Ingó és ingatlan elhatárolásának elmélete

Az ingó és ingatlan elhatárolásának elméleti kidolgozását elsőként Cynosura iniristatum (Pottendorf, 1668.) című műben találhatjuk. Néhány szavas tétele egészen Huszty István koráig meghatározta a magyar magánjogot is.

Frank Ignác szerint ingatlan az, ami helyváltoztatásra sem a maga erejéből, sem más erő felhasználásával nem képes. Ingó pedig az, “amit kár nélkül lehet a helyéből mozdítani és tovább vinni lehet.”

Az Osztrák Polgári Törvénykönyv 293. §-a szerint “azon dolgok, amelyek állaguk sérelme nélkül egy helyről a másikra áttehetők, ingók. Oly dolgok, melyek magukban véve ingók, ellenesetben ingatlanok. Oly dolgok, melyek magukban véve ingók, jogi értelemben ingatlanoknak tartatnak, ha a törvény szerint vagy a tulajdonos határozatánál fogva valamely ingatlan tartozását teszik.” A kiforrott felfogás - akár a római jog - megfordította a tételt: ingatlan a telek és mindaz, ami a telekkel szoros – ún. “alkatrészi” – kapcsolatban áll. Minden egyéb ingó (Magyar Magánjogi Törvényjavaslat 434. § 2.).

A 19. századi változások, a szabad tulajdonú piacgazdaság kialakulásával az ingó és ingatlan közti különbségtétel jelentősen csökkent, de nem tűnt el teljes mértékben. Annak ellenére, hogy a pandektisták e különbségtétel ellen voltak és az egységes dologi jog kialakulását tűzték ki célul, amelyben az ingatlanra vonatkozó külön szabályok legfeljebb a lábjegyzetbe kerülnének. Magyarországon azonban a mezőgazdaság túlsúlya miatt a földbirtok szerepe továbbra is jelentős maradt. Az Osztrák Polgári Törvénykönyv és a telekkönyvi jogszabályok is elválasztották egymástól az ingót és az ingatlant.