Szövetkezet

A szövetkezet meg nem határozott számú tagból álló, ezek egyenjogúságának elvén alapuló személyi társaság volt, mely saját tagjainak keresetét vagy gazdaságát közös üzletvitel által önsegély, vagy államsegéllyel kiegészített önsegítség útján mozdította elő. A kereskedelmi törvény a kitűzött cél alapján fel is sorolja ezeket a szervezeteket, amelyek szövetkezeti formában működhetnek. Ezek az ún. előlegezési és hitelegyletek; a nyersanyag közös beszerzésére, közös raktár tartására, vagy közös termelésre alakult egyletek; a fogyasztási egyletek; a lakásépítő társaságok; valamint a kölcsönös biztosító társaságok. (Lásd még a szövetkezet története)

A magyar szövetkezeti mozgalom a német minta nyomán bontakozott ki hazánkban.

A szövetkezeti eszme és intézmény a kereskedelmi törvény megalkotásakor még annyira újnak számított, hogy szabályozását először nem is tartották szükségesnek, csak utólag illesztették bele a törvénybe (a szövetkezet elnevezést is ekkor alkották). (lásd még: osztrák minta)

A magyar út a német-osztrák modelltől kissé eltért: egyrészt tetemes késéssel bontakozott ki, másrészt "felülről lefelé", állami segítséggel szerveződött meg. Magyarországon a kisebb gazdák és kisiparosok csak kivételesen tudtak külső segítség nélkül szövetkezeteket létesíteni és fenntartani. Hiányzott a megfelelő szakképzettség és nem tudtak elegendő tőkét összegyűjteni. Ez egyetlen mozgalomnak, a  „Hangyának” sikerült.

Az államnak támogatnia kellett a szövetkezeteket. Az 1898:23. tc. alapján a szövetkezetek állami támogatását a közigazgatástól független országos pénzintézeteken keresztül szervezték meg. A törvény a gazdasági és ipari hitelszövetkezetekről a szövetkezetek állami támogatását és alapítását igyekezett előmozdítani.

A magyar szövetkezeti rendszer legjellemzőbb vonása az erős központosítás lett. Minden szövetkezeti formációnál kialakították az állam beleszólási és ellenőrzési lehetőségeit. Cserébe viszont jelentős összegekkel támogatták őket.