A Csemegi-kódex értékelése

„Már az eddigiekből is kitűnt, hogy a Csemegi-kódexet számos bírálat érte. Az országgyűlési vita során Komjáthy Béla az ellenzék vezérszónoka kifogásolta a kódexet amiatt, hogy lényeges kérdésekben eltér az 1843. évi javaslatoktól. Így különösen nem követi a bűncselekmények kettős felosztását, bevezeti a halálbüntetést, büntetési minimumot állapít meg. Ugyanezt a gondolatot képviselték a fiatalabb és a következő nemzedék képviselői: Fayer László, Balogh Jenő, Finkey Ferenc.

Fayer szerint megdöbbenést okozott, hogy Csemegi az 1843-as javaslatot teljesen mellőzte. Az ország azt várta volna, hogy az új törvény e javaslaton nyugodjék, és most egyszerre azt látták, hogy mindaz el van ejtve, az új törvény valamennyi nagy kérdésben ellenkező irányban dönt. Balogh Jenő az eltérést Csemegi Károly kodifikátori ambícióival magyarázta, másrészt azzal, hogy abban a korban a büntetőjog-tudomány területén uralkodó volt a jogdogmatikai irányzat. Csemegi rajongott a dogmatikáért, inkább volt ennek tudósa, mintsem törvényhozója. Kifejezetten azt írja, hogy Csemegi nem volt oly nagy törvényhozó, mint a 40-es éveknek nagy vezető férfiai, és ebben Baloghnak igazat kell adnunk, különösképpen, ha arra gondolunk, hogy a 40-es évek kodifikációs munkálatainak Deák Ferenc, Szalay László voltak a vezető személyiségei.

Abban, hogy a magyar jogászi közgondolkodásban számosan, szinte nosztalgikusan visszakívánták az 1843-as javaslatot, nem szabad csupán nacionalista érzület megnyilatkozását látnunk, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a 43-as javaslat 1878-ban nem volt mindenestől átültethető a törvények sorába. Különösképpen Fayerről tudjuk, hogy a büntetőjogban a humanista eszmék következetes harcosa volt, hogy lelkesedett azokért a felvilágosodás által ihletett, a reformkorban és utána felkarolt eszmékért, amelyek az 1843-as törvényben kaptak formát. És ezeket kérte számon, ezt a szellemi örökséget féltette.

Tudjuk már a kortársak véleményeiből is, hogy az 1843-as javaslat nem volt elszigetelt magyar jelenség, a badeni javaslat befolyása alatt állott, és része volt annak az európai mozgalomnak, amely a büntető törvények megalkotását vezérelte. De megértjük a Btk. országgyűlési előadójának Pauler Tivadarnak (korábban igazságügy-miniszter) igazát is. Ô azt fejtette ki, hogy való igaz, hogy az 1874. évi osztrák törvényjavaslat, amely maga is a német, az olasz, a belga, a francia törvényhozások felhasználásával készült, befolyással volt a magyar törvényre. Emlékeztetett arra, hogy a magyar törvényhozás mindig is kapcsolatban volt az európai törvényhozással, annak hatásait tükrözte. És minthogy "az igazságnak elvei mindenütt ugyanazok, főképp a büntetőjogban" érthető, hogy a magyar büntető törvényhozás hasonlít az európaira. Habár az is igaz, hogy az intézkedéseket az ország viszonyaihoz is alkalmazni kell.

A Btk. bírálói a törvény fő hibáit abban látták, hogy büntetési rendszere bonyolult, a mellékbüntetéseket rendszertelenül és helytelenül kapcsolja a főbüntetésekhez. A fegyház büntetés általános minimuma túlságosan magas, néhol meg a büntetési tétel túlságosan alacsony. Fő hibái közé sorolták, hogy a fiatalkorúakra és a visszaesőkre nem állapított meg megfelelő szabályokat. Elmondták azonban azt is, hogy a Btk. szerencsétlenségére éppen megalkotásának éveiben indult meg az a kriminológiai irányzat, amely rámutatott a túlságos jogdogmatizálás veszélyeire a "rendszerimádásból" származó szögletességekre. Ezeknek eredménye, hogy a Btk. sok tekintetben nem felel meg az életnek. Ezek a kifogások már viszonylag korán, tíz év múlva a Btk. revíziójának szükségességét hirdették meg, és végül elvezettek az 1908. évi novellához, majd az 1913. évi törvényhez.

A Csemegi-kódex bírálói sem zárkózhattak el azonban annak elismerése elől, hogy a kódexnek számos erénye van. Egyik legkövetkezetesebb, legszívósabb bírálója Fayer László is elismerte, hogy a törvény, bár eklektikus jellegű, mégis önálló munka. Sokra tartotta a kódex indokolását, s azon a véleményen volt, hogy az hatalmas dolgozat, amely a büntetőjog egész területét felöleli és itt-ott monografikus mélységgel fejti ki a büntetőjog tanait. Csemegi, mindezt számba véve, a szó legjobb értelmében nagy munkát végzett.

Finkey véleménye szerint a törvény mintegy negyedszázados élete fényesen igazolta azt az általános véleményt, hogy a büntető törvénykönyv egyike törvényhozásunk legjelesebb alkotásainak.

Az 1945 utáni irodalomban az 1878. évi kódex eleinte több elismerést, mint bírálatot váltott ki. Ries István igazságügyminiszter 1947-ben következőképpen jellemezte a törvényt: "Bár a magyar büntető törvénykönyv a lehető legtökéletesebbet nyújtotta, amit a dogmatikus büntetőjogi iskola az individuál-liberális világnézet társadalmi és gazdasági rendjének körülbástyázása céljából adhatott: ez az elméleti és kodifikációs szempontból egyaránt kiváló alkotás csak rövid ideig maradt az anyagi büntetőjog kizárólagos forrása. A büntető törvénykönyv egyfelől az egyéni szabadság biztosításáért harcoló világnézetnek, másfelől a tényálladék kristálytiszta meghatározására törekvő ún. klasszikus büntetőjogi irányzatnak valóságos betetőzése…

Árnyaltan jellemzi a kódexet Kovács Kálmán a jogtörténeti tankönyvben. Rámutat arra, hogy a kódex a klasszikus, dogmatikus büntetőjogi iskola jegyeit magán viseli, hogy a liberális kapitalizmusban keletkezett jellegzetes burzsoá büntető törvénykönyv. Értékeli benne a büntetőjogi fogalmak precíz jogi meghatározását és valószínűnek tartja, hogy felülmúlja e tekintetben a nyugat-európai mintaképet, így az 1871-i német btk-t is. Nem lebecsülendő jogászi alkotás az, amely számos liberális vonást is magán visel. Szakmai szempontból számos értéke van, de egyértelműen mégsem sorolható a progresszív jogi hagyományaink közé. Azért sem, mert egyfelől az 1843. évi javaslathoz viszonyítva is visszalépést jelent, és azért sem, mert saját korának igényeihez képest sem hozott előrelépést.

Az 1878/79. évi büntetőtörvények jogrendszerünk fejlődésében kiemelkedő helyet foglalnak el. Habár a magyar reformnemzedék már az 1840-es években is elméletileg leküzdötte a Savigny-féle kodifikáció-ellenes irányzatot, és a jog kodifikálásának szükségessége mellett foglalt állást, a törvényalkotás sok akadályba - szemléleti, politikai, hatalmi akadályokba - ütközött. Az ezredfordulóra a büntető perrendtartás és az esküdtszéki törvény megalkotásával egy jogterület, a büntetőjogé, teljes kodifikálása megvalósult. Itt az első sikeres lépés a Btk. törvénybe iktatása volt, amelynek le kellett küzdenie a jogi hagyományokat, mint a jogi reform korlátait.

A kódex, mint bármelyik más kódex, természetesen nem szakadhatott el azoktól a társadalmi viszonyoktól, amelyek között született. Természetes, hogy a magántulajdonon alapuló feudális elemekkel színezett tőkés gazdasági, társadalmi-politikai viszonyok kifejezője és oltalmazója volt (de ezért nem kárhoztatható). Csodálatos az volna, ha az nem úgy lett volna. E meghatározottságon belül azonban sok részletkérdés másképp is eldôlhetett volna, és bizonyára Csemegi személyiségének is volt abban szerepe, hogy végül is mi hogyan alakult. Vegyük például a bűncselekmények hármas felosztását, ahol inkább a személyes meggyőződésnek volt döntő szerepe, mint a társadalmi rendszernek. Ha ugyanis nem akarjuk kimondani, hogy a gondatlan cselekmény is lehet bűntett, de azt sem, hogy az mindig csakis kihágás, tehát akkor a vétség jó szolgálatot tesz. Helyesen döntött-e végül az akkori törvényhozó? Tény az, hogy némi kitérôk után a mai törvényhozó is a hármas felosztást fogadta el, mert a szabálysértések egy része ma kétségtelenül kisebb súlyú bűncselekmény.

A Csemegi-kódex büntetési rendszere, eltekintve a már bírált elemektől, nem volt kíméletlen, sem túl szigorú. A 92. §-a az enyhítő körülmények mérlegelése alapján széleskörű lehetőséget adott a bíró kezébe a büntetési tétel leszállítására, és enyhébb büntetési nem alkalmazására. A Btk. hatálybalépése után néhány súlyos emberölési esetet követően a közvélemény eleinte a törvény szigorítását követelte. A fellebbviteli bíróságok - talán ennek hatására is - gyakran súlyosították az elsőfokú ítéleteket, ami később elindította a mozgalmat az enyhítés érdekében, a feltételes elítélés bevezetéséért. A halálbüntetés ritkaság számba ment. A Btk. hatálybalépését követő első tíz évben legtöbb halálos ítéletet: tizenhetet 1884-ben hoztak, de tizen az elítéltek közül kegyelmet kaptak. 1896-1899 között nem szabtak ki halálbüntetést. Gyakran, és többnyire jó eredménnyel alkalmazták az elítéltek feltételes szabadságra bocsátását. A legsúlyosabb szabadságvesztés, a fegyház kiszabása csökkenő tendenciát mutatott. 1896-ban 5319-en, 1907-ben 3878-an töltik itt a büntetésüket. Ezzel szemben, mint már említettük, a kis tolvajokra is 6 hónapi börtön várt, ha a lopás a lopott dolog értékére való tekintet nélkül bűntettnek minősült.

A Btk. hatályának 70-80 esztendeje alatt voltak kegyetlen ítéletek és súlyos kilengések is. De ezek nem a Btk-ból következtek, hanem a rögtönbíráskodáson, vagy más kivételes fórumokon keletkeztek. Inkább azt mondhatjuk, hogy a Btk. ellenére, megkerülésével, vagy megváltoztatásával jöttek létre. A Btk. egészben azt a benyomást kelti, hogy békeidőre készült. A nagyobb és nagy feszültségek időszakaiban, a társadalmi feszültségek fokozódásának idején félretették. Mintha igazolnák, hogy "Inter arma silent leges".

A Csemegi-kódex mély nyomokat hagyott a magyar jogi gondolkodásban. Ez a következőkel magyarázható:

Az 1878. évi kódex volt a büntetőjog törzsanyaga 70 éven át, a különös része 80 évig. Ennyi jogász évfolyam, három teljes nemzedék tanulta a szövegét, sajátította el a szemléletét. Innen tanulta a tömör jogi fogalmazást, és sajátította el a jogász absztraháló készséget. Számos törvényi szövegrész még ma is fülünkbe cseng, és hat a jogi nyelvre.

Csemegi a törvényben kerülte a definíciókat. A diszpozíciókat, illetőleg a szankció alkalmazásának a feltételeit írta le. Nem határozta meg a törvényben, mi a szándék, az előre megfontolt szándék, a beszámíthatóság, a gyógytartam, az idegen ingó dolog stb. Ez a szabályozási mód a judikatura számára viszonylag tág lehetőséget adott az értelmezésre, az alkalmazkodásra a változó viszonyokhoz. Ez serkentette az ítélkező szervek alkotó tevékenységét, mert a jogrendszer formálásának egyik tényezőjeként maradtak meg és hatottak. A kódex (törvény) léte azonban igen erős fegyelmező tényezőnek bizonyult. A bíróságok és más jogalkalmazó szervek megtanulták, magukba szívták a meggyőződést, hogy csak akkor ítélkeznek, döntenek törvényesen, ha a törvény keretei között maradnak. Ezért keresik szüntelenül, mi a törvény helyes értelme, és eszerint ítélnek. A törvényességnek ez egyik záloga, a jogi szférában az egyik kulturális kincsünk. Ez a szemlélet, tudat, követelmény egyik garanciája annak, hogy ne legyen külön megyénként más-más a törvényesség. Amikor a törvény uralmáról megfeledkeztek, amikor az ezt valló meggyőződést félretették, akkor mindig baj szakadt az országra.

A kodifikálás nem lehet meg fogalmi absztrahálás nélkül, hiszen sohasem egy esetre alkotnak kódexet. A jogtudomány rendszerező, a társadalmi gyakorlatot és a joggyakorlatot általánosító, fogalomalkotó szerepe itt válik világossá. Csemegi Károly úgyszólván minden tudott, amit az akkori büntető jogtudomány nyújthatott; nemcsak eklektikus volt, hanem jogösszehasonlító is, és minden hasznosított. Tanúbizonyság a kódex felépítése, tartalma, sűrítő tömörsége és az indokolás.

Tévedés azonban azt hinnünk, hogy akár ô, akár általában a klasszikus iskola, csak jogi formális logikával, a jogi fogalmak tisztaságával törődött, és csak így érvelt volna. Ezt nélkülözhetetlennek tartotta, de emellett gyakran hivatkozott táradalmi jogpolitikai indokokra. Például az 1. §-hoz (a nullum crimen sine lege elvhez) fűzött indokolás így kezdődött: "Ezen szakasz által két nagy elvi szabály, az egyéni szabadság biztosítékának két lényeges feltétele céloztatik bejegyeztetni büntető törvénykönyvünkbe ..." A törvény időbeli hatályáról (2. §) szólván az indokolás így hangzik: "A törvényjavaslat 2. §-ának indokaiban a szabadság biztosítékát egymagában nem találtuk elégséges érvnek a visszaható erő kizárására; hanem az egyszersmind juriszticai érvek által is indokolandónak tartatott."

A kódex, az indokolás követte azt a friss hagyományt, amely szerint szükséges, hogy a kódexnek legyen elméleti, tudományos háttere, hogy arra támaszkodjon, hogy a kódex kapocs legyen az elmélet és gyakorlat között, valamiféle viszonosságot teremtve köztük. A kódex ellentmondásaival, kritika kiváltásával is sokat lendített a magyar büntető jogtudomány fejldésén. Kézikönyvek, monográfiák, tanulmányok írására ösztönzött.

A kódex általános része 1950-ig (BTÁ, 1950. évi II. tv.), különös része pedig az értelemszerű módosításokon túl 1961-ig, az új Btk. megalkotásáig volt hatályban (1961. évi V. tv.).” (Király Tibor – Máthé Gábor  Mezey Barna: A polgári büntetőjog története, in: Magyar jogtörténet [szerk. Mezey Barna] Budapest 2003, Osiris Kiadó 293-296.o.)