Nobiles

A nobilis, nobiles megjelölés a 11. század végén jelent meg először a magyar forrásokban. Szent László még 1077 előtt keletkezett, ún. III. dekrétuma első felének 12. artikulusa de fure in curia nobilium capto (az előkelők udvarában elfogott tolvajról), az ún. II. dekrétumának 11. artikulusa pedig de nobile vel milite invadente alterius domum (a más házát megtámadó előkelőről és vitézről) rendelkezett, az ún. I., az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat határozatait tartalmazó dekrétum pedig a király udvarában pereskedő előkelőről szólt megszabván, hogy ha „[...] quis [...] nobilium vel comitum in curiam causa licium veniens [...]” (valaki az előkelők és az ispánok közül pereskedés végett a királyi udvarba jön), és nem áll ki ellenfelével, hanem mielőtt még a királyi kikiáltó szólítaná engedély nélkül eltávozik, veszítse el ügyét, és ha valamit elvett, vagyis ha peres felének vagyoni sérelmet okozott, az kétszeresen adja vissza. Mindezekből kiderül, hogy a „nemesek” olyan udvarházzal rendelkező, a közszabadoknál, vitézeknél módosabbak előkelő szabadok voltak, akik poroszlót is tartottak: „ha valaki valamely előkelő udvarában lopást követ el, vagy az udvarház gazdájának, vagy az ő poroszlójának jelentsék” (Szt. László ún. II.12.), és előkelőségük okán pereiket a király udvarába vihették.

A 12. századi források már pontosabb adatokat szolgáltatnak az előkelők közé tartozókról. Scines úrnő 1146-ban „[...] omnia testimonio multorum regni optimatum, episcopum et comitum aliorum nobilium [...]” rendelkezett halála estére, akik közül a végrendelkezésről felvett oklevél mint „nobillimi regni testes” (az ország legnemesebb tanúit) Macharius érseket, János pécsi és Zacheus győri püspököket, Belus nádorispánt és bánt, János, Acus, Dénes, Julianus, valamint Heidricus ispánokat sorolja fel (PRT.I.597.). Néhány évvel később, 1152-ben Margit úrnő ugyancsak „[...] coram omnium nobilium consentientibus scilicet Martirus archiepiscopo, Belos bano, Apa comite, Heidrico curiali comite [...]” (minden előkelő, tudniillik Mártír érsek, Belos bán, Apa ispán, Heidricus udvarispán beleegyezésével) tett végrendeletet. Majd 1165-ben III. István 21 pozsonyi várszolgát emelt a pozsonyi vár előkelői közé „praesentia meorum nobilium”, vagyis előkelői jelenlétében, és az erről tudósító feljegyzés közülük Lukács érseket, Mikó érseket, Ompud nádort, Lőrinc udvarispánt, Ruben ispánt, Wanlegen pozsonyi ispánt, valamint Scelu, Lukács, Caba ispánokat említette meg név szerint (CD.II.173.). A következő évben ugyancsak „multorum meorum nobilium petitione”, tehát számos előkelője kérésének is eleget téve erősítette meg a király Dobica fia Widonnak a johanniták részére tett adományát, és a jelenlévő püspököket, a nádort, Ompudot és velük együtt négy ispánt is megnevezve, köztük – egyezően az előbbi megerősítő levél sorrendjével – Lőrincet és Rubent ugyancsak megnevezve, akiket egyúttal „mei regni primates”, vagyis az ország nagyjainak is mondott az oklevél (CD.II.174.). Mindezekből megállapítható, hogy nobiles megnevezéssel a király előkelőit, az érsekeket, püspököket, valamint méltóság - és tisztségviselőit, továbbá, ahogyan erre a végrendelkezők személyéből következtetni lehet, a születés szerint előkelőket jelölték. A 12. század utolsó évtizedeiben azonban egy újabb megnevezés, a jobagio, jobbagio is feltűnt.

Míg a nobiles az alacsonyabb társadalmi csoportokba tartozóktól való megkülönböztetésre szolgált, tehát általában minden előkelőt jelölő kifejezés volt, a jobagio szűkebb értelmű, elsősorban a király méltóságviselőit, bizalmas embereit illette.

A „jobbágy” szó az elsők között Konrád 1172-ben rögzített végrendeletében fordult elő: „[...] Conradus [...] regis ioubagio regionis Ungariae [...]” (Konrád, Magyarország királyának jobbágya) (PRT.I.604.), és ettől kezdve II. András uralkodásának végéig marad használatba, úgy, hogy a 13. század elejétől egy újabb megnevezés, a baro is feltűnt mellette, ami hamarosan felváltotta a „jobbágy” megnevezést, ahogyan ezt II. András 1231. évi dekrétuma, az ún. második aranybulla is jelzi, amiben a beszállásolásokról szóló 8. artikulus már barones nostri-t, „báróinkat”, bárókat említ. Ennek az újabb nevezetnek az általánossá válását az is siettette, hogy a jobbágy „alulról” átvett megnevezés volt, ugyanis eredendően a királyi várszervezet tisztjeinek, előkelőinek, a várjobbágyok szokásos megjelölésére szolgált.

A baro, barones már csak a legelőkelőbbeket, a méltóságviselőket, és családtagjaikat, még pontosabban világi méltóságok viselőit illette, de a nobiles, jobagiones-barones szociális értelemben még alapvetően hasonló helyzetűek a 13. század első harmadában, de a nobiles már az elkelők egy elkülönülő csoportját, a méltóságokból és nagyobb tisztségekből kiszorulókat, a kevésbé előkelőket jelölte, ahogyan ez az 1222. évi aranybulla záradékából is kiderül, amelyben II. András arra az esetre, ha maga vagy utódai megszegnék az abban rögzítetteket, a hűtelenség minden vétke nélküli ellenállásra adott jogot közösen és külön-külön is minden előkelőnek, a következő sorrendet tartva: „[...]  tam episcopi, quam alii iobagiones ac nobiles regni nostri  [...]” (mind a püspökök, mind más jobbágyok és országunk előkelői). Aztán az 1231. évi aranybulla az imént említett beszállásolás kapcsán egy ugyancsak  reprezentatív sorrendet állított fel: „[...] tam propter descensus nostros, et dominae reginae, ac filiorum nostrorum, quam etiam archiepiscoporum, episcoporum, baronum et nobilium nostrorum [...]” (akár a mi és a királyné asszony, illetve fiaink, akár érsekeink, püspökeink, báróink és nemeseink megszállásai miatt).

II. András dekrétumaiból kiderül, hogy a nobiles ügyeiben sem a nádor, aki különbség nélkül minden ember felett bíráskodhatott, sem más bíró nem hozhatott a király tudta nélkül fővesztési és birtokdúlási ítéletet, illetve ilyen pert nem fejezhetett be (1222: 8. art., 1231: 18. art.). A nobiles köréből kerültek ki a kisebb királyi tisztségviselők: a kamaraispánok, sótisztek és vámszedők (1222:24. art.), nobiles a király zászlaja alatt vonultak hadba, de 1231-től már csak korlátozott hadkötelezettség terhelte őket (1231:15-16. art.), emellett az előkelők méltányos, illetve igazságos ár megfizetése mellett másoknál megszállhattak (1231: 8. art.). Végül, ahogy erről Szent László ún. I. dekrétumának 31. fejezete tudósít, és amit több oklevél is igazol, a nobiles számára szabad volt a bejárása a királyi udvarba, hozzátéve, hogy IV. Béla uralkodásának kezdetén, még a tatárjárást megelőzően, ezt a jogot a legelőkelőbbek számára is korlátozta.

A servientes regis megnevezés a 13. század elején jelent meg, egyebek mellett II. András egyik 1217-ből származó oklevelében. A király ebben Wruz-t [Oroszt] és rokonait vette ki „a jobagionibus sancti regis de castro Zaladiensi” (a zalai vár szent-király-jobbágyai közül) „[...] regia statuentes auctoritate, ut  [...] cum prediis, Camar scilicet, Wirmile et Mura, terris pariter eorundem ad eos hereditario iure pertinentibus, aurea et perpetua perfrui libertate, et inter servientes regis annumerari perpetuo” (királyi hatalmunknál fogva elrendelvén, hogy a hozzájuk örök joggal tartozó prédiumaikkal, tudniillik Komárral, Wirmilével és Murával, hasonlóképpen  földjeikkel együtt arany és örök szabadságot élvezzenek, és örökre a királyi serviensek közé tartozzanak) (ÁÚO.XI.14.). Hasonló módon felemeltekről a 12. század második feléből származik az első híradás III. István egy 1163-1164 tájáról származó oklevelében, mellyel a kalocsai egyház szolgálatában álló Gab fia Bothust részesítette különös királyi kegyben:  „[...] omnino liber et a prefate ecclesie servicio retractus in domo regia cum omni progenie in sempiternum deseruiat, insuper terram ad V. aratram sufficientem quam pater meus Geysa rex, predicto Gab contulerat que iuxta villam coll sita est, dicto Botus et suis heredibus libere et pacifice concessi perpetuo possidere” (az előbb mondott egyház szolgálata alól teljesen szabaddá téve a királyi udvarban szolgáljon örökre ivadékaival együtt, ezenkívül azt az öt ekényi, a Coll falu mellett fekvő földet, amit atyám, Géza király adományozott a fent említett Gabnak, a mondott Botusnak és örököseinek engedtük át, hogy örökre szabadon és örökre birtokolja) (HO.VI.3.). Láncszemként kapcsolja össze ezt a két előbbi forrást Imre királynak az az 1197-ben kiadott oklevele, amellyel a pozsonyi vár jobbágyát emeli fel: „[...] Zerzowoy, filium Sbima [...] ad eximiam extulimus libertatem, statuentes, quod nullus comitim aut aliorum in eo sibi aliquod vindicare praesumat, verum in aula regia tam ipse, quam sui heredes perpetua libertate gaudeant” (Zerzowoyt, Sbima fiát kivételes szabadságra emeltük elrendelvén, hogy se az ispánok, se mások rajta semmilyen jogot se merészeljenek formálni maguknak, hanem mind ő, mind örökösei örvendjenek a királyi udvarban örök szabadságnak) (CD.II.308.).

A három okleveles emlék tartalmi egyezései arra engednek következtetni, hogy Bothus és Zerzowoy a királyi serviensek előfutárai lettek. Eme korai, valamint a később keletkezett oklevelek adatai alapján megállapítható, hogy a serviens regis, nem volt más, mint királyi keggyel a kötött szabad állapotból birtokaival együtt felszabadított, tehát olyan szabad birtokos, aki a királynak tartozott személyes szolgálattétellel, elsősorban katonai szolgálattal. Ezzel együtt feltehető, hogy a király birtokkal rendelkező közszabadokat is felfogadott szolgálatába, vagyis a birtokaikkal felszabadítottak mellett a királyi serviensek egy része a katonai szolgálatra alkalmas kisbirtokos közszabadok közül kerültek ki.

A királyi serviensek első csoportos fellépése II. András 1222. évi aranybullájának kiadásához kötődik, de mint az a bevezetőből kiderül, a dekrétum kiadását „nobiles regni nostri”, azok az előkelők eszközölték ki a királynál, akik kiszorultak közvetlen környezetéből, az előkelőbb méltóságokat viselők köréből, és mellettük sorakoztak fel kérelmezőkként a királyi serviensek is, de az ő szerepük közel sem volt és lehetett olyan jelentős, mint a mellőzött, panaszló-kérelmező előkelőké, annak ellenére sem, hogy több rendelkezés biztosított és garantált számukra jogokat.

A 1222. évi aranybullában foglalt királyi servienseket érintő szabadságok ezzel együtt kitapinthatóvá teszik a servientes regis és a nobiles státusza, különösen a helyzetükben korábban fennálló eltéréseket. A fehérvári törvénynap, a Szent István ünnepén évről-évre tartandó köztörvényszék tartása kapcsán a király servienseinek szabad megjelenésre adott jogot, ami az előkelőket minden további nélkül megilletett (1222: 1.art.). A király ígéretet tett arra is, hogy királyi servienst hatalmasok kedvéért nem fogat el, és birtokait sem dúlja fel, hacsak előbb bíró már el nem ítélte (1222: 2.art.). Ezzel szemben a király, minden bizonnyal, előkelőt, puszta szóra, kérésre nem vettetett fogságra. A király a megyésispánok joghatóságát a serviensek birtokai felett a pénz- és tizedügyekre korlátozta, előkelők jószágai felett saját hatalmánál fogva az ispánok ilyen joghatósággal nem rendelkeztek (1222: 5.art.). A királyi serviensek csak engedéllyel mehettek át a királytól a király fiaihoz szolgálni (1222: 18. art.), ezzel szemben a nobiles-t ilyen engedélykérés nem kötelezte.

A király serviensek számára a szabad birtok és annak jövedelmei létfontosságúak voltak, mivel a király által elvárt szolgálat egyébként nem lett volna teljesíthető. Ezért vagyoni biztonságuk megóvása végett meghatározó jelentőségűek voltak azok a rendelkezések, amelyekkel a király mentesítette birtokaikat a beszállás és az adók, valamint a legeltetés alól, hasonlóképpen az is, amivel az ország határain kívül teljesítendő katonáskodási kötelezettségüket szüntette meg (1222: 3., 7., 15., 22. art).

Az 1222-ben kiadott rendelkezéseket az 1231. évi ún. második aranybullában foglaltakkal összevetve, a számos tartalmi azonosság mellett II. András újabb dekrétuma olyan elemet is hordoz, ami már a servientes regis  és a nobiles „közeledését” mutatja. Miután ugyanis az 1222. évi dekrétum 7. artikulusa a királyi servienseknek hadkötelezettség-teljesítési kedvezményt adott: „ha pedig a király az országon kívül akar hadat vezetni, servientes (serviensek) ne tartozzanak vele menni, csak az ő pénzén, és visszatérése után rajtuk hadbírságot ne szedjen”, az (1231. évi dekrétum 15. artikulusa ugyanezt a mentességet most már a nobiles számára is biztosította: „ha mi az országon kívül vezetünk hadat, nobiles (a „nemesek”) nem tartoznak velünk jönni, csak az ispánok és a zsoldosok, várjobbágyok és azok, akik tisztüknél fogva erre kötelesek, és akiknek nagyobb birtokokat adományoztunk”. Ez pedig már arra utal, hogy azoknak az előkelőknek, akik kiszorultak a méltóságok és a nagyobb királyi tisztségek viseléséből, tovább romlott a szociális helyzete, hiszen újabb adományokra, királyi  jövedelmekből való részesedésre már kevésbé számíthattak. Ezért az ország határain kívüli tetemes költségeket felemésztő hadjáratok alóli mentesség megszerzése létfeltételeik szempontjából már számottevő kedvezményt biztosított számukra.

II. András birtokpolitikájának következtében uralkodásának utolsó szakaszára a királyi birtokállomány jelentősen csökkent, ezzel párhuzamosan a nagy adományokkal rendelkező, a méltóságviselőket adó arisztokrata családok alkotta szűk kör olyan gazdasági és ezzel együtt katonai potenciára tett szert, amit már a király sem nélkülözhetett. Ugyanakkor a várbirtokok eladományozása arra késztette a királyt, hogy a vár előkelőit, a várjobbágyokat, akik a vár szolgálatával királyi intézkedés nélkül fel nem hagyhattak, szabad birtokosként kötelezze szolgálatra. A királyi serviensek effajta szaporítása tehát elsősorban nem a király fegyveres erejének növelését célozta, hanem inkább annak meggátlását, hogy a nagy adományosok hatalma alá kerüljenek a várszervezet egykori előkelői.

IV. Béla a királyi birtokállomány apadását már trónra lépése előtt, majd uralkodásának első felében a várföldek visszavételével megpróbálta meggátolni, de a tatárjárás után, okulva kudarcaiból, változtatott korábbi politikáján, és atyjához hasonlóan jelentős birtokokat adományozott híveinek, elsősorban a hatalmasoknak, báróinak, akik méltóságaikat már hosszabb ideig tarthatták meg mint uralkodásának elején. Emellett szorgalmazta és támogatta a magánvárak építését is, ami még inkább növelte a nagy vagyonnal rendelkező bárók és családjaik hatalmát, önállósodását. IV. Béla az újabb adományozások mellett nem mondott le végleg a várszervezet megszilárdításáról sem, és többször megkísérelte a várbirtokok visszavételét, de a várszervezet és a várbirtokok maradványai már nem jelentettek olyan erőforrásokat, amik lehetővé tették volna számára, hogy lemondjon bárói katonai, és politikai támogatásáról. Ezt az adományozások és a várépítések eredményeképpen növekvő bárói befolyást pedig azzal próbálta ellensúlyozni a hospes-közösségek, városok számára osztogatott kiváltságok mellett, hogy tovább növelte a királyi serviensek számát, akik, mint korábban, zömmel a jobagiones castri (várjobbágyok) közül kerültek ki, de akadtak köztük castrenses (várszolgák) és más királyi népek közül valók is.

A királyi keggyel földjeikkel együtt felszabadítottak és a királyi serviensek sorába emeltek, illetve azok leszármazói közül később többen kisebb-nagyobb királyi adományok révén lassan olyan vagyoni helyzetbe kerültek, és úgy birtokoltak a 13. század derekától, mint a nobiles. Ezt igazolja az az 1263-ból származó oklevél is, amellyel IV. Béla megerősítette II Andrásnak az 1217-ben királyi servienssé tett Orosz számára kiállított levelét, és egyúttal leszármazóinak adta cserébe a Komár nevű földjükért a zalai várföldből kihasított Kiskallósdot: „[...] terram nostram regalem castri nostri videlicet Zaladiensis Kyuskolusd vocatam eisdem, et per ipsos suis heredibus heredumque suorum successoribus iure perpetuo et irrevocabiliter duximus conferendam, ita ut eiidem super terra illa aurea gaudeant et prefruantur libertate, qua ueri et primi regni nostri nobiles gratulantur [...]” (tudniillik a zalai várunk Kiskallósd nevű királyi földünket ugyanőnekik és álatluk örököseiknek és örököseik leszármazóinak adtuk örök joggal és visszavonhatatlanul, úgy, hogy ugyanezek azon a földön olyan aranyszabadságot élvezzenek és örvendjenek, aminek országunk igazi és első nemesei örvendenek) (ÁÚO.XI.479.)

Az 1260-as évekre a servientes regis és a nobiles között gyakorlatilag már teljesen elhalványultak a korábbi különbségek, a két kiváltságos csoport egy egységesülő társadalmi réteggé olvadt össze, amelynek számos tagja a király és a királyfiak bárói és más hatalmasok familiárisaként szolgáltak, így érthető, hogy a IV. Béla és István ifjabb király között 1264 augusztusában kirobbant, majd az ifjabb király győzelmével 1265-ben befejeződött belháborút lezáró 1266 március 23.-i a nyúlszigeti békekötés után, ami a király, illetve az ifjabb király és báróik túlkapásaival szemben biztosított csak védelmet számukra, ismét közösen léptek fel kiváltságaik megerősíttetése végett 1267-ben Esztergomban:  „[...] nobiles regni Ungariae universi, qui servientes regales dicitur ad nos accedentes, pecierunt a nobis humiliter a nobis humiliter ac devote, ut ipsos in libertate a sancto Rege St[ephano] satatuta et obtenta dignaremur conservare [...]”  (Magyarország összes nemesei, akiket királyi servienseknek mondanak, hozzánk járulván azt kérték tőlünk alázatosan és hódolattal, hogy őket a Szent István király által megállapított és tőle elnyert szabadságukban kegyeskedjünk megerősíteni).

A dekrétum első mondatának megállapítása – ugyanúgy mint korábban II. András 1222. és 1231. évi aranybulláinak hasonló értelmű bevezetője  – kétségkívül anakronisztikus, hiszen Szent István idejében nem léteztek királyi serviensek, és nemesi kiváltságok elismerésére sem kerülhetett sor, mert nem létezett még nemesi status, ezzel szemben a dekrétum rendelkezései, amik formálisan, vagyis jog szerint is azonosították a királyi servienseket és az „előkelőket”, már valóban a rendi értelemben vehető nemesi jogokat deklarálták.

Az 1267. évi dekrétum az idők során feledésbe merült, mégis a benne foglalt a „servientes regis seu nobiles”, a királyi serviensek vagy nemesek számára megállapított jogok a szokásjogban feloldódva tovább életek, és amikor I. Lajos 1351. évi nevezetes dekrétuma átvette és megerősítette II. András 1222. évi aranybulláját, akkor az 1267. évi dekrétumban a régi szokásra figyelemmel megfogalmazott, illetve a szokásjog által közvetített öröklési elvek és szabályok szerint rögzítette a nemesi öröklés rendjét, az ősiség elve szerinti öröklést.

Az 1351. évi dekrétum kapcsán azt is meg kell jegyezni, hogy az 1222. évi aranybulla átvételével és megerősítésével mindama kiváltságok, rendelkezések, amik abban a királyi serviensre, illetve a „nobiles”-re vonatkoztak, együttesen, mint a nemesek alapvető jogai tűntek fel, hiszen ekkor már a királyi serviens és nemes azonos státuszt jelölt, vagyis királyi serviens alatt I. Lajos korában okkal a nemest értették.

Rövidítések: