Zálogjog

A zálogjog olyan idegen dologbeli jog, amelynél fogva a zálogadós tűrni tartozik, hogy a hitelező a zálogtárgyból magának kielégítést szerezhessen. A zálogjog célja tehát valamilyen vagyonjogi igény érvényesítésének függetlenítése az adós fizetési hajlandóságától. A zálogjog nem pozitív, hanem negatív módon kényszeríti az adóst a fizetésre. Az adós a hitelezővel szemben fennálló tartozását kénytelen rendezni, különben elveszíti a zálogtárgyát. Sokáig tartotta magát az a felfogás, hogy a zálogjog tulajdonképpen kötelmi jog. Ennek a nézetnek a képviselői római jogi forrásokra utaltak, ahol a zálogba adás megjelölésére az “obligare”, a zálogjogra pedig az “obligatio” kifejezést találták. A pandekta jogtudomány alapvető tételeként vált általánossá az az elgondolás, hogy a zálogjog a kötelmi joghoz tapad, tehát a zálogjog járulékos (accessorius) természetű, s csupán valamilyen követelés biztosítására szolgál. Gyakorlati jelentősége leginkább a kölcsönügyleteknél van. A modern kontinentális zálogjog tehát a római és germánjogi gondolatok összekapcsolásából, mégpedig a római fiduciá-ból, pignus-ból (kézizálog) és hypothecá-ból (jelzálogjog), valamint a germánjogi “altere satzung”-ból (lex commissoriá-val összekötött kézizálog) és a “neuere satzung”-ból (jelzálogból) eredt.

A zálogjog vonatkozhat ingóra, követelésre, vagy ingatlanra. A dolgokat terhelő zálogjogok két félék: kézi zálog (pignus) és jelzálog (hypotheka).