A váltójog fokozatosan alakult ki a kereskedelmi forgalom szükségletei szerint. Kezdetleges formájában a középkori itáliai pénzváltó és fizetésközvetítő bankárok használták. A váltó kettős, hitel– és fizetési eszköz funkciója közül ekkor még csak a második dominált. Egyrészt a fizetési nehézségek, a sokféle valuta, másrészt a közbiztonság hiánya és a pénzkiviteli tilalmak lehetetlenné tették a pénzszállítást. Ezért ha egy kereskedőnek lakóhelyétől távol eső helyen kellett fizetnie, akkor a lakhelyéhez legközelebb eső pénzváltónál fizette be az eljuttatni szánt összeget, amiről elismervényt kapott, ami alapján a pénzváltó másik fiókjában kifizetést teljesített. A váltó szigorú formája és a lejárat határozottsága a vásárokon alakult ki. A vásár végén a kereskedők, bankárok és egyéb érdekeltek kölcsönösen kiegyenlítették követeléseiket. Egyre inkább meghatározóvá vált a mögöttes tartalom, a hosszabb-rövidebb ideig tartó hitelügylet. A váltó kibontakozása és értékpapírrá válása a forgatmánnyal vált teljessé. Ez lehetővé tette a váltókövetelés átruházását, tehát a kereskedő a bankár segítsége nélkül is fizetési eszközzé tehette a váltóját. A váltó ezzel bekerült a mindennapi élet forgalmába. Hamarosan megszületett az első egységes váltótörvény is. Az akkorra szinte városállamonként eltérő jogszabályokat az 1673. évi Ordonnance de Commerce összegezte. A 19. század szinte valamennyi modern gazdasággal rendelkező országa megalkotta a saját váltótörvényét. Kiemelkedő ezek közül a Code de Commerce és az 1847. évi német váltótörvény, amely a váltó forgalomképességét nagymértékben elősegítette. A váltójog nemzetközi egységesítése érdekében 1930-ban Genfben nemzetközi szerződést kötöttek, amelyet az országok többsége, így Magyarország is elfogadott.