A szerződés fogalma

A szerződés (contractus) a legfontosabb kötelemkeletkeztető tényállás. Az áruviszony jogi formája. A magyar jogtudomány szerint a szerződés két vagy több fél egybehangzó akaratnyilvánítása révén jön létre. A szerződés jogi tény: jogviszonyt keletkeztet, módosít vagy szüntet meg, amely állami védelemben részesül, hiszen bírói úton kikényszeríthető.

A római jog a szerződés általános kötelemkeletkeztető minőségét nem ismerte el. Csak meghatározott szerződéstípusok álltak a római polgárok rendelkezésére, ha azt akarták, hogy megállapodásukból érvényesíthető jogok keletkezzenek. A praetori és a császári jog a szerződések egyre szélesedő körének kötelező erejét ismerte el. Ennek ellenére még a 12-13. századi glosszátorok is azt vallották, hogy nem perelhetők a formátlan megállapodásban vállalt nem típusszerű szerződésekből eredő kötelezettségek. Ezzel szemben a kánonjog morálteológiai elvek alapján azt az álláspontot vallotta, hogy az egyszerű formátlan ígéretek nem eredményeznek ugyan jogi kötelességet, de morálisan kötik az ígérettevőt. A 15. században az egyházi bíróságok már meg is ítélték az ilyen megállapodásokra hivatkozó kereseteket, de a világi bíróságokra mindez nem volt hatással. A kereskedelmi ügyletek terén mindez azonban nem lehetett kérdéses. Nem véletlen, hogy itt ismerték el a legkorábban (14. század) a formátlan megegyezések jogi kötőerejét.

A szerződés általános kötelező erejének elismerése a természetjogászok érdeme. Grotius, az újkori szerződés atyja szerint: “A természetjogtól folyik a szerződések megtartásának kötelezettsége (szükséges volt ugyanis valamilyen módot találni arra, hogy az emberek egymás között kötelezettséget vállaljanak és semmiféle más természetes mód nem képzelhető el) s ebből a formából keletkezett az államok belső joga.” A megállapodásokat be kell tartani (pacta sunt servanda) elve lett a természetjog fontos parancsa a forgalom biztonság érdekében. Innen eredt a magánjog egyik pontos tétele: a szerződés törvényt szab a szerződőnek (contractus contrahentibus legem ponit). Ez az elv került a Code Civilbe is, amely kimondta: “A törvényesen kötött szerződéseknek a felek között törvényereje van.” (1104. §) Puffendorf emellett megalkotta az első kötelmi jogi különös részt is, ahol a szolgáltatásokat gazdasági tartalmuk szerint csoportosította. Így alakította ki az egyes szerződéstípusokat. Emellett különbséget tett az ingyenes, a visszterhes és a vegyes szerződések között is.

A 19. század nagy kódexeiben már egyértelműen megszűnt a típuskényszer és a szerződés általános kötelemkeletkeztető tényállássá vált. (Code Civil 1101. §, Osztrák Polgári Törvénykönyv 859. §) A pandekta jogtudomány elhatárolta egymástól a szerződést és a jogügyletet. A szerződés ezzel az egész polgári rend alapstruktúrájának jogi megtestesítőjévé vált, ugyanúgy, mint a társadalmi szerződés. A civil társadalom alapelve, hogy minden szerződésből fakad. A szabad verseny és a magántulajdon, az individuál-liberalizmus a szerződési szabadságot hirdette, amelynek elméletét a 19. században dolgozták ki. A jog a lehető legszélesebb körben támogatta a magánkezdeményezést. A vagyoni forgalmat nem volt szabad mesterségesen korlátozni. Az árkapcsolatok általában egyediek, kétszemélyesek és zömmel véletlenszerűek. Az egyes szerződéstípusok elsősorban a kisvállalkozásokra modellezve alakultak ki. A szerződés megkötését általában az alku előzte meg. Az egyénre, a maga szubjektív jogának gyakorlásánál úgy tekintettek, mint egy különálló öncélra, akinek senkire sem kell tekintettel lennie. A jog a cselekvési lehetőségeknek csak szélső tilalomfáit tűzte ki, azon belül viszont a felek szabad akarat-megegyezése érvényesülhetett. A szerződési szabadság nem jelent tartalmi korlátlanságot, mert az állam az egyesek önkényének határt szab. Ha ez nem lenne, minden magánjogi szabályt a felek állapítanának meg és általánosan kötelező magatartási szabályokra (törvényekre) nem is lenne szükség. (A jog így is csak mintákat ad a vagyoni forgalomban leggyakrabban előforduló ügyfajtákhoz.) Ezért a szerződési szabadság a szerződéskötési kényszertől való mentességet jelenti. A felek szabadon dönthetnek arról, hogy akarnak-e szerződést kötni. A partnerválasztás szabadsága azt jelentette, hogy eldönthették, kivel akarnak szerződést kötni. A szerződési típusszabadság biztosította, hogy a felek meghatározhatták, milyen fajta szerződést akarnak kötni – esetleg vegyes szerződést, vagy külön nem szabályozott tartalmú szerződést. A diszpozitivitás elvének értelmében a felek tetszőleges tartalommal tölthették ki a kiválasztott szerződés kereteit.

A szerződési szabadság szempontjából közömbös volt a felek gazdasági helyzete. Az ügyletet megkötő feleket egyenlő képességűeknek tekintették. Nem vizsgálták, hogy ki mennyire volt rászorulva a szerződéskötésre. Az akaratszabadság elvén álltak, de a forgalmi viszonyok biztonsága érdekében kezdettől fogva a nyilatkozati elvet alkalmazták.

Az állam a jogviszonyokba ennek megfelelően csak egészen kivételes esetekben avatkozott be: kényszer, fenyegetés, megtévesztés, lényeges tévedés, cselekvőképtelenség stb., illetve a különbözőképpen megfogalmazott közérdek védelme érdekében. Ilyenek a törvényes tilalomba és a jó erkölcsökbe ütköző szerződések. Minden, ami ezen túl van, az a felek magánügye. A szabad akaratból megkötött szabályos szerződés következményeit mindenkinek a saját kockázatával kellett teljesíteni.

A szerződési szabadság korlátozása az állam beavatkozása a 20. század elején vette kezdetét.