magyarok és székelyek ősiséggel kapcsolatos, illetőleg ősi jogot érintő vagyonjogi perei, továbbá a több törvényhatóság területén fekvő birtokot érintő jogviták. Az ingatlanok elidegenítésének felbontására, jobbágy visszakövetelésére irányuló, törvényhatóságok közötti határvillongással kapcsolatban felmerült, törvényhatóság (megye, szabad királyi város stb.) vagy nemes község ellen, valamint bírói parancsok megszegői ellen indult pereket is a királyi tábla bírálta el első fokon. Az utóbbi eseteken kívül a törvényhatóság vagy község elleni kereset, parancsmegszegés és a szászok ügyei is a táblán indultak. Végül mindhárom (magyar, székely, szász) nemzethez tartozók esetében első fokon ide tartoztak – a kincstári javak visszakövetelésén kívül – mindazok a perek, melyek a fiscalis direktor kezdeményezésére indultak, közöttük a hűtlenségi ügyek is, amelyeket korábban az országgyűléseken döntöttek el.

Az erdélyi királyi tábla II. József idején az újonnan létesített (kolozsvári és marosvásárhelyi) kerületi tábla felettes fóruma is volt. I. Lipót reorganizáló reformjai után régi szervezettel és hatáskörrel működött tovább.

Az abszolutizmus időszaka kedvezett a szervezeti egységesülés korábban megindult folyamatának. A magyar (és partiumi) megyék, a “vidék”-ek és a székely székek bírósági szervezete a korszakunkra teljesen egyöntetűvé vált, a korábbi elkülönült kettős törvényhatósági rendszer helyett – a birodalom más országaira is jellemző – hármas tagozódás alakult ki. A főkirálybíró elnökletével ülésező derékszék fellebbezési fórummá vált, az alá rendelt alsó bíróság, az alszék (viceszék) személyi illetékesség szerint két testületre oszlott. A nemesek ügyében eljáró fóruma mellett kialakult a nem nemesek bírósága (fiúszék), amelyről az 1791:96. és 97. tc.-k tartalmaztak rendelkezéseket. Eszerint a megyék, vidékek és székek legalsó fóruma a fiúszék, amely a földesúri hatalom alatt nem álló “nemtelenek”, valamint az úriszéket nem tartó nemesek jobbágyainak polgári és büntető pereiben első fokon ítélkezett. A magyar és székely területek másik alsóbírósága az alkirálybírák vezette, választott törvényszéki bírák közreműködésével ítélkező alszék (viceszék, sedria particularis). Ez magyar területen csak a nemesek kisebb perértékű (100 Ft alatti) polgári pereiben járt el, a Székelyföldön azonban minden per ezen a fórumon indult. Úgy a fiúszéken, mint az alszéken ugyanaz a testület ítélkezett: a megyékben a főszolgabíró, a vidékeken az alkapitány, a székelyeknél az alkirálybíró mint elnök a törvényhatóság által választott esküdtekkel.

A fellebbezett perek másodfokon a derékszék (sedes generalis) elé kerültek. A derékszék a székelyeknél fellebbviteli, a magyar területen azonban vegyes fokú bíróság volt: a két alsó fórumtól fellebbezett pereken kívül első fokon ez tárgyalta a nemesek bűnpereit s a nemesek nagyobb perértékű vagy tárgyuk szerint ide utalt polgári jogvitáit. A derékszék elnöke a magyar megyékben a főispán, a “vidék”-eken a kapitány s a székelyeknél a szék főkirálybírája volt. Bírótársaik a törvényhatóság kisebb tisztjei és esküdt ülnökei (esküdtjei). Végül bizonyos speciális esetekben: az ősi jószág pazarlói s a hivatali vétséget elkövető tisztviselők ügyében (a főtisztekét kivéve) maga a közgyűlés mint “marchialis szék” (congregatio marchialis) ítélkezett.

A szász jogszolgáltatás szervezeti kereteit is a Diploma Leopoldinum határozta meg. Eszerint az első fokú bíróságoknak három fóruma volt. Az első szinten a székbíróság (Stuhlgericht), amely 1805 óta egyes bíróság volt, melyen a brassói és a besztercei városi elöljáróság, valamint a községi bíróságok ítélkeztek. Másodfokon a városi tanácsok, a nemzeti egyetem, a fejedelem, vagy az udvari kancellária járt el. A rendkívüli bíróságok is ebben a periódusban szaporodtak meg. Ide tartoztak a szász területre joghatósággal bíró rendőri, egyes örökségi ügyekben eljáró ún. osztoztató és a görögök vitáiban döntő kereskedelmi bíróságok.