A magyar kötelmi jog története

A 19. században a magyar szokásjog egyre részletesebb szabályozását adta a kötelmi jogunk A Planum Tabulare egyes döntvényei szinte mindegyik fontos intézményét már érintették. Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban című művének I. kötetében A tartozásokrul című fejezetben (III. könyv) a kor színvonalának megfelelő összegzését adta rendi korszak kötelmi jogának. A “Bevezetés”-ben meghatározta a kötelem fogalmát: “Tartozás (obligatio) azon viszony, melynél fogva egy bizonyos ember köteles más bizonyos embernek adni, vagy hasznára tenni, vagy hagyni, vagy engedni valamit. A ki tartozik, adósnak, a másik hitelezőnek neveztetik, (debitor et creditor) ezen szavak széles értelmében.” A kötelem Frank szerint is szerződésből, károkozásból és egyéb okból eredt.

A modern magyar kötelmi jog kialakulása az 1848-as áprilisi törvényekkel vette kezdetét. Az addigi jogállapotot Frank Ignác így foglalta össze: “a kötésekről kevés törvényeink vannak.” (Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1845. I. kötet. 284. §) A magánjogi jogegyenlőség deklarálásával megszűnt az előjogok és jogtalanságok bonyolult szövevénye, ami miatt addig az egyes rendek, privilégizált csoportok, és a korlátozott jogképességgel rendelkezők el voltak szigetelve egymástól. Így nem alakulhatott ki köztük gazdasági együttműködés. Az 1848-as törvények következtében elvált egymástól a közjog és a magánjog. Így következetesen el lehetett határolni egyrészről a magánjogi és a büntetőjogi deliktumot, másrészről a magánjog megszabadult a büntetőjogi szankcióktól. Az adós ezután – főszabályként - a kötelezettségének teljesítéséért életével, fizikumával, szabadságával, becsületével nem, csak vagyonával felelt. Csak a vagyon ellen lehetett követelés kielégítése céljából végrehajtást vezetni. A kötelmi jogban a diszpozitív szabályok váltak uralkodóvá, amelyektől a felek közös megegyezéssel eltérhettek. A szabályok 90 százalékban tehát csak ajánló jellegűek, magatartási mintákat kínáltak.

A magyar kötelmi jog 1848 után a római és pandektajogi elvek intenzív átdolgozásával szilárd dogmatikai alapokon fejlődött. A kötelmi jogviszonyokat az individuál-liberalimus elveinek megfelelőn alakították ki a felek privátautonómiájának minél szélesebb körű kiterjedésével, a szerződési szabadság lehető legteljesebb kiépítésével.

A kötelmi jogot teljes mértékben modernizálta és egyben át is alakította az Osztrák Polgári Törvénykönyv még 1811-es életbe léptetésének megfelelő felfogás alapján a dologi jogon belül. A második fejezetben az ún. dologkori jogokról című részben taglalta a kötelmeket. Először az általános fogalmakat, utána az egyes szerződéseket, végül a kártérítést. A kötelem fogalmát a 859. § határozta meg: “A dologbani jogok, melyeknél fogva valamely személy egy másik részére valaminek a teljesítésére köteleztetik, vagy közvetlenül törvényen, vagy szerződésen, vagy kárvalláson alapulnak.” Az Országbírói Értekezlet által készített Ideiglenes Törvénykezési Szabályok hatályon kívül helyezték az Osztrák Polgári Törvénykönyvet, azonban a magyar bíróságok továbbra is az osztrák kódex szerint alakították ki gyakorlatukat. Olyannyira, hogy az így recipiált elvek a magyar jogászi köztudat részévé váltak. Kereskedelmi Törvény 1875:37. tc. életbeléptetése után azonban a német-római (pandekta) jog hatása felerősödött. Kivéve azokat a területeket, amelyeket speciális magyar törvények rendeztek. A magyar jogtudományban az egész forgalmi jogot (a kereskedelmi jog kivételével) különösképpen a kötelezettség és a felelősség, a veszély és a felelősség viszonyát, a késedelmet, a kártérítést átfogó és elemi módon Grosschmid Béni már idézett híres műve dolgozta fel. Az 1900-as és az utána következő tervezetek, mind Grosschmid dogmatikájára épültek. A bírói gyakorlat ezután Thirring Lajos kiváló alkotásából, a tervezet kötelmi részéből merített ítéletei meghozatalához. A magyar tudományos élet felvirágzásával együtt a bírói gyakorlat is remekműveket alkotott és új intézményekkel gyarapította a kötelmi jogot (például objektív felelősség és a veszélyes üzem). A magánjogi forgalom fontossága az I. világháborútól vált nyilvánvalóvá az állam számára. Ettől kezdve már nemcsak prevenciós és reparációs célzattal, hanem kezdeményező félként is beavatkozott a magángazdálkodás rendjébe. Általános törekvés irányult a jóhiszeműség, a méltányosság elvének érvényre juttatására az egyéni egoizmussal szemben. A jogügyletek érvényességéhez egyre erőteljesebben megkövetelték, hogy azok ne ütközzenek a jó erkölcsökbe, a károsító cselekmények terén pedig a minél szélesebb kármegosztásra törekedtek. A bírói döntések “üzleti tisztesség”, “osztó igazság”, “méltányosság”, “jóhiszeműség”, “joggal való visszaélés”, “a közjó érdeke”, “a közrend”, “jó erkölcs”, “közérdek”- re hivatkoztak. A bírói gyakorlat kiszélesítette a “jó erkölcsökbe ütköző” tiltott ügyletek körét. Jogtechnikai megoldásként előtérbe került az ún. “generális klauzulák” alkalmazása, amelyek révén törvényerőre emelkedtek az erkölcsi tartalmú jogpolitikai tételek. Generális klauzulák: ún. általános szabályok, alapelvek, irányelvek, amelyek az egész magánjog vezérlő elvei és amelyek nem kerülhetnek ellentétbe a részletszabályozással, emellett segítséget nyújtanak a jogszabályok értelmezéséhez.