Béli Gábor: Árpád-kori „törvények” – dekrétum és privilégium

A modern jog- és történettudomány a hagyományokra, első sorban a Mosóczy Zakariás nyitrai és a Telegdi Miklós pécsi püspökök által szerkesztett, 1584-ben kiadott törvénygyűjtemény közléseire majd az ennek alapján készült további, a Szentiványi Márton 1696. évi kiadása óta Corpus Juris Hungarici néven megjelent törvénytárakra, és a XVIII. század végétől megindult kutatások eredményeire támaszkodva az Árpád-házi királyoknak több mint egy tucat, 14-16 törvényt, törvénykönyvet tulajdonít.

Az első magyar „törvények” Szent István szokásosan 1001 tájára datált, de újabban Csóka J. Lajos meggyőző érvei szerint inkább 1024-1025 közé tehető első, 35 fejezetre osztott, és a valamikor 1030-1038 között, illetve 1031 után – Vazul megvakítatása, illetve a király elleni összeesküvés után – született, 21 fejezetet tartalmazó második könyve.

Szent Lászlónak három „törvénykönyvet” tulajdonítanak régtől fogva. A keletkezési sorrendet követve a legrégibb az ún. III., amelynek első 15 artikulusa egyes feltételezések szerint 1077 előtt, tehát még Szent László uralkodását megelőzően, más felfogás szerint 1077 körül, de még 1083 előtt, ezzel szemben a második része valószínűleg 1077 körül, illetve egyes vélemények szerint 1083 után jöhetett létre. Az ún. II. könyv, az 1077-ben vagy valamivel később tartott pannonhalmi gyűlés végzeményeit, végül az ún. I. könyv az 1092-ben Szabolcson ülésező (vegyes) zsinat határozatait rögzíti.

Kálmán ún. I. könyve, a Zemplén megyei Tarcalon 1100 körül tartott gyűlés határozatait foglalja össze 82 fejezetben.  A hasonlóképpen 1100 táján keletkezett az „első”, vagyis az esztergomi zsinat 72 végzése elsősorban az egyháziak életviszonyait rendezte. Kálmán ún. II. könyve, ami a zsidók számára alkotott szabályokat tartalmaz, valamikor 1116 előtt keletkezett. Végül Kálmán idejéből fennmaradtak egy, valamikor 1116 körül ismeretlen helyen tartott zsinat, a „második” zsinat határozatai (16 artikulus) is.

A XIII. századik századi „törvénynek”, illetve annak tekintett jogforrások közül a legkorábbi II. András 1222-ben kiadott aranybullája. II. Andrásnak 1231-ben kiadott ún. második aranybullája tartalmát tekintve az 1222. évivel számos hasonlóságot mutató rendelkezést fogalmaz meg.

A sort IV. Bélának és fiainak az 1267. évi esztergomi gyűlésen hozott 10 artikulusba foglaltvégzése folytatja, amit „harmadik aranybullának” is neveznek, minthogy az előzőekkel, vagyis II. András 1222., ill. 1231. évi dekrétumaival szoros tartalmi kapcsolatot mutat. A dekrétum a 2. artikulust kivéve a formálisan a nemesekkel azonos státusúvá lett királyi serviensek jogaira vonatkozó rendelkezéseket rögzít.

A XIII. század végéről, IV. László és III. András idejéből négy dekrétum maradt fenn. IV. László két, 1279-ben Budán, illetve a tétényi gyűlésen kiadott, a kunok megkeresztelkedéséről, letelepedéséről, hadkötelezettségéről, a felettük gyakorolt joghatóságról, mentességeikről határozott.  III. András első, 1290. évi, 35 szakaszt tartalmazó dekrétuma az Óbudán tartott gyűlés végzéseit tartalmazza. A III. András nevéhez fűződő, az I. Ulászló1440-ből származó átiratában fennmaradt és korábban egységesnek tekintett 1298. évi dekrétum két jogalkotás emléke. Az első, a ténylegesen 1298-ból származó darab a 43. artikulussal zárul. A dekrétum korábban 36, illetve újabb közlésben 20 artikulusra tagolt második részének keletkezési ideje mindmáig tisztázatlan, egyes feltételezések szerint ezek a végzések 1299-ből valók, mások azt feltételezik, hogy 1312-1315 között keletkezetek.

Az általánosan elfogadott, és a jogtudomány művelői által is szokásosan használt „törvény” megjelölésekre tekintettel, jóllehet, a felsorolt jogalkotási termékek, már csak  a nagy időbeli eltérések miatt, számos keletkezési, tartalmi és formai eltérést mutatnak, magától értetődőnek látszik, hogy azok olyan lényegi sajátosságokkal bírnak, ami szükségessé teszi, sőt megköveteli elhatárolásukat az egyéb jogforrásoktól, különösképpen a ( XIII. században nagy számban keletkezett) kiváltságoktól.

A nagy királyok, Szent István, Szent László és Kálmán törvényei a királyi jogalkotó akarat megnyilvánulásai, olyan jogi normák voltak, amelyekkel a famíliájába tartozók: a különféle jogállású egyházi és világi előkelők, valamint más lekötelezettek, beleértve a termelésre kényszerült szabad, majd különféle állapotú szolgáló népek, illetve (rab)szolgák, továbbá a személyesen nem függők, a politikai hatalmuk alá tartozók, illetve a hatalmuk alá vetettek életviszonyait szabályozta. A király jogalkotói akaratát, amire az egyes rendelkezéseknél a „volumus ” (akarjuk), „decrevimus” (elhatároztuk, határoztuk), „decernimus” (elrendeljük), „statuimus” (végeztük, rendeltük) „iubemus” (megparancsoljuk), „placuit” (tetszett, értsd: tetszett nekünk, elhatároztuk), „interdicimus” (megtiltjuk) szavak utalnak, tanácsában előkelői vagy nagyobb gyülekezet előtt nyilatkozta ki, ahogyan erről már Szent István első könyve is több alkalommal megemlékezett: „[...] secundum decretum regalis senatus [...]” (a királyi tanács végzése szerint), „[...] secundum decretum regalis concilii penitus interdictum est [...]” (a királyi tanács elhatározása révén teljességgel megtiltatott, vagyis megtiltottuk), „[...] decernimus nostrorum primatuum conventu [...]” (előkelőink gyűlésén úgy határoztunk), „[...] in hoc regali concilio decretum est [...]” (eme királyi tanácsban elhatároztatott, vagyis elhatároztuk), „[...] secundum decterum senatus [...]” (a tanács végzése szerint) (Szt. István I.: 15., 20., 25., 29., 34. fej.).

Szent László ún. III. könyve első felében is lehet találni utalást a tanácsra a rendelkező, a határozatot hozó király mellett. A 15. fejezet a „[...] regis et principum decreta [...]” (a király és a főemberek határozatait) megszegők büntetéséről rendelkezik. Szent László ún. I. törvényébe foglalt végzések pedig, ahogyan az a bevezetőből kiderül, „a magyarok legkeresztényibb királya, László elnökletével, országának összes püspökeivel és apátjaival, valamint az összes előkelőkkel az egész papság és a nép tanúskodása mellett” születtek. Szent László ún. II. könyve pedig arról tudósít, hogy az ország előkelői Pannonhalmán tanácskoztak és határoztak: „A legkegyesebb László király idejében mi, Magyarország összes előkelői a szent hegyen gyűlést tartottunk, és megvizsgáltuk, miképpen akadályozhatnánk meg a gonosz emberek üzelmeit, és hogyan orvosolhatnánk népünk bajait”. Míg az ún. I. és III. könyvek esetében nem férhet kétség ahhoz, hogy a végzemények szerzője a király, bár egyes feltételezések szerint az ún. III. törvény egyik – nagyobb valószínűség szerint a második – részét ugyancsak Pannonhalmán tanácskozó előkelők hozták, itt határozottan úgy tűnik, hogy a tanács önállóan alkotott szabályokat, feltehetően a király távollétében. Ha ez így is történt, a tanács mégis csak a király elhatározásából ülhetett össze, és az ő engedélyével, illetve utólagos jóváhagyásával állapíthatott meg kötelező normákat, mivel a tanácsnak ekkor kizárólag feladatkörei voltak és lehettek, de hatáskörrel nem rendelkezett, hiszen maga a tanács a király akaratának megfelelően alkalomszerűen és tetszésétől függő összetételben fungáló gyülekezet volt, melynek elsődleges szerepe a királyi intézkedések, rendelések tudomásul vételében és végrehajtásában merült ki, és csak másodlagosan abban, hogy kinyilatkozza az erkölcs és a szokás szabályait, vagyis a kánonokat – az egyház törvényeit – , illetve a szokásjogot, ha azt ura, a király úgy kívánta. Mindezekre tekintettel Kálmán ún. I. és II. könyve mellett,  az esztergomi és az ismeretlen helyen 1116 táján ülésező zsinat határozatai is az eddig említett „törvények” közé tartoznak, mivel sinodus, vagyis zsinat szintúgy csak a király rendelésére, illetve engedélyével működhetett, ahogyan erre az esztergomi végzéseket bevezető, a zsinatot terhelő kötelezettség rögzítéséből is következtetni lehet: „Imprimis interpellandus est rex” (mindenekelőtt meg kell kérdezni a királyt), és egyúttal arra is, hogy a végzések érvényességéhez a király hozzájárulása elengedhetetlen volt, arról nem is beszélve, hogy a zsinati határozatok nem pusztán a klerikusok, hanem a társadalom egészének életviszonyait is szabályozták. A zsinat és a tanács közreműködésével született jogi normák között tehát semmi különbség sem tehető, csupán annyi az eltérés, hogy az előbbiek egy szűkebb, csak a főpapok részvételével vagy elsősorban a kánonokat alapul véve, követve tartott tanácskozáson kerültek megállapításra, és az efféle tanács zsinat megjelölése kívánt erre nyomatékkal utalni. De ebből kétség kívül már az is kiérezhető, hogy a klérus szerepe Szent László, majd pedig Kálmán alatt egyre erőteljesebbé vált ama társadalmi viszonyok rendezésénél, amelyekben az egyház a pápai hatalom erősödésének jeleként a saját törvényeit és ezzel együtt ténylegesen növekvő befolyását törekedett a saját érdekek mentén érvényre juttatni.

A szokásjog mellett a király akarataként megjelenő, a király vagy a királyi elhatározásból fakadóan más, akár tisztségviselője, akár magános, mint például a sérelmet szenvedő vagy rokona által kikényszerítendő, illetve kikényszeríthető magatartásszabályokon, jogi normákon kívül egyebek a patrimóniális királyság korában nem léteztek. Egyszerűen ez azt jeleneti, hogy az egyedüli és egyetlen jogalkotó maga a király volt, akinek szava, rendelkezése valóban maga volt a „törvény”, amit az érintett korszakban a diffinicio, gyakrabban a lex, decretum kifejezések jelöltek. A király által alkotott jogi norma :„törvény”, szabály, határozat, végzemény semmiféle formához nem volt kötve, az már pusztán a kinyilatkozással érvényessé vált, annak pedig ebből a szempontból egyáltalán nem volt, de nem is lehetett jelentősége, hogy írásba foglalták, avagy sem, illetve, hogy milyen alakban került rögzítésre. Ezért az említett „törvények”, dekrétumok közé sorolható III. Bélának az az 1174-ben tett deklarációja is, amellyel az esztergomi érsek királykoronázás körüli jogát rögzítette: „Én, Béla, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország és Ráma királya, miután az isteni kegyelem elrendelte, a koronát a kalocsai érsek kezéből fogadom el, de nem az esztergomi egyház sérelmére, annál inkább a magyar királyokat ugyanennek az egyháznak az érsekei tartozzanak ezután mindig megkoronázni”. (MS.I.123.)

Hogy ez a királyi aktus kötelező magatartásszabályt állapít meg, nem szorul magyarázatra. Ahhoz pedig, hogy ebben a III. Ince pápa által 1209 május 15.-én a János esztergomi érsek számára kiadott megerősítő levelében szereplő kinyilatkozás valóban III. Bélának tulajdonítandó, nem fér kétség. A pápa ugyanis elmondta, hogy miután átvizsgálta előde, III. Sándor regestrumát, megtudta abból, hogy Magyarország előkelői egykor arra kérték III. Sándort, hogy Lukács esztergomi érsek vonakodása miatt „[...] őt (tudniillik III. Bélát) más koronázza meg, nehogy [az országban és]  az egyházban súlyos veszedelmek támadhassanak, ha a mondott B[éla] hamarosan nem nyeri el az olajat [...] és a koronát, majd így folytatta: „ugyanez az elődünk (III. Sándor) az előbb mondott elődödnek (Lukácsnak) apostoli irattal megparancsolta és az engedelmeskedés erejével elrendelte, hogy a fent mondott királlyá választottat minden halogatás, ellenkezés és tiltakozás mellőzősével koronázza meg, vagy ha maga netán testi gyöngeség okán nem tudná megkoronázni, a szépemlékű [...] kalocsai érsekkel [tudassa], hogy az ő és az esztergomi egyház hivatalának és méltóságának sérelme nélkül összegyűlvén az ország püspökei azon a helyen, ahol a királyokat koronázni szokták, kenje királlyá és ne halogassa a koronázást, miután előbb ugyanez a választott azok – tudniillik a püspökök –  és az ország előkelőinek tanácsából és hozzájárulásával a saját pecsétjével megpecsételt írásban megígérte, hogy ebből neki vagy az esztergomi egyháznak semmiféle sérelme nem származik, annál inkább a magyar királyokat ugyanennek az egyháznak az érseke tartozzék megkoronázni”, és egyúttal III. Ince, a nagyobb nyomaték kedvéért, a fent közölt királyi kijelentést, rendelést szó szerint is felidézte (MS.I.188). Miután minden kétséget kizáróan tisztázható a nyilatkozó személye, arra, hogy itt valóban királyi dekrétumról van szó, azon túl, hogy határozottan ezt támasztja alá az apostoli levélben megörökített kinyilatkozás tartalma, az szolgál további bizonyítékul,  hogy a megválasztott III. Béla püspökei és előkelői előtt nyilatkozott, tehát mint szokás, rendelkezését tanácsában hozta, és azt pecsétjével is megerősítette.

Hasonlóképpen a dekrétumok közé tarozónak kell tekinteni III. Bélának ama rendelkezését, amellyel a király előtt, a király jelenlétén végbement aktusok írásba foglalásáról határozott a Froa úrasszony és Farkas nádor között létrejött szerződés kapcsán 1181-ben: „én, Béla Magyarország legkiválóbb királya megfontolván és a jövőre nézve gondoskodván, nehogy bármely, a jelenlétemen tárgyalt és befejezett ügy elenyésszen, mint szükségeset elrendelem, hogy akármely, a felségem jelenlétén megtárgyalt ügy írás bizonyságával erősítessék meg”(CD.II.198.).

A szövegből ugyanis egyértelműen kitetszik, hogy a szó szoros értelmében vett királyi akaratnyilvánítást örökített meg, mégpedig olyant, ami a jövőre nézve fogalmazott meg kötelező magatartásszabályt, címzettjei pedig a király jegyzői, kancellárjai, illetve a király jelenlétén nyilatkozó felek, kérelmezők.

A kora Árpád-koriaktól eltérően a XIII. században kiadott, hagyományosan „törvényeknek” tekintett dekrétumok közös jellemzője, hogy formájukra nézve kiváltságok.

Az 1222. esztendei aranybulla kiadását, mint az a bevezetőből világosan kiderül, „nobiles regni nostri”, azok az előkelők eszközölték ki a királynál, akik kiszorultak a hatalomgyakorlásból a király közvetlen környezetébe tartozókkal szemben. A kérelmezők sorában mellettük mások, köztük a hatalmasoknak mindinkább kiszolgáltatott királyi serviensek is felsorakoztak, de szerepük közel sem volt és lehetett olyan jelentős, mint a panaszló-kérelmező előkelőknek, amit a bulla nevezetes záradéka is nyomatékosít, mivel  arra az esetre, ha a király és utódai nem tartanák meg az írásba foglalt rendelkezéseket, a főpapokon és a jobbágyokon (a jobbágyurakon, a királyi méltóságviselőkön) kívül csak az előkelők kaptak jogot arra, hogy a hűtlenség vétke nélkül ellenálljanak és ellentmondjanak (1222:31.tc.).

A király, mint korábban, tanácsában nyilatkozott ki, királyi akaratát jutatta érvényre még akkor is, ha ez részint nem jelentett mást, mint önkorlátozást, ahogyan erre a „volumus eciam” (azt is akarjuk), a „statuimus eciam” (azt is elrendeltük) kijelentések utalnak (1222:2., 31.tc.). Ugyanilyennek kell tekinteni az 1231. esztendei ún. második aranybullát is, amit gyakorta tévesen bullamegerősítésnek, bullamegújítástnak neveznek, jóllehet itt egyáltalán nem volt szó formális átvételről és ezzel együtt módosításról, hanem újabb végzemények kiadásáról, amiket II. András 1222 után folytatott politikája okán elsősorban szintén a perifériára szorult előkelők és az érdekeikben sértett egyháziak szorgalmaztak és könyörögtek ki.

II. András 1222. és 1231. évi végzeményei olyan gyűlés alkalmával születtek, amin a kérelmezők között felsoroltak szokás szerint megjelenhettek, ez pedig nem lehetett más mint a fehérvári törvénynapi gyülekezet. IV. Bélának pedig abból az 1267-ben kiadott okleveléből, amellyel Dubrozló rokonainak adta vissza az őket illető földeket, világosan kiderül, hogy a nevezetes 1267. évi rendelkezések kiadására a már formálisan azonosított kiváltságosok, a súlyukat vesztett előkelők és a királyi serviensek számára Esztergomban tartott gyűlés szolgáltatta az alkalmat: „[...] amikor országunk összes nemesei vagy királyi serviensei Esztergomban közgyűlést tartottak, egyebek mellett, amiket a gyűlésen tőlünk kértek, könyörögve kérték tőlünk, hogy a Dubrozló fia Dubrozló birtokát, ami magát Dubrozlót osztály révén öröklési joggal illetett, amit Belus fia Belusnak adományoztunk, ugyanennek a Dubrozló atyafiainak, Joankának és Mikónak kegyeskedjük visszaadni és visszaszolgáltatni”(HO.VIII.109). Ahogy a dekrétum bevezetője erről híven beszámol, miután IV. Béla és fiai, István és Béla fogadták, majd meghallgatták a kérelmezőket: „[...] Magyarország összes nemesei, akiket királyi servienseknek mondanak, hozzánk járulván tőlünk alázatosan és hódolattal azt kérték, hogy őket a Szent István királytól megállapított és nyert szabadságukban kegyeskedjünk megtartani), a tanács beleegyezésével határoztak: „[...] quorum petitiones et instantias considerantes fore iustas et legitimas, habito baronum nostrorum consilio et assensu duximus admittendas” (mivel úgy találtuk, hogy kéréseik és követeléseik jogosak és törvényesek, báróinkkal tanácsot tartván és az ő hozzájárulásukkal azokat teljesítendőnek tartottuk)

Mindebből teljesen nyilvánvaló, és az egyes rendelkezések élén szereplő „statuimus” (elrendeltük), „volumus” (akarjuk) „concessimus” (megengedtük), „ordinavimus” (elrendeltük) is azt egyértelműsíti, hogy a király és fiai nyilatkozták ki a nemesek életviszonyait rendező szabályokat. Igaz ezek az akaratnyilatkozatok már magukban hordozzák a tanács akaratát. A tanács szerepe tehát már lényegi a jogalkotásban, de a rendelkezések alapja, gyökere még mindig a királyi akarat, vagyis formális értelemben, mint egykor egyedül a király a tételes jog forrása, a tanács pedig azzal együtt, hogy formálja, befolyásolja, egyben az „assensus”-ával erősíti is a királyi elhatározást, vagyis, mint ezt a korábbiak is alátámasztják, a tanács a XIII. században „de facto” (tényleges), az 1267. dekrétumtól pedig már mondhatni „de jure” (forma szeint) jogalkotási tényezővé vált a király mellett.

IV. László elsősorban a III. Miklós pápának a főuraktól, különösképpen pedig a kunoktól súlyos károkat elszenvedő egyház védelmére és a további erőszakosságok megakadályozására küldött legátusa, Fülöp, fermói püspök nyomására kényszerült a kun törvények kiadására. Az  I. kun törvény bevezetőjéből kiderül, hogy a végzéseket a király 1279 június 23-án Fülöp és a tanácsa előtt nyilatkozta ki: „[...] ünnepélyesen megígértük és megesküdtünk Isten szentséges evangéliumaira, ugyanazon tisztelendő atya, a legátus úr és az összes főpapok és egyházi férfiak és főembereim jelenlétében, akik akkor ott voltak”. A II. kun törvény az 1279 július 13-25. között tartott tétényi gyűlésen született, melynek végzéseit IV. László az augusztus 10.-én kiadott kiváltságlevelében rögzítette. Ez alapján ismeretes, hogy a rendelkezéseket a gyűlésen megjelentekkel tanácskozva nyilatkozta ki a király: „[...] a kunok eme urait pedig és a kunok nemeseit és ugyanezek országunkban lévő egész népét, ünnepélyes és közönséges gyűlést tartván országunknak, és a bárókkal és országunk nemeseivel tanácskozást tartván, a következő módon és helyeken rendeltük letelepíteni”. Jóllehet, a II. kun törvény beszél a nemesek bevonásáról a tanácskozásba, azt azonban túlzás lenne feltételezni, hogy valóban szerepük lett volna a döntéshozatalban. A tartományúrrá vált hatalmas bárók mellett politikai súlyuk elenyésző volt, nem is beszélve arról, hogy a tétényi gyűlés alkalmával elfogadott végzéseknek előzményéül a Budán tartott tanácsban született határozatok, az I. kun törvény végzései szolgáltak, és ezen a gyűlésen, amit szintén a pápai legátus kezdeményezett, a nemesek továbbra is csak sérelmeik orvoslását váró kérelmezőkként léptek fel, ahogyan erre, az egyetlen őket érintő, a vagyonbiztonságukat garantáló 7. cikkelyből következtetni lehet: „A nemesek és várjobbágyok olyan üres földjeit pedig, amelyek gyümölcsöző haszonvételi jogokkal bírnak és bővelkednek [...] és az olyan földeket is, amelyeken ezeknek a nemeseknek és várjobbágyoknak épületeik vagy népeik vannak, illetve falujuk van, avagy más kisebb haszonvételi jogokkal bírnak, az ilyen földeket ama nemesek és várjobbágyok, akiké volt, szabadon és békésen bírják a kunok között [...]”.

Az 1290. esztendei dekrétum töredékes bevezetője szerint, miután megkoronázták, III. András „[...] habita congregatione generali [...]” (közgyűlést, vagyis országos gyűlést tartván) megfogadta, hogy az ország nemeseinek a szent királyi elődöktől nyert kiváltságait megerősíti. Az óbudai gyűlésen a főpapok, a bárók és nemesek, illetve a nemesekkel azonos jogállású erdélyi nemesek és szászok vettek részt. Az egyháziak a nemesi tömegekre támaszkodva a bárók hatalmának megfékezésére valóban egy rendi kormányzati struktúra szabályainak elfogadását tudták kikényszeríteni, és elfogadtatni a királlyal helyet biztosítva a királyi tanácsban a nemeseknek is (1290:7.,8., 9., 25.tc.), de formálisan továbbra is a király adta ki a végzeményeket, és a rendi alapon megszerveződő királyi tanács mellett, a 25. artikulus szerint a gyűlésen megjelenő nemességnek – „minden évben tartozzanak országunk összes bárói és nemesei Székesfehérvárra gyűlésre jönni” –, csupán a bárók tetteinek számonkérésére adott hatalmat.

Az 1298-as dekrétum bevezető része kétségtelenül már a törvényhozó rendi országgyűlés előképét rajzolja meg, ahol a nemesség nem pusztán befolyásoló csoportként szerepel, hanem formális törvényhozói jogosítványokat kap: „András úr országos gyűlést hirdetett avégre, hogy a főpapok és egyházi férfiak, valamint az ország nemesei, kizárván valamennyi bárót, amint az szokás, ennek az országnak üdvös tanáccsal, amennyire lehetséges, segítségére jöjjenek, de az is kiderül, hogy a Pesten a ferencesek házánál egybegyűlt főpapok, nemesek, szászok és kunok a király és a bárók hozzájárulásával tanácskoztak: „[...] a király úrnak és az egész ország báróinak és másoknak a beleegyezéséből is nyert hatalomnál fogva [...] tárgyalni kezdtünk ezekről, amik a király őnagyságának és az egész ország állapotának, és ezeknek az egyházi személyeknek és más rendeknek is javára szolgálnak). A külön tanácskozás és a végzemények megfogalmazásának kiindulópontja tehát továbbra is a királyi akarat, a királyi elhatározás volt.

Az Árpád-kori „törvény” fogalma valóban úgy adható meg, hogy az a királyi tanács közreműködésével, majd hozzájárulásával kötelező magatartásszabályt megfogalmazó, illetve kötelező magatartásszabály megállapítására irányuló vagy ennek megállapítását engedélyező királyi akaratnyilatkozat, melynek érvényessége semmiféle kötelező formaság betartáshoz nem volt kötve, annak ellenére sem, hogy a XIII. századtól rendszerint királyi kiváltságlevélbe került rögzítésre. Lényegét tekintve tehát az Árpád-kori törvény, pontosabban a királyi határozat: királyi dekrétum nem más mint tényleges és formális királyi akaratnyilatkozat, azzal, hogy a patrimóniális királyság időszakában a formális királyi akaratnyilatkozat egyet jelentett a tényleges akaratnyilatkozattal, míg a XIII. században a formális királyi akaratnyilatkozat már részint vagy alapvetően nem a király tényleges akartát jelenítette meg, hanem a király és tanácsának, majd a király, a tanács és a kérelmezők között létrejött kompromisszumot artikulálta.

Az említett jogforrások közé kell sorolni II. András és a IX. Gergely pápa legátusa, Jakab praenestrei püspök között létrejött egyezményt is, amit a király útban Halics felé 1233 augusztus 22.-én a beregi erdőben kötött. Az egyezmény egyrészt a zsidókra és az izmaelitákra (szaracénokra) vonatkozó korlátozó rendelkezéseket, másrészt az egyház sójövedelmeivel, illetve az egyház bíráskodási kiváltságával és adómentességével kapcsolatos szabályokat tartalmaz. A rendelkezések szerkezetüket tekintve semmiben sem különböznek az eddig tárgyalt dekrétumokétól, és ahogyan azok, kötelező magatartásszabályokat rögzítenek, ahogyan azt világosan mutatja egyebek mellett a privilegium fori-t érintő hetedik, más felosztás szerint 14.artikulusban foglalt rendelkezés is: „[...] nolumus nec permittemus (nem akarjuk és nem engedjük), hogy ezután hitbérre vonatkozó vagy házassági ügyeket mi vagy más világi bírák tárgyaljanak, mivel ezekbe nem akarunk beavatkozni és nem vagyunk illetékesek, hanem egyházi bíráknak kell tárgyalni és befejezni”. Az egyezmény bevezetője szintén azt igazolja, hogy a benne foglalt rendelkezések mindenki számára kötelező, a király akaratát megtestesítő normák: „Mi, András  [...] esküszünk Isten szent evangéliumaira, hogy az alább írt összes és valamennyi fejezeteket megtartjuk statuentes (elrendelvén), hogy azokat fiaink és utódaink is örökké megtartsák [...] és percipiemus omnibus subditos nostris in regno nostro (megprancsoljuk összes alattvalóinknak országunkban), hogy az összeseket és minden egyeseket megtartsák. És ha valaki parancsunkat áthágja, meg fogjuk büntetni, miként megérdemli” (MA. 437.)

Ugyancsak e körbe tartoznak a IV. Béla és fia István ifjabb király között kötött nyúlszigeti béke rendelkezései.

A király és az ifjabb király közötti háborút lezáró béke korábbi megállapodásaik alapján és azokat kiegészítve az érsekek közbenjárásával 1266 március 23.-án jött létre. Ebben az esztergomi érsek előtt az „evangéliumok könyvének” és az „Úr életet adó keresztfájának” érintésével tett esküvel, majd június 22.-én a IV. Kelemen pápa által is megerősített békeokmányban IV. Béla és István úgy rendelkeztek, hogy a saját országrészeikben az embereik közti „minden magánjogi és büntető ügyet” a másikuk egyik bárójával együtt vizsgálnak ki és ítélkeznek azokban évente három alkalommal, hozzátéve, hogy ezekben a perekben nem engedik meg a képviselőküldését a másikuk emberének, vagyis a peres fél személyesen lesz köteles előttük megjelenni. Majd ezekkel összefüggésben meghatározták a perbe idézés rendjét, és a többi között arra is kötelezettséget vállaltak, hogy az országrészeikbe menekült gonosztevők felett egymás értesítésével szolgáltatnak igazságot. Azt is megígérték, hogy egymás báróinak népeitől nem szednek „kamarahaszna címén” adót, azokat nem hajtják vármunkára vagy várépítésre és ilyen címen sem adóztatják őket, illetve nem követelnek ezektől fuvarozást sem. Emellett azt is rögzítették, hogy báróiknál, servienseiknél, nemeseiknél, illetve más népeiknél csak szükség esetén szállnak meg fizetség ellenében, arra ez esetre pedig, ha báróik ezt a rendelkezést megszegnék büntetést helyeztek kilátásba: „ha báróink közül valaki a népek felőli rendelkezésünk ellenére akár István király báróinál, akár servienseinél megszállna, a felmerült költséget vagy okozott kárt a kétszeres büntetéssel tartozzék jóvátenni”(ÁÚO.III.128.). Határoztak továbbá arról is, hogy egymás híveit: báróit, kunjait servienseit nem csábítják magukhoz, hanem csak a földműveseknek adnak szabad költözködést az egyik országrészből a másikba. Ahhoz nem fér kétség, hogy a rendelkezések kötelező magatartásszabályokat állapítottak meg, címzettjeik pedig nem csak a békét kötőkre, hanem mindenféle jogállású népeikre is vonatkoztak, tehát semmiben sem különböztek többi „törvénynek” tekintett rendelkezéstől.

A XIII. században a hagyományosan törvénynek tartott rendelkezések mellett minden más úgymond kiváltságokat megörökítő írott jogforrást a „törvényektől” megkülönböztetendő privilégiumnak szokás tekintetni.

A privilégiumok a címzettek számára kötelező normákat megállapító, illetve vagyoni juttatás biztosító, ezzel együtt gyakorta státuszváltoztatásra, különös státusz meghatározására, alapítására, másképpen: vagyoni és személyi jogok keletkeztetésére, élvezetére, valamint az ezekkel párosuló, pontosabban az ezekkel szemben elvárt kötelezettségek teljesítésére irányuló királyi aktusok, amik kétség kívül két nagyobb, az egyest és családtagjait, emellett pedig egy nagyobb kört, közösségeket, különféle társadalmi csoportokat érintő szegmensbe sorolhatók. Ezt az elhatárolást látszik indokolni az is, hogy az utóbbi csoportba tartozó privilégiumok egyfajta közös jellegzetességként az életviszonyoknak tágabb körét szabályozták, ami nemegyszer az érintettek közösségi létét tekintve szinte minden lényegi magatartásszabály rögzítését jelentette, míg a másik csoportba sorolt privilégiumok, minthogy egyénre szabott normákat jelöltek ki, jóllehet az egyén és családja számára ezek voltak a legfontosabbak, az életviszonyok egészen szűk elemeire korlátozódtak. Ehhez azonban mindjárt hozzá kell tenni azt is, hogy jellegüktől függetlenül a privilégiumok lényegében éppen olyan királyi akaratnyilatkozatok voltak, mint a dekrétumok, amiket a király éppen úgy tanácsában nyilatkozott ki adott esetben a színe elé járuló vagy járulók kérésére, kérelmére. Ezt támasztja alá egyebek mellett II. Andrásnak a szatmárnémeti vendégek számára 1230-ban adott kiváltságlevelének bevezetője: „[...] mind a jelen, mind az eljövendő kornak tudtára akarjuk adni, hogy legdrágább ivadékunk, Béla király, nemkülönben báróink tanácsától vezérelvén [...] olyan szabadságot adtunk, adományoztunk és engedtünk [...]” (MA.426.), hasonlóképpen IV. Bélának 1240-ből való, a győri várnépek szolgálmányait megállapító levelének záradéka: „hogy tehát ezt a báróink tanácsából tett rendelkezésünket senki se tudja visszavonni [...]”(MA.451.) és ugyanígy IV. Béla ama, 1243-ból származó kiváltságlevelének bevezetőjében, amellyel a király visszaállította a budai prépost joghatóságát az óbudai polgárok felett: „[...] (tanácskozást és tanácsot tartván előkelőinkkel [...]” (MA.458.).

Ezek után úgy tűnik, hogy a dekrétum és a privilégium között valójában csak a tartalom differenciálhat, ahogyan erre a szerzők is számos esetben kitértek, mondván, hogy a dekrétum az életviszonyok tágabb, ezzel szemben a privilégiumok azok szűkebb, egy közösségre, népelemre, egyénre szabott terrénumát érintik. De az effajta distinkció jogi szempontból tarthatatlan, mert modern példával élve semmi különbség sem tehető adott jogalkotási jogosítvánnyal rendelkező szerv szabály szerinti jogi normái között: egy módosítást eszközlő törvény és ama kódex között, aminek egyik rendelkezését az illető törvény változtatta meg, jóllehet a törvénykönyv meghatározott életviszonyok rendezése kapcsán magatartásszabályok tömegét állapítja meg, míg a módosítás csak egyet vagy néhányat. Emellett az sem áll meg, hogy a privilégiumnak tekintett jogforrások pusztán a közösség, népelem, egyén vonatkozásában állapítanak meg kötelező magatartásszabályokat. Például az 1222-ből származó ún. papi bulla, amely az egyház, illetve az egyháziak sarkalatos kiváltságait, a „privilegium fori”-t és a „privilegium immunitatis”-t rögzíti, a klérus és a klerikusok szabadságaival együtt a világiak számára is kötelező szabályokat állapít meg, mint egyebek mellett az első rendelkezésben: „ha valamely világi ezek közül valakit akár birtok, akár lopás (értsd: bármilyen vagyon elleni deliktum), akár földek miatt vagy bármely más kereset címén világi bíró elé merészel vinni, szenvedje ügyének tényleges elvesztét, mivel akarjuk és elhatároztuk, hogy az egyháziak közül senki se tartozzék felelni a világiak egyikének sem világi személy előtt, ha tudniillik világi bíróság előtt világi személy támadja meg őket” vagy a harmadik szakaszban: „Ezenkívül hasonló erővel rendeljük, hogy a tonzúrát viselő személyek közül senki se tartozzék szabadok dénárját, nehezéket vagy bármi, a kincstárat illető adót fizetni, és ha a közönséges adók behajtója ezeket követelné tőlük vagy megszállni szándékozna náluk, kergessék el csúfosan erőhatalommal, mint tolvajt és rablót. Ha jobbágyaink közül valaki, bármely hatalmas is, bármi ilyet szándékozna cselekedni rajtuk, ugyanebben a meggyalázásban legyen része ...”(MA.417.). Hasonlóképpen az erdélyi szászok nevezetes kiváltságában, az Andreanumban is vannak a szászokon kívül másokat érintő szabályok: „kivévén őket teljességgel minden joghatóság alól, régi szabadságuk szerint megengedjük, hogy a Szent György ünnepének nyolcada, Szent István ünnepének, hasonlóképpen Szent Márton ünnepének nyolcada táján mindentől szabadon tört sót szedjenek (sót vágjanak) úgy, hogy senki adószedő sem oda felmenvén, sem onnan megtérvén, őket ne merészelje megakadályozni”(MA.422.). IV. Béla 1251-ben a zsidók számára adott kiváltsága alapvetően a zsidók és keresztények közti viszonyok rendezésével foglalkozik, tehát a címzettek körébe éppen úgy beletartoznak a zsidók és a keresztények, amit a többi között két rövid rendelkezés is kiválóan illusztrál: „... ha keresztény zsidón valamilyen sebet ejt, a vádlott az ország szokása szerint fizessen nékünk büntetést, a megsebzettnek tizenkét márka ezüstöt és azokat a költségeket, amik magára a gyógyításra szolgáltak”, illetve „... ha keresztény zsidót öl meg, büntessék méltó büntetéssel, és kerüljön minden ingósága és ingatlana a király hatalmába”(MA.474).

A hospesközösségek kiváltságaiban is több olyan szabály található, amelyek bizonyos előnyök biztosításával, terhek eltörlésével, különösképpen pedig a város joghatóságának megállapításával összefüggésben a közösség tagjain kívül mindenki más, illetve a közösség bíróján kívül más bírók vagy bizonyos bírók számára tilalmat állapít meg, mint például a szatmárnémetiek 1230-ból való privilégiumában: „Kivettük őket is minden bíró joghatósága alól, a bíráskodás lehetőségét a körülményekhez képest csak magunknak és tárnokmesterünknek tartván fenn, különösen annak kinyilatkozásával, hogy bárkit, akit akarnak, egyetértőleg megállapodván, a nagyobbaknak és egyaránt a kisebbeknek legyen szabad bíróul állítani”, valamint: „Azonkívül egy minden vám behajtásától vagy zaklatástól mentes révet engedélyeztünk ugyanezeknek a fent megjelölt folyón (a Szamoson), úgy hogy sem a szatmári vár ispánja, sem a kamaránk ispánja, sem más valaki a már mondott átkelő vámja felől őket semennyire se zavarja vagy zavarhassa” (MA.427.), ugyanígy egyebek mellett Besztercebánya 1255-ben IV. Bélától nyert kiváltságában: „Ezenkívül falunagyot vagy bírót a közösség tanácsával és akaratával válasszanak, [...] aki minden ügyükben felettük fog ítélkezni, és egész Magyarországon semmilyen ügyben más bíró színe előtt ne kelljen megjelenniük”, a következőkkel kiegészítve: „Hasonlóképpen semmilyen idézésre ne tartozzanak a kúriába (a királyi udvarba) jönni, kivéve ha, ha különös levelünkkel lesznek majd megidézve, és a jelenlétünkön vagy azén tartozzanak megjelenni, akinek bizonyos engedélyünkből meghagyjuk”, illetve: „hozzátesszük azt is, hogy minden joghatóság és az időről-időre rendelt zólyomi ispánok ítélkezése alól teljességgel szabadok és mentesek legyenek”, továbbá: „Azt is akarjuk, hogy semmilyen adót vagy földbér címén cenzust ne tartozzanak senkinek sem fizetni”(MA.489).

A kedvezményezetten vagy kedvezményezetteken kívül másokat is érintő szabályok az egyes egyházfőknek és egyházaiknak szóló privilégiumokban szintén számos esetben előfordulnak, mint például abban az esztergomi érsekség jogait összegző kiváltságban, amit a Türje nembeli Fülöp esztergomi érsek kérelmére IV. Béla adott ki 1262-ben. Ennek első pontjában a király az érintett egyház joghatóságát rendezte: „ [...] udvarunk bírói (az országbíró) vagy országunk nádorai közül senkinek vagy semelyik más ispánnak vagy bírónak, bármi néven is nevezzék őket, ne legyen hatalma vagy ne merészeljen ítélkezni az esztergomi egyház semelyik népe, udvarnoka és nemese felett, hanem minden ügyben és a perek ágazataiban ugyanennek az esztergomi egyháznak az érsek által rendelt bírói, tudniillik nádora vagy udvarának bírója avagy uradalmi ispánja bíráskodjék”, amit a 8.pontban a következőkkel egészített ki: „[...] ha az esztergomi egyház nemeseit történetesen lopás vagy rablás miatt az ország nádora vagy mi, avagy utódaink udvarának bírói rendes bírói vizsgálat során elveszejtik, az ily módon megöltnek birtokai ne szálljanak az ország nádorára vagy a királyi udvar bírójára, hanem az esztergomi egyházra. És ha az esztergomi egyház nádora, bírója tudomást szerez arról, hogy országunk nádoránál vagy a királyi udvar bírójánál, avagy az ország más bírójánál ugyanilyen megfogottak vannak, ezeket ugyanazok legyenek kötelesek késedelem nélkül magának az előbb mondott egyház nádorának átadni”. Emellett két, kifejezetten a nemeseket illető különös jogot is rögzített IV. Béla kiváltságának 5. rendelkezése: „[...] országunk nemesei, élők és holtak (élők között és halál esetére) birtokaikat a királyi felség további megkérdezése nélkül magának az esztergomi egyháznak adományozhassák és hagyhassák, mégis legközelebbi rokonaik birtokjogainak sérelme nélkül, és más katonáskodó nemesek módjára állhassanak az esztergomi egyház szolgálatába, annak épen hagyásával, hogy udvarnokok, tárnokok, valamint más szolgaállapotú, a király és királyné felségnek alávetett és bizonyos szolgálatokra rendelt emberek ezt meg ne tehessék [...]”(MS.I.474.).

A tényekre tekintettel nincsenek tehát olyan érdemi elemek, amik az Árpád-korban a dekrétum és a privilégium fogalmi elhatárolását indokolnák. Azt pedig, hogy valamely királyi rendelkezést illetően önmagában a fontosság jelentse a megkülönböztetés alapját, nem lehet érdemi szempontként kezelni. Az azonban vitathatatlan, hogy a XIII. században bizonyos életviszonyok rendezésénél a helyzetükből adódóan nyomás gyakorlására képesek egyre erőteljesebb befolyásra tettek szert az őket érintő, politikai és gazdasági érdekeiket biztosító szabályok megalkotásában. Ez pedig valóban annak a fejlődési folyamatnak volt a kezdete, amely végül a rendek alapvető érdekeit megjelenítő jogi normák alkotásában a jogalkotói hatalom formális megosztásához vezetett a rendek és a király, pontosabban az országgyűlés és a király között, következésképpen fogalmi értelemben törvény és kiváltság között csak a rendi országgyűlés létrejöttével lehet beszélni. Azok az országos gyűlések pedig, amelyeken a késő Árpád-kori végzemények egy része született még nem tekinthetők törvényhozó rendi országgyűléseknek még annak ellenre sem, hogy jellegükben már nagyon sok hasonlóságot mutatnak ezekkel.

 

Rövidítések:

 

	ÁÚO.	=	Árpádkori új okmánytár XI.(Szek. Wenzel Gusztáv). Bp., 1873
	CD.	=	Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis II. (ed.: Fejér, Georgius). Budae, 1829
	HO.	=	Hazai okmánytár VIII. (Szerk.: Nagy Imre). Bp., 1891
	MA.	=	Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana (Ed.: Endlicher, Stephanus Ladislaus). Sangalli, 1849
	MS.	=	Monumenta ecclaesiae Strigoniensis I. (Ed.: Knauz, Ferdinadus) Strigonii, 1874
	PRT.	=	A pannonhalmi szent-Benedek-rend története II. (Szerk.: Erdélyi László). Bp., 1903
	:		A „törvények” szövegelemeihez felhasznált forrásközlések: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai (Szerk.: Závodszky Levente). Bp., 1904
			Dectreta regni Hungariae. Gesetze und Verordnungen Ungarns 1031-1457 (Döry Ferenc, Bónis György, Bácskai Vera). Budapest, 1976
			Enchiridion fontium historiae Hungarorum. A magyar történet kútfőinek kézikönyve (Szerk.: Marczali Henrik). Bp., 1901