A jogi személy fogalmának története

A jogi személy fogalmának kialakításánál mindig az volt az elsődleges probléma, hogy miként fogható fel ez a jogalanyiság, és miként kapcsolható a természetes személyhez.

A római jogászok már jónéhány jogi személyiséggel rendelkező társaságot ismertek, anélkül, hogy egységes névvel jelölték volna őket. (D.17.2., Institutiok, 3.25. C. 4. 37.)

A jogi személy fogalmának első meghatározása és osztályozásuk személyösszességekre (universitas personarum) és vagyonösszességekre (universitas rerum) a kánonjogászok érdeme volt. Kedvezett ezen elmélet kidolgozásának a korabeli gazdasági-politikai helyzet, amikor egyrészről szükség volt az egyházi vagyon jogi rendezése, másrészt sorra alakították a testületeket, céheket, önkormányzatokat. A kánonjogászok III. Ince pápa (1243–1254) vezetésével kidolgozták az ún. “fikciós elméletet” – “Cum collegium in causa universitatis figuatur una persona” - mondta IV. Ince pápa – amely ezután minden későbbi elmélet alapja lett. Eszerint a jogi személy olyan szervezet, amely nem jogalany de úgy kell tekinteni, mintha az lenne. Ennek alapján védelmezték az egyházi vagyont és a püspökök csak kezelőivé váltak. Ezzel a felfogással függött össze más vonatkozásban az ún. “holtkéz” intézménye is.

A természetjogi iskola minden feudális intézményt ellenszenvvel nézett, az abszolutista államok minden állampolgári tevékenységet irányítani igyekeztek, ezért korlátozták az egyesületek és alapítványok alapításának szabályait. Ez a tendencia legerősebben Franciaországban érvényesült, ahol már az enciklopédisták és Robert Jacques Turgot (1727–1781) is szemben álltak az egyházi jogi személyekkel, korporációkkal, alapítványokkal. Ennek az lett az eredménye, hogy még a Code Civil sem ismerte el a jogi személyiséget. Liberális egyesületi törvényt is csak 1901-ben alkottak. Tárgyalt korszakunkban pedig az alapítvány helyett csak közhasznú intézetek működhettek. Ezért is érthető, hogy az elméletet nem fejlesztették, így a fikciós elmélet maradt sokáig az uralkodó. A jogi dogmatikát elsősorban, az egyszerű árutermelésnek megfelelően, az egyénre építették, nem a szervezetekre. A 19. század végéig még a vállalat szó sem alakult ki a francia és a német nyelvben. A vállalat és a vállalkozó szinonim fogalom volt. A német jogterületen a radikális természetjogi eszme kevésbé hatott, sőt a régi germánjogi elmélet még meg is könnyítette a jogi személy intézményének adaptálását. A germánjogi együttes közösség elmélete ugyanis a római jogi societas-szal szemben – amely csak a tagok kötelmi jogi viszonyát ismerte el – a társaság vagyonát a közösség vagyonává tette, amely felett az egyes tagok nem rendelkezhettek, hanem a közösség akarata vált uralkodóvá.

Német nyelvterületen kezdetben a Porosz Landrecht is csak az egyes jogi személyeket sorolta fel: például a lovagrend, az állam, az alapítvány, de ezeket gyűjtőnévvel nem jelölte meg.

Az Osztrák Polgári Törvénykönyvet megelőző jogirodalom csak a személyegyesüléseket ismerte. Franz von Zeiller Das natürliches Privatrecht-jében (1802) csak érintőlegesen foglalkozott a természetes és a jogi személyek megkülönböztetésével. Az osztrák jogirodalomban Georg Arnold Heise (1778–1851) volt az első, aki Grundiss eines Systems des gemeinen Zivilrechts (1807) című művében figyelmeztetett arra, hogy a jogi személy fogalmát nem szabad csak a személyegyesülésekre korlátozni. A jogi személy elnevezést is ő használta először. Mégis az Osztrák Polgári Törvénykönyv 26. §-a csak a személyegyesülésekről szólt, de abból a szempontból kiindulva, hogy mik az embereknek az egyesületi tagságból eredő jogai. Ehhez kapcsolták azt a gondolatmenetet, hogy a megengedett egyesületnek ugyanolyan jogképessége van, mint az embereknek. Az Osztrák Polgári Törvénykönyv emellett megemlíti az ún. “erkölcsi személyeket” is, de jóformán a közigazgatási jogba tartozónak tekinti őket. (26. és 646. §.)

A jogi személy fogalma Kant filozófiájának hatása alatt első sorban Savigny munkásságának eredményeként alakult ki. A jogi személy elnevezés is az ő tanítása alapján terjedt el. (System des heutigen Römischen Rechts. 1840-1849. II. kötet 236. oldaltól) Eszerint az egyén áll a jogrendszer középpontjában. A magánjognak ezért az ilyen jogalanyokra kellett kialakítani a dogmatikáját és nem pedig a szervezetekre. A szervezetek jogalanyiságát biztosító jogi személy elmélete is kezdetben az ember jogalanyiságát vetítette rá a szervezetekre. Savigny, Puchta és Windscheid a jogi technika céljára fikcióval, mesterségesen konstruálták meg ezt a jogintézményt.

Magyarországon a személyösszességek külön vagyoni személyisége már Werbőczynél is kifejezésre jut. Így például a káptalanokat és konventeket “tamquam unica et singularis persona”-nak nevezi. (Hármaskönyv, II. rész 16. cikk.) a várost pedig “civium unitas” vagy a “collectiva communitas” kitétellel jellemezte. (Hármaskönyv II. rész 8. cikk.) A városi jogokban a céheknek volt testületi jellegük. A Corpus jurisban alapítványokra vonatkozó jogi szabályozás is található (1715:74. tc., 1723:70. tc., 1791:23. tc. és 26. tc.), de csak a kegyes adományokat (piae causae) ismerték el. Ez alatt azonban nemcsak a szorosan vallási célokat szolgáló, hanem általában a közhasznú és jótékony célokra rendelt alapítványokat is értették.

Az 1848 előtti magyar jogtudomány sokáig a Porosz Landrecht módszeréhez hasonlón csak felsorolta az egyes jogi személyeket. Kelemen Imre a befejező résznél ír a fiscus regius felügyelete alá eső közalapítványról (bona politico fundationalia). Frank Ignác felsorolta a testületeket, de nem említette bővebben az alapítványokat. A jogi személyek körét kiterjesztették “egyes jogviszonyokra” is. Például osztatlan örökségre, csődtömegre, és egyéb alakulatokra, melyek tekintetében a jogi személyiségnek ezt a túlfolyását a tételes jogfejlődés nem fogadta el. Frank latin nyelvű művében már összefoglalva is beszélt róluk. Savignytől és Puchtától függetlenül szintén a római jog kiváló ismerőjeként, a római jog alapján vezette le a fikciós elméletet (iuris fictione) (Puchta Pandekta-ja csak 1838-ban jelent meg.) Ökröss Bálint (1829–1889) és Suhayda János (1818–1881) már jogi személyről szóltak, de ezt a fogalmat a személyegyesülésekre értették. Wenzel Gusztáv volt az első, aki Frank Ignác nyomdokain haladva a természetes és jogi személyeket egyaránt tárgyalta. A magyar jogi nyelvben is ő használta először a jogi személy elnevezést. Az Institutiok alapján sorolta fel őket: királyi fiscus, ún. közönségek (universitas), jogilag önálló közösségek (communitates), testületek (corporationes), társulatok és egyesületek, alapítványok, “egyes viszonyok”, mint például osztatlan vagyon, hagyatéki vagy csődtömeg.

Zlinszky Imre a Savigny-Puchta- Windscheid-féle fikciós elmélet híve volt. Windscheid szövegét úgyszólván szó szerint lefordítva interpretálta.

A 20. századra a gazdasági fejlődés révén a fikciós elmélet következetes alkalmazása egyre nehézkesebbé vált. Egyrészről nagyvállalatok, kartellek, trösztök, holdingok alakultak ki, másrészt egyre többször fordult elő, hogy ugyanaz a személy többféle vagyonnak állt az élén, vagy több ember egy bizonyos cél érdekében egyesült egymással. A társasági vagyon ilyenkor is elkülönült a tagok magánvagyonától. Ezt a jog nem hagyhatta figyelmen kívül. Alois Brinz (1880–1887) német jogtudós ezért fejlesztette ki a célvagyon elméletét (Lehrbuch der Pandekten (1857) I. kötet, 201. oldal) amely minőségi változást eredményezett a fikciós elmélethez képest. Szerinte kétféle vagyon létezik: olyan, amely egy természetes személy tulajdonában van (Personenvermögen) és olyan, amelyet valamely cél érdekébe állítottak (Zwekvermögen). Elsősorban az alapítvány jellegzetességei alapján kifejtette, hogy a jogi személy esetén a vagyon az egyes emberektől különült el. Adott cél szolgálatában álltak a jogok és a vagyonok. Szászy Schwarz Gusztáv 1906-ban kiadott: A jogi személy magyarázata című németül is megjelent művében fejlesztette tovább Brinz célvagyon elméletét, azzal hogy  az egyes emberek vagyonát is célvagyonnak tekintette, nemcsak a jogi személyekét. Ezzel megteremtette a  kor viszonyainak jobban megfelelő teljesen objektív jogi személy elméletet, amelynek lényege, hogy “a jogrend a jogokat közvetlenül a céllal magával köti össze... a jog valóságban nem az érdekek hordozójához, hanem magukhoz az érdekekhez van kapcsolva”. Nem azt kell kérdezni, hogy kié a vagyon, hanem hogy milyen célt szolgál. Ezzel az elmélettel Szászy Schwarz Gusztáv több konkrét gyakorlati problémát is megoldott. Így szerinte a csődtömeggondnok, a kárgondnok… stb. nem az adósnak, nem a hitelezőknek, hanem magának a célvagyonnak a képviselője, amelynek elsődleges célja a hitelezők kielégítése. Ugyanúgy megoldódott a végrendeleti végrehajtó hasonló problémája, a méhmagzat, a hitbizomány, a hereditas iacens vagyonának, a közszolgálat céljaira, valamint a közhasználat céljaira lekötött vagyonoknak, nem különben a kereskedelmi társaságoknak addig sok vitára alkalmat adó kérdései. Tisztázta ezen túl a különvagyonoknak a helyzetét is az általános vagyonhoz képest. Végül felismerte a vagyon szavatosságát is.

Végül mindezeknek az elméleteknek az egybefoglalásával alkotta meg Moór Gyula (1888–1950) jogfilozófus, egyetemi tanár Kelsen tiszta jogtanához kapcsolva saját elméletét, amely szerint a jogi személy olyan jogi szervezet, amelynél a jog bizonyos emberek cselekményeit nem saját maguknak, hanem a tőlük különálló szervezetnek számítja be. Ezért ezt beszámítási elméletnek nevezték el. Moór Gyula 1931-ben megjelent A jogi személyek elmélete című műve volt a legprecízebb és legrendezettebb munka a jogi személyek elméletéről. Először kritika alá vonta a korábbi álláspontot, majd összegezte a saját elképzelését.

Az 1900-as Polgári Törvénykönyv Tervezete a jogi személyek közös szabályainak taglalását mellőzve, a második fejezetben (21-65.§.) az egyesület, a harmadik fejezetben (66-84.§-ok) az alapítvány keletkezésének és megszűnésének részletes szabályozását adta. Az 1914. évi javaslat és az 1915. évi bizottsági szöveg ezzel szemben az egyesület és az alapítvány részletes szabályozását elhagyta, és beérte a jogi személyek jogképességét meghatározó általános szabállyal (15.§) és a külön elkészítendő törvényre utalással.

Az 1928-as Magyar Magánjogi Törvényjavaslat önálló fejezetben (43-48.§-ok) foglalta össze a jogi személyek közös szabályait. A törvényjavaslat indoklása csak annyit közölt, hogy a fejezetnél “az alája tartozó jogi alakulatok a jogi forgalomban a jogok és kötelezettségek alanyaiként jelölhetők meg, amit a gyakorlati élet szükséglete követel”. Ezen túl az elmélet feladata maradt a jogi személy fogalmának a megállapítása.

A jogi személy jogképessége szerint mindenfajta jogviszony alanya lehet kivéve azokat, amelyeknek alanya csak az ember lehet. Például házasság. Különös korlátok is voltak. Például az ingatlanszerzés területén:

Jogi személy mezőgazdasági, és – bizonyos kivétellel – erdőingatlant csak a földművelésügyi miniszter engedélyével szerezhetett. (1920:36. tc. 88. §, 1928:16. tc. 6. §, 1940:4. tc. 25. §)

A be nem vett, vagy csupán elismert felekezetek ingatlanvagyon-szerzési képességét az 1895:43. tc. 9. §-a az imaházakra, oktatási, nevelési és jótékonysági intézetekre, valamint az alkalmazottak részére lakóházul használható ingatlanokra és temetőkre korlátozta.

A Kir. Kúria 63. sz. Teljes Ülési Határozatáig a római katolikus és görög katolikus egyházi testületeket és javadalmak ingatlanszerzését a holtkézi törvények (1498:40., 45. tc., 1647:17. tc., 1715:16. tc.) megtiltották, később király engedélyhez kötötték.