A tételes jogtudományok

A tételes jogtudományok a hely és idő által meghatározott pillanatban hatályos jogot tárják fel és értelmezik. Rámutatnak esetleges hiányosságaira, felhívják a figyelmet a kor szükségleteire, és javaslatokat tesznek a törvényhozóknak a továbbfejlesztésre (de lege lata, de lege ferenda).

A jogtudomány a magyar magánjognak csak közvetett, de mégis nagyon fontos jogforrása Magyarországon, ahol 1959-ig nem lépett hatályba a polgári törvénykönyv, a jogtudomány különös fontosságot nyert. Szokásjog keletkezik ugyanis az állami közlés hatalmával fel nem ruházott jogtudósok meggyőződése (auctoritas prudentium) folytán is.

A jogtudomány a hatályos jog leíró jellegű, fogalmi és logikai szerkezetét feltárja és értelmezi, feldolgozza. Összehasonlítja a különböző jogrendszereket, vizsgálja a jog és a társadalmi valóság közötti funkcionális, okozati kapcsolatokat.

A jogtudomány alakítja ki a jogágakat, felépíti a jogintézményeket, meghatározza azok fogalmát, egyiket a másiktól elkülöníti, egymáshoz való viszonyukat, összefüggéseiket, egymásra hatásukat meghatározza. Kitölti a hézagokat, biztosítja az összhangot. Kitűzi a fejlődés irányát (de lege ferenda) módszereit és eszközeit. A jogtudománynak ezt a feladatát megvalósító tevékenységét nevezte Rudolf Jhering (1818–1892) magasabb jogtudománynak, természettörténeti teleologikus módszernek.

A jogtudomány alakította ki a jog szókészletét és fogalmát, amit aztán a törvényhozó is felhasznál. Amennyiben a jogi címszavak definíciója nem található meg a kódexben, akkor ennek pontos meghatározását is a jogtudománynak kell megadnia. Emellett nagyon sok olyan jogi tétel és szemlélet létezik, amely nem szerepel a könyvekben, mégis a jogászok tanulmányaik révén alkalmazzák.

A jogtudomány feladata törvények, törvénykönyvek elkészítése, annak elméleti hátterének kidolgozása és a már hatályba lépett törvények értelmezése.

A jogtudomány a glosszátoroktól a 19. század kezdetéig elsősorban a Corpus Juris Civilis egyes tételeinek magyarázatából állt. A természet- és társadalomtudományok fejlődésével párhuzamosan vetődött fel a jog tudományos megismerésének igénye. A legmagasabb szinten a jogtudomány akkoriban Németországban fejlődött. Savigny és követői koruk filozófiai és történeti ismereteinek felhasználásával a viszonylagos autonómiájú jogtudomány megalapítói voltak. Ekkor különült el a jogtudomány művelése a jogtudományi hivatáson belül, illetve a jogágakhoz tagozódva megkezdődött a szaktudományi széttagolódás. Ebben a magánjog tudománya mindig is az élen járt.

A jogtudomány elméleti művelése a hazai jog terén nálunk hozzávetőleg az 1500-as években kezdődött meg. Addig jogtudományunk határozottan gyakorlati jellegű (practica juris prudentia) volt.

Az első tudományos jellegű magyar jogtudományi munkának Werbőczy latin nyelvű Hármaskönyve mondható, amely a korabeli jogtudomány eredményeit hasznosítva a jogi oktatást is megkísérelte. Werbőczy után azonban a magyar jogtudomány fejlődése megtorpant. A három részre szakadt ország ugyanis elvesztette fővárosát, ahol a joggal foglalkozók és a jogtudomány (egyetem, központi intézmények, bíróságok) összpontosultak volna. Nemzeti dinasztia és királyi udvar hiányában pedig legfőbb mecénását.

A magára hagyott magyar nemesség, nemesi vármegyék vették át a közigazgatással és az igazságszolgáltatással kapcsolatos feladatok intézését. Nemesi erény lett a jog ismerete. A kor gondolkodására jellemző, hogy Kitonich János Mucius római jogtudóst idézte: “turpe est patricio et nobili viro jus, in quo versatur, ignorare” (szégyen az előkelő és nemes emberre, ha jogát nem ismeri). A nemesek jó része tehát jogot tanult, a 18. században még az ügyvédi vizsgát letették. A “jogásznemzet” (Kossuth Lajos) a politikai életben a közjogi, történeti jogi érvrendszert használta a Habsburg-házzal szemben. (“Mellettünk jog és törvény állnak és a szerződések szentsége, ellenünk anyagi erő.” – mondta Deák Ferenc 1861-ben.)

A latinos műveltséggel és jogi szaktudással rendelkező nemesség még a 18. században is megőrizte vezető pozícióit az országban. Hosszú időre elakadt az önálló értelmiség fejlődése. A nem nemesek közül is, aki tanult és jogász lett, a nemesi cím megszerzésére törekedett, de addig is a nemességhez szinte hasonló jogokat élvezett, mint honorácior.

Az a kisszámú jogi munka, ami a török időkben megjelent, szinte kizárólag a Hármaskönyv magyarázatára, kivonatolására szorítkozott. Még a Négyeskönyv (Quadripartitum) sem tudta hatása alól kivonni magát.

A jogtudományi művek közül kiemelkedett Kitonich János (1560–1619), II. Mátyás király jogügyi igazgatójának Directio methodica (1619) című műve, melyet Szegedy a Corpus Juris Hungarici általa szerkesztett kiadásába is felvett a mellékletek közé, mivel akkoriban ez volt az egyetlen, a polgári perjogot tárgyaló munka. Különösen 1723-ig – a királyi kúria újjászervezéséig – a Directio methodia meghatározta meg a magyar polgári perrendtartást. A Directio methodica a középkori írók szellemében írt első rendszeres perjogi munka, amely 12 fejezetből (caput) állt és ezeket ismét alfejezetekre (questio) osztottak fel. Főként a Hármaskönyv rendelkezéseit követve, a hozzá kapcsolódó anyagi jogi intézményeket is érintve az eljárás elemeit magyarázza a feltett kérdésekre válaszolva. Kitonich halálának évében adták ki második művét: Centuria certarum (Hármaskönyvből merített és megfejtett bizonyos száz ellenvetés és kétely.)

Hosszú ideig, a várva várt egyetem megalapítása sem válhatott jogalkotó tényezővé, bár Pázmány Péter alapította universitas alapítólevelében a magyar jog modernizációjának feladata is bekerült.

Huszty István: Jurisprudentia Practica (1745) című művében jelölte ki először azt a módot, amellyel a jogtudománynak a magánjog fejlődésére hatást gyakorolni kell. Az első magyar nyelvű magánjogi monográfiát Georch Illés 1804-ben jelentette meg Honnyi törvény címmel. Kelemen Imre már önálló jogágként taglalta a magánjogot. Frank Ignáccal együtt jorensis tekintélynek számítottak, mint a nyugat-európai jogtudósok. A bíróságok előtt gyakran hivatkoztak rájuk.

Magyarországon a reformkorban kezdett kialakulni a tudományos közvélemény is. Megkezdődött a tudományos vita a könyv- és folyóirat szakirodalomban. Az első kifejezetten jogi szakfolyóiratot Szalay László alapította 1837-ben Themis címmel. A jogász professzorok konzervativizmusával szemben azonban a jogász politikusok léptek fel a reformok és a jogmodernizáció igényével. (Például az 1843-as büntetőjogi kódex kidolgozásában egyetlen bíró és professzor sem vett részt.) Az arisztokrata politikusokat (Széchenyi István, Wesselényi Miklós) leszámítva, akkoriban minden jelentős politikus jogász volt: Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Eötvös József, Szalay László, Kölcsey Ferenc, Kemény Zsigmond stb. De Széchenyi és társai is igen felkészültek volta a jog terén. A szabadságharc leverése után magánjogunk osztrák jog hatása alá került. Sok jogintézmény, jogtétel, szakkifejezés került így a magyar jogba. Az Országbírói Értekezlettel kezdett önállósodni a magyar jogtudomány. Kezdetben elsősorban a német szakirodalomra támaszkodtak. Egyedül Wenzel Gusztáv igyekezett minél több régi magyar jogintézményt megismertetni. Zlinszky Imrének  1880-ban  megjelent A magyar magánjog mai érvényben, különös tekintettel a gyakorlat igényeire címmel is szinte kizárólag külföldi szerzőket vonultatott fel igazolására. Ez a mű 8 kiadást élt meg és évtizedekig meghatározta a bírói gyakorlat alakulását.

A magyar magánjog önállóságát a századforduló környékén vívta ki magának. Grosschmid Béni és Szászy Schwarz Gusztáv, Nagy Ferenc révén már ekkor Európa e élvonalába tartó tudósokkal büszkélkedhetett, akik önálló gondolataikkal gazdagították a magyar és a nemzetközi magánjogtudományt. A két világháború között teljesen természetessé vált Marton Géza, Kuncz Ödön, Szladits Károly révén, hogy a magyar magánjog részese az európai jogfejlődés élvonalának. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy bár a magyar magánjogtudomány nem lett olyan befolyásos, mint a német “Professorenrecht” mégis nagyon fontos jogforrása volt a magánjognak.