A házasságtörés

A házasságtörés házassági akadálynak akkor minősült, ha házasságtörők egymásnak ígéretet tettek arra, hogy házastársuk vagy házastársaik halála után egymással házasságot kötnek.

A keleti egyház álláspontja szerint a házasságtörés nem egyéb, mint közösülés másnak a feleségével. Így, ha egy nős férfi egy hajadon leánnyal vagy egy özvegyasszonnyal paráználkodott, akkor nem követett el házasságtörést, hiszen e tényállás nélkülözhetetlen eleme volt, hogy a concumbens felek egyike férjes nő legyen. A katolikus egyházjog szerint a házastársak kölcsönös hűséggel tartoznak egymásnak, így házasságtörést követ el a férj és a feleség egyaránt, ha a házassági hűséget megszegve mással hál.

Szent László és Kálmán király törvényei, de még a Hármaskönyv is a keleti egyház álláspontját követte, és csak a házasságtörő nő megbüntetéséről rendelkeztek. Középkori büntetőjogi szabályaink értelmében házasságtörés miatt csak a férj emelhetett vádat. Ennek egyik oka az volt, hogy a feleség a házasságban alárendelt helyzetben volt a férjjel szemben, illetve az, hogy a feleség félrelépése folytán kétségessé válhatott az esetleg születendő gyermek családi származása, amely a család törvényes öröklési rendjét is veszélyeztethette. Ezért büntető hatalmat biztosított a férjnek a házasságtörő nő felett.