Kancellár, kancellária

„A kancellárok eredetileg azok a bírósági személyek voltak, akik a tárgyaláson a bíróságot és a feleket elválasztó rácsnál (cancelli) álltak és közvetítették a benyújtott dokumentumokat a pereskedők, illetve a bíróság között. Közvetítő szerepük végül jelentős személyiséggé tette őket. Noha már a kezdet kezdetén minden intézményben szükség volt írni-olvasni tudó emberre, ezek azonban szűkebb értelemben véve még nem alkottak külön irodát. Kancelláriának lényegében csak attól kezdve nevezhető egy-egy intézmény irodája, amikortól az iroda személyzete, az irodából kibocsátott oklevelek formulái és az irodai munka megoszlása állandósult. Ez Európában a 12–13. században következett be.” (Érszegi Géza: Kis magyar oklevéltan - Írásbeliségünk korai emlékei. In: Rubicon 1998/9-10. sz.) )

 

Magyarországon a hivatali írásbeliség intézményesítése és a kancellária állandó szervvé alakítása III. Béla nevéhez fűződik. III. Béla a királyi kancellária kialakításával az uralkodói oklevélkiadás modern szervét alkotta meg. Az uralkodó szétválasztotta ugyanis a királyi kápolnát és az írószervet, növelve ezzel az írószerv közvetlen függését az uralkodótól. Korábban ugyanis az udvari írásbeliség a kápolnaispán – aki az esztergomi érsek embere - felügyelete alatt állt. Az 1190-es évekre végbement kancelláriai reform keretében kialakult a kancellár vezette kancellária, ahol a jegyző fogalmazta meg, és az írnok tisztázta az iratokat.

„Hosszú út vezetett addig, míg a 12. század közepétől külföldre látogató magyar deákokból a királyi udvarban az ügyintézés szerve, az udvari iroda, vagyis a kancellária állandó hivatallá szerveződött. Természetesen ez a kancellária még nem volt tökéletes. Mintegy fél évszázadnak kellett eltelnie addig, míg IV. Béla király udvarában egy európai színvonalú iroda teremtődött. A III. Béla-kori kancellária személyzetéről mindössze annyit tudunk, hogy a kancellár alá jegyzők voltak beosztva. Az egyik ilyen nevezetes jegyző volt P. mester, azaz Anonymus. III. Béla kancelláriájában jelent meg a korszerű prózaritmus, és tűnt el lassanként az oklevelekből a rímes próza. A kancellár ekkor még többnyire prépost, Imre és II. András királyok korától általában püspök. A magas rangot viselő kancellárok helyettesítésére már 1209-ben feltűnt az alkancellár. 1255-től kezdve már állandóan az alkancellár neve szerepelt a keltezés formulában. Kivételt képezett, ha aranypecséttel erősítettek meg egy oklevelet, mert annak keltezésében a kancellár neve szerepelt. Az alkancellár IV. Béla óta többnyire egyúttal székesfehérvári prépost volt. A két cím annyira összenőtt a 13. század második felében, hogy 1291-ben III. András már a székesfehérvári egyház jogai között sorolta fel az alkancellári tisztséget.” (Érszegi Géza: Kis magyar oklevéltan -* Írásbeliségünk korai emlékei. In: Rubicon 1998/9-10.sz.)

„A 13. század derekán emelkedtek ki a jegyzők közül a titkárok. Ők voltak a király titkárai és a királyi pecsétgyűrű kezelői. Míg II. András király idején még szinte minden oklevelet más kéz írt (sőt olykor az is előfordult, hogy az oklevélnyerő fél készítette el), az 1250-es évektől kezdve megfigyelhető az írnokok állandósulása: egy-egy írnok keze nyomát évtizedeken át felismerhetjük a kiadott okleveleken. Az 1290-es és 1298-as törvények már rögzítették az egyes oklevelek kiállításáért fizetendő illetéket.

Az Anjou-korban jelent meg az udvari ügyintézés új szereplője, a titkos kancellár. 1320-tól a kápolnaispán és a titkos kancellár egy és ugyanazon személy volt. A két kancellár utóbb két kancelláriát is eredményezett. I. Lajos uralkodása idején a régi kancelláriát nagykancelláriának, az új kancelláriát kisebbnek vagy titkosnak nevezték. A nagykancellária vezetője 1366-tól a főkancellár, a kiskancellária feje a titkos kancellár. A nagykancellária a kül- és belügyi kormányzati ügyeket intézte, a kiskancellária pedig az udvari igazságszolgáltatási ügyekkel volt elfoglalva.

Mátyás király egyesítette 1464-ben a fő- és titkoskancellári méltóságot, amit többnyire az esztergomi érsek viselt. A királyi udvar írásbelisége nyomta rá a bélyegét a királyi udvarban ítélkező országbíró és nádor okleveleire, miként az ország más oklevéladó hatóságainak kiadványaira is.

 

A királyi udvaron kívüli írásbeliség részben a magánjogi írásbeliség keretei közé tartozik, részben szorosan kapcsolódik a hivatalos udvari ügyintézéshez. Az udvari kancellárián kívül az írásbeliség legjelentősebb központjai a hiteleshelyek.” (Érszegi Géza: Kis magyar oklevéltan -* Írásbeliségünk korai emlékei. In: Rubicon 1998/9-10. sz.)