A tulajdonjog története

A tulajdonjog a közvetlen dolog feletti hatalomból alakult ki. Ez a folyamat – most már mint a tulajdon fogalmának bővülése és finomodása – mindmáig nem fejeződött be. A rendi társadalomban a tulajdonjog még rendkívül osztott és korlátozott volt, inkább a birtokhoz hasonlított. Nem véletlen, hogy a földdel rendelkező nemeseket földbirtokosnak nevezték. A polgári kor magánjogában az egyén áll a jogrendszer középpontjában, aki számára üzleti- és minden más szabadságjogot a tulajdon korlátlansága biztosit. Ezért alakították ki a közgazdaságtani szempontból leghatékonyabb formát, a magántulajdont. A magántulajdon a biztonság érzetét adja a társadalomnak, illetve az egyes magángazdaságoknak. A jogrend védi a gazdasági eredményeket. A magántulajdon előfeltétele az árucserének. Amennyiben a felek nem autonóm, egymástól független és egyenjogú személyek, akkor csak valamiféle belső újraelosztás képzelhető el. A magántulajdon tehát nemcsak védi a tulajdonost és javait, hanem a tulajdonátruházást is lehetővé teszi. A magántulajdon egyben a polgári társadalom elsőrendű alapja. Az alkotmányos rend a magántulajdon elismeréséből és minél szélesebb körben történő érvényesüléséből indul ki. A tulajdonjog olyan alapjog, amelynek mind az állampolgárok egymáshoz való viszonyában, mind pedig az állampolgár és az államhatalom viszonyában jelentősége van. A demokrácia tehát egyrészt tulajdonosi demokrácia, másrészt a magántulajdon elismerése korlátokat állít az államhatalomnak a civil szférába történő beavatkozása elé. Így válik el egymástól az állam és a társadalom (civil társadalom). A magántulajdon ugyanis véget vet a gazdasági és a politikai hatalom közvetlen kapcsolatának. A magántulajdon korlátozza az államot. Elvileg lehetővé teszi, hogy mindenki tulajdonossá és ezzel együtt autonóm szabad személlyé és a polgári társadalom valóban egyenjogú tagjává váljon. A magántulajdonra támaszkodva tudja a civil társadalom az államhatalom esetleges önkényével szemben megvédeni önmagát, biztosítani jogait. Az emberi jogok, szabadságjogok a magántulajdonra épülnek. Amennyiben korlátozzák az egyén tulajdonjogát, azzal a politikai jogai is behatárolódnak. Ezért hirdette a természetjog és a felvilágosodás a tulajdon szentségét és sérthetetlenségét. A rendi társadalomban ugyanis az általános személyi függőség és a politikai alávetettség a gazdasági és a tulajdoni korlátozásokkal együtt érvényesült. Az emberiség történetében a tudatos cselekvéssel együtt alakult ki az a felismerés, hogy az egyes ember és dolog közt szorosabb kapcsolat alakulhat ki, mint ugyanazon dolog és más személyek között.

Hammurabi 282 szakaszból álló kódexében (Kr. e. 1792-1750) a földtulajdon az államot és a közösséget illeti, de emellett vannak jelei a magánföldtulajdonnak is. Az Ószövetségben szereplő Tízparancsolatban pedig a magántulajdonnak már konkrét védelmét találhatjuk meg: “Ne kívánd el embertársad házát, ne kívánd el embertársad feleségét, sem szolgáját, sem szolgálóleányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé.”

A magántulajdon jogi szabályozása először a görög társadalomban, majd a kifejlettebb formában a római jogrendszerben jelentkezett. Alapjait a köztársaság korában fektették le, míg tételes kidolgozására a császárkorban került sor. Végső formáját pedig Jusztiniánusz (527–565) törvénykönyve adta meg: a tulajdon “egy dolog feletti teljes hatalom” (Inst. 2.4.4., D. 32.73. pr. Ulpianus), amelynél fogva “a magáéban mindenki mindazt megteheti, amivel nem zavar másokat” (D. 8.5.8.5. – Ulpianus)

A középkor – bár sokféle korlátozás mellett – de ismerte a tulajdonjogot. Az egyház továbbra is fenntartotta a római jogot, és emellett az egyén aktív szerepét nyomatékosította.

A híres kommentátor, Bartolus de Sassoferrato (1313–1357) határozta meg a tulajdon fogalmát: “jus in re corporali perfecte disponendi nisi lege prohibetur” (jog a testi dologgal való teljes rendelkezésre, amennyiben azt törvény nem korlátozza).

A 18. század végéig azonban Európa szinte mindegyik országában voltak olyan intézmények, amelyeknek célja az volt, hogy az öröklött vagyonnal rendelkezőket megvédjék a feltörekvő alsóbb rendbéli társaikkal szemben. Különösen vonatkozott ez az ingatlan tulajdonra, amelyet körülfontak a használatra és forgalomra vonatkozó korlátozások.

A természetjogászok, ahogyan Hugo Grotius (1583–1643) holland jogtudós és filozófus kijelentette, hogy az ember veleszületett joga a szabadság és az egyenlőség, de ilyen a tulajdonjog is, amelyet ugyan nem az emberi akarat vezetett be, “de amint az megtörtént, már a természetjog mondja ki, hogy jogtalanul jár el az, aki mástól annak tulajdonát az illető akarata ellenére elveszi” (lásd: Háború és béke joga, 1625.). Ebből vezette le a szerződés és a vállalkozás szabadságát is.

A felvilágosodás gondolkodói a tulajdon és szabadság gondolatát az abszolút uralkodók földtulajdonjogával állították szembe. Az abszolút uralkodók (leginkább XIV. Lajos) ugyanis azt vallották, hogy az uralkodó univerzális ura minden földnek, ami a királyságban van. A tulajdon a felvilágosodás gondolkodói szerint emberi és polgári jog, amelynek segítségével szabadulhat fel az ember a személyi függőségi viszonyok alól, ugyanis a kor gondolkodása szerint szabad ember csak tulajdonos lehet. Ez egyúttal a feudális kiváltságok és előjogok eltörlését is jelenti.

John Locke (1632–1704) angol filozófus és politikus írta le azt a közgazdasági elméletet, amelyre később Adam Smith (1723–1790, angol egyetemi tanár, jogász és közgazdász) és David Ricardo (1772–1823, angol nemzetgazdász) a gazdasági liberalizmust építette, hogy “az egyéni tulajdonnak csak a munka lehet a forrása”. (Egy másik helyen pedig azt írta: “A tulajdon közös szere az életnek szabadságnak és vagyonnak”). Locke tehát a munkát tekintette a vagyonosodás egyetlen forrásának, ez pedig a rendi jog korszakában forradalmi gondolatnak számított.

Az 1774. október 14-én megtartott philadelphiai kongresszus által kiadott “Jogok Nyilatkozata” (1774) deklarálta: “az észak-amerikai angol gyarmatok lakói a megváltoztathatatlan természetjog, az angol alkotmány alapelvei és számos szerződés és megállapodás alapján a következő jogokkal rendelkeznek: 1. Joguk van az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz, s soha semmiféle –szuverén hatalomnak nem engedik meg, hogy azokkal beleegyezésük nélkül jogosan rendelkezzék.”

A Virginiai Nyilatkozat (1776) már nem az angol polgár jogait tekintette mércének, hanem “a természetes”, “veleszületett” emberi jogokból indult ki. Minden ember a természet rendje szerint szabad és független és mindenkinek bizonyos veleszületett jogai vannak, amelyektől, ha társadalmi közösségbe is kerül, semmiféle szerződés meg nem foszthatja, vagy utódaitól azokat el nem veheti. Ilyenek: “az élet és szabadság öröme, ezzel kapcsolatban a tulajdon szerzésének, birtoklásának a boldogságra, és biztonsága való törekvésnek, valamint azok elnyerésének joga.”

Az ember és polgár jogainak deklarációját (1789. augusztus 26.) tudatosan egyetemes érvényű okmányként “az egész emberiség számára” fogadták el. Nem egy adott ország jogait deklarálták, hanem egyetemes érvényű jogokat kívántak kinyilatkoztatni. Különbséget tettek egyébként az ember és a polgár jogai között: az egyik csoportba az emberek magánjogait, a másikba a polgárok politikai jogait sorolták. Az ember magánjogai vonatkozásában a 2. cikk kijelentette: “Minden politikai egyesülés célja: az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megóvása. Ezek a szabadság, a tulajdon, a biztonság és az elnyomatással szemben történő ellenállás joga.” A 17. cikk hozzáteszi: “Minthogy a tulajdon joga szent és sérthetetlen, azt senkitől sem szabad elvonni, kivéve, ha törvényben megállapított közérdek elkerülhetetlenül megköveteli, az esetben is csak előzetes és igazságok kártalanítás ellenében.”

Az 1791. szeptember 3-i francia alkotmány egyben az 1789. évi deklaráció magyarázata. Az általánosan megfogalmazott jogokat a pozitív törvényekben kívánták érvényesíteni. Az I. címben található a tulajdonjogra vonatkozó rész: “Az alkotmány biztosítja a tulajdon sérthetetlenségét, és ha a társadalom törvényesen megállapított igényei mégis annak feláldozását követelik, a tulajdonért előzetesen méltányos kártalanítás jár.” “A javak elidegenítését a múltban és a jövőben a törvényes szabályok szerint az alkotmány biztosítja”.

A korszak jogászai, politikusai legfontosabb feladatnak az egyén és az állam jogviszonyának megállapítását tartották. A legfőbb cél, hogy az állam ne avatkozzék be a magántulajdoni viszonyokba, a magánszemélyek privátautonómiája teljes legyen.

A tulajdonjog részletes szabályozását a Code Civilben találhatjuk. Már nem általános, politikai deklarációként, hanem magánjogként. Az 544. §. Napóleon kívánságára Bartolus de Sassoferrato (1313–1358) definíciójából indult ki: “A tulajdonjog a dolgoknak a legteljesebb módon való élvezetére és velük ugyanilyen módon való rendelkezésre irányuló jog, feltéve, hogy a használat nem ütközik a törvény vagy rendelet tilalmába.” Ezzel a kodifikátorok a tulajdonosok biztonságérzetét akarták növelni.

A Code civil megalkotásában döntő szerepet játszó Jean Etienne-Marie Portalis (1745–1807, Napóleon államtanácsosa, majd szenátora) a tulajdonról az alábbiakat írta: “A tulajdon nem emberi szokás vagy pozitív törvény eredménye, hanem benne van magában az ember felépítettségében, az emberiségnek a külső világ tárgyaival fennálló különböző viszonylatában. Vannak filozófusok, akik számára csodálatos az, hogy az ember tulajdonáváálhat annak a földnek egy része, mely nem az ő kreációja, mely sokkal tovább tart, mint ő, és amely egész más törvényeknek van alávetve, mint az ő törvényei. Minden ellenvetésnek el kell azonban tűnnie, ha fontolóra veszik a kézi munka összes csodáit, vagyis mindent, amire az ember buzgósága és törekvése (termelés) képes. (…) Az emberiség törekvéseivel és munkájával meghódította azt a földet, amelyen él, lakhatóvá tette és alkalmassá az emberi életre. Az emberiség erejével törekszik valami módon arra, hogy a termelés nagy munkáját betöltse. (…) Bizalmatlanságot vált ki az a rendszer, amely a földet nem adja mindenki tulajdonába, és amelyiknek célja az az elgondolás, hogy nem veszi figyelembe egyesek jogát.

A tulajdon ezek szerint tisztán természeti jog (jus naturale). Az ember a puszta anyagot találta, amelyet ő művelt, javított és hódított meg munkájával, törekvéseivel és intelligenciájával. Éppen ezért szent a szabadság, és ezzel együtt a tulajdon joga. A pozitív törvény tehát önkényesen jár el, amikor magát a tulajdon eredetéül és alapjául állítja: nincsen olyan pozitív törvény, amely a tulajdon alapja lehetne” (Az indokok magyarázata).

A Code Civil, ahogy Léon Duguit (1859–1928) mondta, a “tulajdon kódexe” (lásd: Transformations générales du Droit privé depuis le Code Napoléon. 1912.). A híres 544. §-a adta meg a tulajdonjognak a 19. században irányadó definicióját. Egyetlen korlátozása a közérdekből történő kisajátítás lehetett. A tulajdonos tehát a dolgáról kénye-kedve szerint rendelkezhet. Az alanyi jognak ez az abszolút meghatározása érvényesült a római-germán jogterületen is, mind az akaratelmélet, mind pedig az érdekelmélet által meghatározott korszakokban. A tulajdonjog pozitív oldala: a dolog feletti legteljesebb és legközvetlenebb jogi hatalom, amelynek tartalma benne foglalt egyes jogosultságok szoros és kimerítő felsorolásával határozható meg. A tulajdonjog negatív oldala e hatalom kizárólagossága, azaz mindenki másnak a dologtól való eltiltása és távoltartása. A tulajdon tehát kirekesztő jellegű jogintézmény. Mások csak a tulajdonos hozzájárulásával használhatják a dolgot. A tulajdon ezért egyfelől az ember és a dolog viszonyát, másfelől az emberek közötti társadalmi viszonyokat is jelenti.

Az Osztrák Polgári Törvénykönyv szerint “a tulajdonos jogosult a dolog állagával és annak hasznaival kénye szerint bánni, és abból minden mást kizárni.” (354. §) (vö.: Porosz Landrecht, I. rész 8. cikk. 1. §, Szász Polgári Törvénykönyv 217. §, Német Polgári Törvénykönyv 903. §)

A német pandektisták – elsősorban Bernhard Windscheid (1817–1892) – tanítása nyomán terjedt el az a felfogás, amely szerint a tulajdonjog korlátlan (an sich und als solches schrankenlos). A Német Polgári Törvénykönyv első szövege odáig ment, hogy a tulajdonos e dologgal önkénye szerint bánhat (egy római jogi forráshelyet értelmeztek így és az abuteri szót visszaélésnek és nem elhasználásnak fordították).

A 19. századi individuál-liberális felfogás statikus szemléletet tükrözött. Abból indult ki, hogy a dologgal kapcsolatban adott pillanatban vannak bizonyos idegen jogok és törvényes korlátok, amelyeket a tulajdonosnak tiszteletben kell tartani, de ezen belül azt teszi a tulajdonával, amit akar.

A 19. század végén, a 20. század elején kialakult új tulajdonfogalom is elismeri a magántulajdon szentségét és sérthetetlenségét, de csak főszabályként, mert ezután a tulajdonos jogát csak mások sérelme nélkül és a törvény által meghatározott egyéb korlátok között, a közérdeknek megfelelően gyakorolhatja. Ez a magántulajdonnak nem statikus, hanem dinamikus felfogása, a nemzetgazdaság érdekét is figyelembe veszi a közérdeknek megfelelően.

A 19. század végén, a 20. század elején a tulajdonjog individualista felfogásával szemben mindinkább érvényesülni kezdett az az álláspont, hogy a dolog feletti uralom teljessége a jog alapgondolatánál fogva nem jelentheti azt, hogy a tulajdonos a jogát a közérdekkel ellentétes cselekedetre használhatja fel. A tulajdonjogra vonatkozó szabályok egy része megváltozott. Újabb és újabb korlátozásokat vezettek be, azonkívül a meglévő szabályokat és a közösség érdekének megfelelően és mások védelmet érdemlő ellentétes érdekeinek figyelembevételével kezdték alkalmazni. Ennek ideológiai hátterét XIII. Leó pápa 1891-ben kiadott “Rerum Novarum” kezdetű enciklikája fogalmazta meg, melyet kiegészített XI. Pius pápa “Quadragesimo Anno” kezdetű apostoli körlevele. Ezek a magántulajdon elvi elismerése mellett hangsúlyozták, hogy a tulajdon a keresztény erkölcsi felfogás szerint nem olyan hatalom, amely a tulajdonost teljesen önkényes rendelkezésre jogosítaná fel. Ellenkezőleg, az Istentől rábízott jószággal úgy kell bánni, hogy abból ne csak önmagára, hanem embertársaira és a közre is előny származzék. A magántulajdonnal nem lehet korlátlanul élni, mivel a gazdagság egyetlen forrása a dolgozók munkája. A magántulajdon szentségével és korlátlanságával szemben a vagyonnal és gazdagsággal együtt járó társadalmi kötelezettségre helyezték a hangsúlyt. A szereteten kívül az igazságosság is megköveteli a gazdagoktól, hogy feleslegüket az állam szolgálatába állítsák. Erre az állam is kötelezheti őket. Az ilyen célt szolgáló államosítás tehát jogos és erkölcsös. “Az állam tehát – mindig a természetjog és az isteni jog keretein belül – a közjó valóságos követelményei alapján pontosan és részletesen előírhatja, mi szabad a tulajdonosnak a tulajdon használatában és mi tilos. Sőt, az Isten az emberi okosságra és az államra bízta a magántulajdon körülírását.”

A magántulajdonra vonatkozó új felfogás a jogtudományban is hamarosan tért hódított. Ennek az új álláspontnak a legismertebb képviselője Léon Duguit (1859–1928) francia jogtudós, aki a Les Transformations générales du Droit privé depuis le Code Napoléon (Paris, 1912.) című művében kifejtette, hogy “a tulajdon nem jogosultság, hanem szociális funkció. A tulajdonosnak, azaz annak, aki egy vagyon letéteményese, annak következtében, hogy ezt a vagyont birtokolja, szociális funkciót kell betöltenie; amennyiben ezt a küldetést ellátja, annyiban védelemben részesülnek a tulajdonosi aktusai.”A weimari alkotmány már konkrét jogszabályba foglalta ezeket az elveket: “A tulajdon kötelezettségekkel jár. Használatának egyúttal a köz javát is kell szolgálnia.” (153. §) “A föld megmunkálása és kihasználása a földtulajdonosnak kötelessége a közzel szemben. (…) a föld megoszlását és felhasználását az állam akként ellenőrzi, hogy megakadályoz minden visszaélést.” (155. §) (lásd még: a tulajdonjog fogalma Magyarországon)