Kancellária

Az írásbeli ügyintézésre szervezett hivatal (iroda), amelynek állandó vezetője és személyzete van. A kancelláriák a 12-13. század fordulóján jöttek létre. A pápai kancellária gyökerei a 11. századra nyúlnak vissza. 1036-ban XI. Benedek pápa egyesítette a kancellár és a könyvtáros tisztségét, s ezzel megjelent a leendő hivatal feje, aki többnyire bíboros, s így a kancelláriai munka irányítása helyettesére, az alkancellárra hárult. 1216-ban megszűnt a kancellári tisztség. Az alkancellár is többnyire bíborosi címet kapott, s helyette az irodai munkát ügyvezető (regens cancellariam) irányította. Alatta jegyzők (notarii), előadók (referendarii), fogalmazók (abbreviatores) és írnokok (scriptores) stb. dolgoztak. Hasonló fejlődés volt a császári udvarban is. Itt a 9. sz. második felében azzal indult meg a kancellária létesítésének folyamata, hogy a főkáplán és a kancellár tisztsége a főkancellár kezébe került, akinek a munkáját hamarosan a kancellár vette át, ennek helyettesítésére először egy főjegyző (protonotarius) majd a 13. sz-ban az alkancellár kapott megbízást. Vezetése alatt dolgoztak a jegyzők és az írnokok, akik között azonban nem volt merev a határ. Magyarországon már Szent István király korában találkozunk a pannonhalmi alapítólevélben (1002) az alkancellár megnevezéssel. A kancellária azonban csak III. Béla király idején jelent meg Adorján budai prépost személyében. Ez minden valószínűség szerint azzal a reformmal függött össze, amelyet a király kezdeményezett 1181-táján az eléje kerülő ügyek írásban történő intézésére. Az első kancellár utódai közül többen már püspöki tisztséget viseltek, s így helyettesítésükre 1209-ben megjelent az alkancellár, aki 1255-től a kancellária vezetője, általában székesfehérvári prépost. A 14. század elején bizonyos ügyek intézését a titkos kancellár végezte, aki 1320-tól azonos az udvari kápolna ispánjával, 1366-tól a titkos kancellár állt a kis kancellária élén, a nagykancellária vezetője pedig a főkancellár. A főkancellár általában valamelyik érseki széken ült, a 14. század végére az esztergomi érsek a főkancellár. A magyar királyi kancellária személyzete is jegyzőkből és írnokokból állt, az előbbiek vezetője a protonotarius, aki az igazságszolgáltatásban is fontos szerepet töltött be, tisztségének magyar megnevezése ítélőmester.