Sajátos, a közjegyzőséghez hasonló és 1874-ig fennálló magyar jogintézmény. Azok az egyházi testületek: káptalanok, konventek számítottak hiteles helynek, amelyek egyfelől természetes vagy jogi személyek megkeresésére, másfelől királyi parancsra vagy hatósági megbízásra közhitelű okleveleket állítottak ki.
„A 12. század végén kezdték az egyes szerzetesrendek (bencések, premontreiek, keresztesek) konventjei, valamint a székes- és társaskáptalanok írásba foglalni az ország lakosságának hiteles írást kívánó ügyleteit.
A hiteleshelyi szervezet nemcsak a magánjogi írásbeliség területén töltött be fontos feladatot, hanem szorosan kapcsolódott az udvari ügyintézéshez is. Hiteleshelyi embert kértek ugyanis az udvar által kiküldött királyi vagy nádori ember mellé tanúnak, ha a királyi vagy nádori ember birtokba iktatást végzett, idézett vagy vizsgálatot tartott. Az ott történtekről azután az illetékes hiteleshely referált írásban az őt ezzel megbízó személynek. Voltak országos hatókörű hiteleshelyek (budai káptalan, székesfehérvári keresztes konvent), és voltak csak egy meghatározott területen működők. A hiteleshelyen az oklevéladással az őr, az olvasó és a jegyző foglalkozott. A jegyzők nem voltak egyházi személyek. Az olvasó felügyelt az oklevél tartalmára, az őr pedig a pecsétre.
A hiteleshelyeken az okleveleket a korai időben két vagy több példányban készítették, amelyből az egyik példány a hiteleshely őrizetében maradt. Utóbb a bevallások fogalmazványait könyvbe másolva őrizték, a királyi parancslevelekre pedig rávezették a jelentés fogalmazványát. Ez a különleges magyarországi megbízatás a nyugati országok közjegyzőit helyettesítette. A királyi udvar irodája nem győzte az ország írásbeli feladatainak egészét intézni, az ország lakói sem utazhattak a királyi udvarba minden egyes hivatalos írást igénylő üggyel. Ám nem ez volt a döntő a hiteleshelyi szervezet létrejöttében! Egy királyi birtokadomány számtalan teendővel járt. Fel kellett mérni az illető földet, tájékozódni kellett, nem tart-e igényt rá más is. Ha pedig megkapta valaki, azt birtokba is kellett vennie. Minderről csak írásban lehetett intézkedni, hiszen az eseménynek csak így maradhatott hiteles tanúbizonysága. A király kijelölt ugyan embereket az udvarból vagy a megyéből, hogy iktassák be a tulajdonost birtokába, de arról a királyi ember nem tudott írást adni, lévén írni-olvasni általában nem tudó világi ember. A beiktatásról a birtokhoz közeli hiteleshely, konvent vagy káptalan tett jelentést a királynak, miután egyik társuk a királyi emberrel együtt jelen volt az eseményen. Ezenkívül a hiteleshelyek végezték az ország főbb bíráinak (király, nádor, országbíró, vajda, bánok stb.) megkeresésére a perbe idézést, a vizsgálat lefolyásának írásba foglalását is.” (Érszegi Géza: Kis magyar oklevéltan - Írásbeliségünk korai emlékei. In: Rubicon 1998/9-10.sz.)
Anonymus