Klasszikus büntetőjogi iskola

„A klasszikus büntetőjogi iskola a polgári átalakulások reflexéből kialakult, az ancien regime tagadására és az emberi jogok védelmére építő rendszer kereteit adta. A nyílt rendi egyenlőtlenségek rendszere, a születési alapokon csoportosító megítéltetés, az egyenlőtlen, önkényes, kegyetlen és barbár büntetések, a tömegesen alkalmazott halálbüntetés és a testet megcsonkító szankciók, a kodifikálatlan és partikuláris büntető gyakorlat, ezzel összefüggésben a rosszul vagy egyáltalán nem deifinált bűncselekményi tényállások, az innominat-bűncselekmények, a represszio visszaéléseivel szembeni védtelenség, a lelkiismereti kérdésekbe behatoló büntetőjog ellenében a polgárság ideológusai egy garanciális büntetőjog képét vázolták fel. A rendszer, melynek középpontjában az ember elidegeníthetetlen jogai, a személyes biztonság és a jogegyenlőség állottak, a törvény előtti egyenlőség, a humanizmus, az egységesen szabályozott (lehetőleg kodifikált) büntetőjog, az arányos és igazságos büntetés, a nulla poena sine lege, a nulla poena sine crimine, és a nullum crimen sine lege jelszavait tűzte zászlajára. Ezen elvek megvalósításáért folytatott harcban alakult ki a büntető jogtudomány első polgári irányzata, a klasszikus vagy "dogmatikus" iskola. Jellegét alapvetően létrejöttének történelmi és politikai körülményei határozták meg. Minthogy az abszolút berendezkedésekkel szemben kialakuló fiatal polgári rend eszközeként fogalmazódott meg, alapvető elemévé vált a garanciák kimunkálása.

A garanciák legfőbbike a bűncselekmény centrális elemmé avatása volt. Az ún. tettbüntetőjogi szemlélet elterelte a figyelmet az elkövetőről. A megelőző büntetőjog hangsúlyosan csak a személyes körülményeket (rendi állást, privilegizált státuszt) döntőnek tekintő szemléletével szemben a tettre helyezte a hangsúlyt. A tettközpontúság nem jelentette az elkövető teljes figyelmen kívül hagyását, de mindenképpen háttérbe szorította a személyes körülményeket. Ez volt a biztosíték arra, hogy a törvény előtti egyenlőség csorbítatlanul megvalósulhasson, hogy a származási és kiváltságos körülményekre támaszkodó önkény végleg eltűnjék a büntetőjogból. E tételből világosan következett az igazságosság princípiuma (Rosszért rosszat, de nem azonosat, hanem arányosat). A proprocionalitás (arányosság) szerint a büntetés nagyságát a cselekmény eredménye minősíti, annak veszélyessége szabja meg. Minél súlyosabb a bűncselekmény, annál nagyobb a büntetés. Ez az összemérés természetesen nemcsak és kizárólag a tett és következménye összefüggésében állt meg, hanem rendszerben is: a többi bűncselekmény veszélyességéhez viszonyítva is vizsgálták az arányosságot. A tett szabad mérlegelését az elkövető szabad akaratára épített felelősségi konstrukció tette lehetővé (individuál-etikai felelősség elve), mely nem fogadta el a döntések meghatározottságát (indeterminizmus), s alaptételként tekintette az ember választási szabadságát jó és rossz között, amiért tehát kétely nélkül viselhette a felelősséget. A felelősség tekintetében a bűnösségen alapuló felelősséget fogadta el, amely kizárta a se szándékosnak, se gondatlannak nem tekinthető elkövető megbüntetését. A klasszikus iskola eszköze a jogászi precizitás volt: kodifikáció keretébe illesztett szabatos definiálás és következetes szerkezetépítés. Pozitívuma főként abban jelentkezik, amit a rendi, illetőleg abszolút büntetőjoggal szemben felmutatott: a visszaélések és önkény lehetőségét kizáró, részletekbe menő, pontos, világos dogmatika. Aprólékos gonddal kidolgozott tényállások, a feltehető és esetleg előforduló lehetséges valamennyi tényállás támadhatatlan és félreérthetetlen megfogalmazása. Ugyanakkor éppen garanciális jellege miatt szűk körre szorította a bírói mérlegelést, a tényállások olykor túlzott részletezésével megbénította a törvénykező szellemet. A fentiek okán keveset törődött magával az emberrel, fő figyelmét a probléma: a jogeset megfogalmazására fordította.

A már mondottakból is következik, hogy a klasszikus iskola egy speciális kor terméke volt, melyben különleges feladatot ruházott rá a polgári átalakulás. A feladat teljesítésével történeti szerepét betöltötte, amit jeleztek azok a gondok is, melyek a bűnözés általa megoldhatatlan új jelenségeiből eredtek…

… A polgári büntetőjog kezdeti, az abszolutizmusok ellenében az emberi jogokra, a humanizmusra és a garanciákra támaszkodó, meglehetősen egységes álláspontja a polgári forradalmakat és polgári átalakulásokat követően széttöredezett. A győzedelmes polgárságnak eredetileg egyoldalú, az államhatalmat biztosítékokkal körülbástyázni szándékozó álláspontja lassan megváltozott. Ahogyan a figyelem fókuszából kikerült a polgárosodásért folytatott harc, úgy helyeződött át a hangsúly a társadalmi problémák indikálta kérdésekre. Immáron nem az volt a kérdés, hogy hogyan lehet megóvni a társadalmat, az emberi jogokat a monarchák despota hajlamaival, az abszolút államok büntető terrorjával szemben, hanem hogy hogyan orvosolhatók, illetőleg hogyan kezelhetők a polgári társadalom bajai, s mindebben mit lehet tenni büntetőjogi eszközökkel; hogyan alakíthatók és finomíthatók a büntetőjog intézményei a kriminalitás csökkentése érdekében. Az ezzel kapcsolatosan megfogalmazott álláspontok kristályosodtak ki a különféle ún. büntetőjogi iskolák kereteiben”. (Király Tibor – Máthé Gábor  Mezey Barna: A polgári büntetőjog története, in: Magyar jogtörténet [szerk. Mezey Barna] Budapest 2003, Osiris Kiadó 300-301.o.)