Ügyvéd

A peres eljárásban nemcsak meghatalmazott (procurator), hanem mint hivatásos jogvédő, a bíróságnak egyik segédszemélye (advocatus). Nemcsak helyettesíti a fél személyes eljárását, hanem segítségére van a félnek jogi tudományával, és amelynek felhasználásával a jogérvényesítésre vagy a védelemre döntő tényeket kiválasztja s az eljárási szabályok ismeretében azokat a perben értékesíti. A magyar feudális jogban az ügyvéd nem feltétlenül jogismerő, jogtudó személy, lényegesebb vonása a képviselet, mely nem szükségképpen jelöl foglalkozásszerű tevékenységet.

A rendi korszak pereiben a feleknek csak akkor kellett személyesen megjelenniük, ha az idézési parancs (pl. lovagi becsületbírósági, hűtlenségi, nagyobb hatalmaskodási ügyekben) előírta. Ezeket az eseteket kivéve mindenki küldhetett maga helyett képviselőt, ügyvédet. A képviselet kötelező volt a testületek, káptalanok, vármegyék, városok peres ügyeiben. A prókátori megbízás nem volt képzettséghez, képesítéshez kötve, az ügyek viteléhez csak perbeli jog- és cselekvőképességre volt szükség. A megbízás (ügyvédvallás) hiteles helyek, vármegyei testületek vagy országos bíróságok előtt történt, amelyről a prókátorok neveit tartalmazó, hivatalos pecséttel ellátott ügyvédvalló oklevelet (litterae procuratoriae) állítottak ki. Az első ügyvédi rendtartást 1694-ben I. Lipót bocsátotta ki, amely a perbeli képviselet ellátására egységes szabályokat írt elő és esküvel kötelezte a képviselőket az ügyvédi bűnök elkerülésére. Mária Terézia 1769-i ügyvédi rendtartása szerint csak az vállalhatott hivatalos perbeli képviseletet, aki megszerzett gyakorlati ismereteit és jártasságát vizsgán igazolta. II. József 1785-ben tette kötelezővé a prókátorok számára az elméleti ismeretek megszerzését.