A tulajdonjog fogalma Magyarországon

Magyarországon a felvilágosodás eszmerendszerének hívei szintén a magántulajdon eszméjét vallották. Berzeviczy Gergely (1763–1822) a magyar közgazdaságtudomány egyik megteremtője, földbirtokosi tapasztalatait is beleszőve erről így írt: “A közös tulajdon a fejlődés gátja, a barbárság jele. Csak a magántulajdon ösztönöz, a közöst, mint az erdőt, legelőt, el szokták hanyagolni. Mikor eleink Ázsiából kijöttek, még minden közös volt, (…) lassan szoktak a magántulajdonhoz. A Tiszántúlon még ma is gyakori a földközösség, nálunk csak az erdő közös, s annak is mennyi kellemetlen következménye van. Csak a magántulajdon teszi lehetővé a maximális hasznot. A közösség a tulajdon kimerítésére, sokszor teljesen tönkretételére vezet, (…) a tulajdont nemcsak használják, s merítenek belőle, de azt konzerválni is igyekszenek.” Ugyanerre a következtetésre jut a kiváló jogtudós, Hajnóczy József is: “Köztudomású, hogy azok, akik saját jogon rendelkeznek birtokkal, jobban művelik a földet azoknál, akiknek nincsen saját birtokuk. Azonkívül azt a sok apró földdarabot, melynek külön-külön gazdája van, nagyobb iparkodással művelik, mint az egy tulajdonos nagy kiterjedésű  földjeit. Mindenki nagyon jól tudja, hogy a kincstári javakkal gazdálkodnak a legrosszabban.”

A reformkornak már fő jelszavává vált Kölcsey Ferenc (1790–1838) gondolata: “Szabadság és tulajdon”. Széchenyi István felismerte, hogy a magántulajdon megteremtésével valósulhat meg a nemzet szellemi és anyagi gyarapodása: “Mi tehát a közvagyonosság oka? A biztonság, a saját birtok, szabadság, törvény előtti egyenlőség, stb. ezek s csupán ezek ébresztik fel a közszorgalmat, meg a nevelés, a sajószabadság stb. által józan útmutatást nyer” (Stádium, 1833.). Széchenyi tudatosan szembeszállt a korszak hivatalos jogtudományával és kijelentette: “Az Enyimnek és Sajátnak ideája az, hogy azzal minden lehetőt tehessek, de jószágimmal nem tehetek mindent, a mit akarok, s igy nincs Enyim, t.i. nincs Sajátom, Tulajdonon, s én azon nagy becsületért, hogy a sz. koronának része vagyok - tulajdonos viszont nem vagyok, hanem csak haszonélvező - ususfructarius.” (Stádium). A természetjogi és a fiziokrata iskola követőjeként vallotta, hogy a polgári társadalom és piacgazdaság csak a magántulajdon megteremtésével lehetséges: “Ki saját ingatlan földet bír, kinek a törvény nem holt betű, hanem élő véd (...) lassanként tehetőssé válik.” Ezért: “Szabad birtok és szabad verseny az országok legnagyobb áldása.” (Stádium) Ugyanezt erősítette meg Deák Ferenc (1853–1876) is: “A szorgalomnak két hatalmas rugója van: szabadság és tulajdon. Két hatalmas ösztön ád a polgárnak erőt s lelkesedést a hon védelmében s e két ösztön: szabadság és tulajdon. Csak két erő köti biztosan a népet honhoz és törvényhez, s a két vonzerő: szabadság és tulajdon.”

A magyar magánjog – hasonlóan a nyugat-európai jogokhoz – a 19. században a tulajdon biztonságára helyezte a hangsúlyt (vö.: 1848:3. tc. 32. §). A konkrét jogi szabályozás az Osztrák Polgári Törvénykönyv 354. §-a szerint történt: “A tulajdon azon szabadság, miszerint valaki a dolog állagával s annak hasznaival kénye szerint bánhatik, s abból minden mást kizárhat”. Ezt hűen tükrözte a bírói gyakorlat is, például a Kúria 4752/1928. sz. ítélete: “A tulajdonost a törvények és más jogainak korlátai között a tulajdon tárgya felett teljes és kizárólagos jog illeti.” A tulajdon legteljesebb jogi hatalom révén tartalma a benne foglalt egyes jogosítványok szoros és kimerítő felsorolásával nem határozható meg, mert a jogrend ezt a tartalmat bármikor összeszoríthatja és kitágíthatja. Ebbe a hibába esik az Osztrák Polgári Törvénykönyv 354. §-a, amely taxatív felsorolást kísérelt meg. A Magyar Magánjogi Törvényjavaslat ezért példálózó felsorolást adott (431. § (2)). Ezek a rendelkezési jog (jus disponendi), a birtoklásra vonatkozó jog (jus possidendi), a gyümölcsszedés és az egyéb hasznok iránti jog (jus alienandi), végül a jogosulatlan behatások kizárására vonatkozó jogok (kereseti jog, tulajdonvédelem).

A tulajdonjog szabadságának egyetlen kivételes korlátozása ekkoriban a kisajátítás (expropriatio) volt (1848. után már a hűtlenség és a hatalmaskodás szankciójaként a vagyonelkobzásnak nem lehet helye, csak bűncselekményből származó tárgyakat kobozhattak el). Magyarországon a kisajátítás intézménye Széchenyi István törekvései nyomán honosodott meg.